Boldogan éltek 1-10. fejezet

Prológus

A sötét szobában csak körvonalak látszódtak; Marcy ügyelt rá, hogy minden este gondosan behúzza a függönyöket. Így a férfi csak egy árnyéknak tűnt, amikor belépett az ajtón.
– Ébren vagy? – kérdezte, de Marcy összeszorította a száját, és görcsösen markolta a takarót.
Talán békén hagyja, ha azt hiszi, hogy alszik. Eddig sikerült távol tartania magától, de kezdett kifogyni az indokokból. Aznap este nem jutott eszébe más, hát alvást színlelt.
Hallotta, hogy a férfi az ágyhoz sétál, súlyos léptei alatt megnyikordult a fapadló. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán Marcyról lerepült a takaró.
– Ne! – kiáltotta a paplan után kapva, de a hűvös anyag kicsúszott az ujjai közül.
– A férjed vagyok! – A férfi közelebb hajolt, a leheletén erős alkoholszag érződött. – Vállaltad a következményeket, az istenit, én pedig meguntam a várakozást!
Marcy felpattant, és az ágy végébe csúszott; a kovácsoltvas támla belenyomódott a hátába.
A férfi egyetlen mozdulattal visszarántotta a matrac szélére, aztán megragadta a pizsamanadrágját, és a vékony pamut hangos reccsenéssel szakadt szét, ahogy letépte róla.
Marcy csupasz lábát megcsapta a szoba hűvös levegője, aztán egy izzadtságtól nyirkos tenyér simított végig a térdén, majd a combján.
– Nem akarom! – sikított fel, amikor megérezte a férfi ujjait a lába között.
– Már késő!
A férfi elengedte, és a sliccéhez nyúlt. A cipzár hangja összekeveredett a lihegésével, és Marcy a sötétség ellenére is látta, ahogy kiszabadítja a farkát a nadrágjából.
Furcsa köd borult az agyára.
Mellkasához húzta a lábát, aztán teljes erejéből állon rúgta a fölé hajoló férfit. Hallotta, hogy nekizuhan a falnak, és a gyomorforgató reccsenést is, utána pedig a csendet, amit csak saját zihálása tört meg.
Felegyenesedett, és a mozdulatlan alakra bámult. A házassági rendelet szerint ő a tökéletes társa. Az a férfi, aki a legjobban illik hozzá. De akkor miért volt képtelen szeretni?


1.

Gilbert az íróasztala előtt ülő, idős nyomozóra pillantott. A férfi mintha kényelmetlenül feszengett volna a székben, tekintete ide-oda reppent az iroda berendezésén. Először a falra szerelt kijelzőket vette szemügyre, aztán a sarokban árválkodó fémszekrénykét, végül az ablakpárkányon kókadozó páfrányt.
Gilbert megköszörülte a torkát, és a nyomozó ettől nyomban felé kapta a fejét.
– Miben segíthetek, Mr. Grey? – próbált rátérni a tárgyra Gilbert, hogy minél előbb megszabaduljon a férfitól.
– Az a helyzet, Dr. Barlow, hogy történt egy kis baleset... Az egyik házaspárral, akiket maguk hoztak össze. Marcy és David Appleton.
– Milyen baleset?
– Nos... – habozott a nyomozó. – A férfi elesett, de olyan szerencsétlenül, hogy betörte a fejét. Amire kiértek a mentők, meghalt.
– Szörnyű, de mi közöm nekem ehhez?
Gilbertnek rengeteg munkája volt aznap, és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el türelmetlenül dobolni az asztalon. Próbálta felidézni Marcy és David Appletont, de nem emlékezett rájuk. Pedig ha a rendelet keretein belül házasodtak össze, akkor legalább az aktájukat látnia kellett. Bár amennyi aktát áttanulmányozott az elmúlt évben, nem csoda, hogy nem emlékszik.
– Biztosra kell mennünk, hogy nem a párosítással akadtak gondok – fogalmazott Grey óvatosan.
– Értem. – Gilbert egy hosszú pillanatig nézte a nyomozó apró, egérre emlékeztető szemét, majd megérintette az asztal lapjába szerelt monitort, és előkeresse Appletonék aktáját. – Minimális korkülönbség, hasonló a családi háttér, mindketten egyetemet végzettek – futtatta végig a tekintetét az adatokon. – A nő tanár, a férfi jogász, még az érdeklődési körük is megegyezik. Fizikálisan is rendben voltak, alacsony kockázat a leggyakrabban előforduló genetikai betegségekre és más születési rendellenességekre.
– A koruk alapján kerültek be a programba?
– A férfi igen, ő elmúlt harminc, a nő még nem volt huszonöt, ő önként jelentkezett. De elsőre kiválasztották egymást, egyikük sem kért újabb párosítást. A pszichológus szakértőnk szerint jól működtek együtt.
– Akkor a pszichológiai vizsgálat nem mutatott semmi... problémát?
– Miféle problémát? – vonta fel Gilbert a szemöldökét.
– Hát, valamilyen lelki betegséget, esetleg... – köhintett Grey – erőszakra utaló hajlamot? Úgy tudom, ezt is vizsgálják a pároknál.
– Igen, ezt is vizsgáljuk. – Gilbert újra a monitorra pillantott, és megnyitotta az orvosi eredményeket. – Nem találtunk kóros állapotot egyikőjüknél sem.
– Értem. – Grey láthatóan megkönnyebbülve állt fel a székből. – Köszönöm az információkat, Dr. Barlow! Az aktára természetesen szükségem lesz.
– Átküldetem a titkárommal.
Gilbert kikísérte a nyomozót az irodából, és amikor becsukódott az ajtó a férfi mögött, kifújta a levegőt.
Egy éve indították el a házassági programot, és a számtalan elégedett házaspár azt jelezte, hogy minden a lehető legnagyobb rendben megy. Gilbert erre a pillanatra várt már tizenöt éve. Azóta kutatta a népességfogyás okait, mióta lediplomázott az egyetemen.
A módszert már jó pár éve kidolgozta, próbált is kilincselni vele az állami szerveknél, de korábban sosem vették komolyan. Akkor kezdtek el eszeveszetten kapkodni, amikor a helyzet tarthatatlanná vált. Mennyire jellemző!
Valamelyik fejes emlékezett a kutatási eredményeire, és megkereste Gilbertet a lepukkant, manchesteri egyetem laborjában, ahol addig dolgozott, és felajánlotta neki az újonnan alapított Népességfogyási Intézet kutatási részlegének a vezetését. Hülye lett volna visszautasítani! Annak ellenére is, hogy iszonyú rohamtempóban kellett intézni mindent.
Visszaült a székébe, és Appletonék aktájára nézett, ami megnyitva maradt a képernyőn, épp a képeknél. A nő mosolygós volt, rövid hajával kicsit manószerű, de csinos. A férfi nagydarab, szőke, kék szemű, az ilyenre mondják, hogy döglenek érte a nők. Vagyis csak döglöttek.
Gilbert a fotókra meredt, és összeszorult a gyomra. Nem a párosítás rossz, a módszer tökéletesen működik, erre az életét is fel merte volna tenni. Biztos baleset történt.
Mégsem tudta teljesen elűzni azt a megfoghatatlan rossz érzést, ami elöntötte.


2.

– Tényleg sajnálom! – Stephanie Landon professzor magas homloka sűrű ráncokba szaladt, ahogy a katedra mögül Alindára nézett. – És ne higgye, hogy nem voltunk megelégedve a munkájával, csak... – Dühösen fújt, aztán körülnézett a diákoktól hemzsegő tanteremben, és lehalkított hangon folytatta. – Tudja, az új adminisztrátor a dékán lányának a barátnője. Nem mondhattunk neki nemet, két diákmunkás pedig nem fér bele a költségvetésbe.
– Semmi gond, megértem. – Alinda rámosolygott a nőre, de közben legszívesebben jó nagyot rúgott volna a mellettük álló, régimódi szekrénybe, amiben az ikonfestészeti albumokat tárolták.
– Ha valamiben segíthetek...
– Köszönöm, de megoldom, Landon professzor. – Alinda biccentett a nőnek, aztán a vállára akasztotta a táskáját, és kisietett a teremből.
Amikor kiért a folyosóra, lelohadt az arcára erőltetett mosoly. A részmunkaidős állás a művészettörténeti tanszéken nem fizetett ugyan sokat, de ahhoz pont elég volt, hogy kiegészítse vele az ösztöndíját, ráadásul a munkaidejét az órarendjéhez tudta igazítani. Grafikusnak tanult, még fél éve hátravan az egyetemből. Mihez fog most kezdeni?
Rosszkedvűen lépett ki a hatalmas, duplaszárnyú ajtón, amit faragott angyalkák és virágok díszítettek. A szél belekapott szőke hajába, és az arcát szurkálta az aprószemű eső, míg az albérlete felé igyekezett. A szüleire gondolt, akik két éve haltak meg egy autóbalesetben, és a torkát összeszorította a jól ismert keserűség. Ha adósságon kívül mást is hagytak volna rá, akkor most nem kellene azon aggódnia, miből fogja fenntartani magát.
Bepötyögte a kapun a kódot, és felbaktatott a második emeletre. A mágneskártya csak sokadik nekifutásra nyitotta ki az ajtót, Alinda elnyomott egy szitkot, miközben belépett a lakásba. Beszélnie kellene a gondnokkal, hogy adjon új kártyát, de semmi kedve nem volt vitázni azzal az utálatos, zsugori alakkal.
Kerry kukkantott ki a konyhából, félbeszakítva néma bosszankodását.
– Ali! Na végre, megjöttél! Gyere, főztem vacsorát!
– Te? Főztél?! – Alinda döbbenten pislogott a lakótársára. Kerrynek általában még a pirítóssal és a tükörtojással is meggyűlt a baja.
– Na jó, rendeltem. Ma ünneplünk! Csipkedd már magad, hadd meséljem el, mi történt!
Kerry eltűnt a konyhában, Alinda pedig felakasztotta a kabátját a fogasra, aztán kilépett a bakancsából. A barátnője restaurátornak tanult, és legalább annyira csóró volt, mint ő. Vajon mi a francnak pazarolta a pénzt kajarendelésre?
– Szóval, mi történt? – slattyogott be Alinda a lakás egyetlen közös helyiségébe, ami egyszerre szolgált konyhaként, étkezőként és nappaliként, és olyan apró volt, hogy alig fértek el benne a legszükségesebb bútorok.
Kerry hanyagul félretűrte hollófekete haját az arcából, aztán rizst lapátolt két tányérra, közben ragyogó arccal pillantott Alindára.
– Brian és én összeházasodunk!
– Mi? – nyögte ki Alinda döbbenten. – Az a Brian? A bátyád haverja?
– Ő hát! Mondtam, te lüke, hogy jelentkezek a házastárskereső programba, nem emlékszel?
– De, emlékszem. Csak azt hittem, viccelsz...
– Dehogyis! Brian betöltötte a harmincat, és épp nincs senkije. Ez volt az egyetlen lehetőségem.
– Vagy elhívhattad volna randira...
– Á, az olyan ódivatú! Tudtam, hogy ő lesz a leginkább hozzám illő társ, és látod, igazam lett! – Kerry szélesen elvigyorodott, és kitett egy-egy hússzeletet a rizs mellé. – Vettem bort is, van kedved inni?
– Miért ne? – mormolta Alinda.
Kivette a bort a hűtőből, közben arra gondolt, nem elég, hogy ma elvesztette az állását, de hamarosan a lakótársát is el fogja. Letette a palackot az asztalra, és lehuppant az egyik székre.
– Tudom, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoztalak a lakás miatt, meg minden. – Kerry bűnbánó képet vágva rakta le elé az egyik tányért. – De nem hagyhattam, hogy Brian mást vegyen feleségül.
– Megértem – motyogta Alinda, de a hangjából kicsendült ugyanaz a keserűség, mint amit korábban is érzett. Nagyot nyelt, és ismét mosolyt erőltetett az arcára; nem akarta elrontani Kerry kedvét.
– Ezek szerint Brian téged választott a jelöltek közül? – kérdezte, csak hogy elterelje a szót kétségbeejtő anyagi helyzetéről.
– Engem hát! A másik két csaj tök idegen volt, szóval én eleve előnnyel indultam. Már voltunk is bent a hivatalban, és elrendeztünk mindent. Jövő hét végén tartjuk az esküvőt.
– Olyan hamar? – ráncolta Alinda a homlokát. – Nem az a szabály, hogy a kiválasztás után néhány hétig ismerkedniük kell a pároknak.
– De, az, viszont mi már ezer éve ismerjük egymást, ezért eltekintettek ettől.
– Biztos jól meggondoltad, Kerry? Alig beszéltetek pár szót Briannel, mindig is a távolból imádtad... – Alinda aggódva nézte a barátnője vidám arcát.
– Akkor épp itt az ideje, hogy közelebbről imádjam, nem igaz? Egyébként meg a tudomány szerint is egymáshoz passzolunk. Mitől kellene félnem? – Kerry kinyitotta a bort, és mindkettőjüknek töltött a vörös nedűből. – Igyunk a leendő férjecskémre! – vigyorodott el, és Alinda poharához koccintotta a sajátját.
– Sok boldogságot, Kerry! – mosolyodott el Alinda, félretéve a kétségeit.
– Egyébként, Ali – jegyezte meg a barátnője néhány perccel később, két falat között – neked is ki kellene próbálnod a házastárskereső programot. Az esküvő után az állam biztosítja a házaspárok lakhatását, hallottad? Nem kéne lakbért fizetned.
– A lakbér miatt menjek férjhez? – grimaszolt Alinda.
– Miért ne? Ráadásul a pasi a tökéletes választás számodra, egy-kettőre belehabarodnál.
– Oké, majd gondolkozom rajta – dünnyögte Alinda, csak hogy Kerry ne győzködje tovább, és végre hanyagolják a témát.
Az ötlet azonban szöget ütött a fejében. Este a keskeny, kissé göröngyös ágyban fekve a házassági rendeleten járt az esze. A huszonöt év feletti nőknek kötelezően részt kell venniük a párkeresésben, és ő most huszonkettő volt. Három év múlva így is, úgy is férjhez kell mennie. Olyan nagy különbséget jelentene, ha most megtenné? Ha ezzel anyagi biztonságba kerülne, és nyugodtan le tudna diplomázni. Megérné ezért feladni az utolsó szabad éveit?
Ezekkel a kérdésekkel a fejében aludt el. Álmában arctalan férfiak feküdtek mellette az ágyban, és azt susogták a fülébe, hogy válassza őket.


3.

Gilbert döbbenten bámult a kijelzőre. Amikor belekukkantott a frissen beérkezett jelentkezésekbe, fogalma sem volt róla, hogy az exfeleségét is köztük találja. Anne Black. Ezek szerint újra a leánykori nevét használja, Gilbert gyomra fájdalmasan összeszorult. Mi másra is számított? Hisz már jó pár hónapja elváltak.
Kopogtatás hallatszott, és Ronald jelent meg az ajtóban, félbeszakítva Gilbert komor gondolatait.
– Ideje elindulnia az ebédre, Dr. Barlow. Mr. Hoggarth a Bankerben foglalt asztalt.
– Rendben – morogta Gilbert.
Legszívesebben lemondta volna az egészet, de Richard Hoggarth meghívását nem szokás elutasítani. Mégis csak ő volt a Népességfogyási Intézet élére kijelölt kormánybiztos. Tulajdonképpen a főnöke, akinek ezt az állást köszönheti.
Ennek ellenére rosszkedvűen ballagott a közeli, Temze parti étterembe; a folyó vize barnán hömpölygött, az eget felhők takarták. Még az eső is esett, aprón, sűrűn, percek alatt nyirkossá téve az emberek ruháját. Mintha még az időjárás is a hangulatát tükrözné, gondolta Gilbert. Vagy a rá váró beszélgetését.
Megtorpant a Banker osztott táblás ajtaja előtt, és kifújta a levegőt, aztán belépett. Szinte arcul csapta a sültek illatától terhes levegő. Körülnézett a sötét faasztalok között, meglátta a hátsó ablak mellett ülő Hoggarth-ot, és odabaktatott hozzá.
– Á, Barlow! – mutatott Hoggarth a szemközti székre csontos ujjaival, aztán az étlap felé bökött. – Én már rendeltem. Maga mit eszik?
Gilbert felakasztotta a fogasra nedves kabátját, leült, aztán kiválasztott egy marhasültet. Leadta a rendelését, és várakozóan pillantott a főnöke vizenyőskék szemébe. Vajon azonnal rátér a kellemetlen témára, vagy mellébeszél egy kicsit?
– Látta az újságcikket az Appleton nőről? – kérdezte Hoggarth, és szikár arca megfeszült az elfojtott dühtől.
Tehát semmi mellébeszélés. Gilbert épp ezt kedvelte Hoggarth-ban, ritkán pazarolta az idejét udvarias fecsejre.
– Láttam, de nyilván koholmány az egész.
– Az hát! – csattant fel Hoggarth. – Ez nem is kérdés. Az ellenzék megbízta valamelyik firkászt, hogy készítsen pár képet a nőről, aztán köré szőttek egy égtelen nagy hazugságot.
– Esetleg – jegyezte meg Gilbert – kiadhatnánk egy közleményt, benne Marcy és David Appleton teszteredményeivel. Azok bizonyítanák, hogy tökéletesen összeillettek, és a nővel is minden rendben volt. Persze, kellene hozzá a maga engedélye, hogy nyilvánosságra hozhassuk az adatokat...
– Jó ötlet, még ma írja meg, később átküldöm a felhatalmazást – legyintett Hoggarth. – Ez az Appleton-ügy nagyon rosszkor jött. Még hogy a nő szándékosan megölte a férjét, aztán balesetnek álcázta! Nevetséges... De az a baj, a lakosság elhiszi. Hiába a jó eredmények, Barlow, sok ember még mindig ódzkodik a szabályozott párkereséstől, az ellenzék pedig meglovagolja ezt. És tudja, mit beszélnek? – húzta fel Hoggarth egyik szürkésbarna szemöldökét. – Ha annyira jó ez a módszer, akkor a kitalálója hogyhogy nem keres magának párt a segítségével?
Gilbert gyomra a korábbinál is jobban elszorult. A fenébe is! Hoggarth egyáltalán nem csak azért hívta el ebédelni, hogy az Appleton ügyet megvitassák.
– A rendelet szerint – köszörülte meg a torkát Gilbert –, válást követően jár egy év, csak utána kell új házastárs után nézni.
– Amiből magának már csak három hónapja van hátra, ugye jól számolom?
– Jól, de...
– Semmi de, Barlow! Szükségünk van a pozitív sajtóra, szóval késlekedés nélkül kezdjen bele a párkeresésbe! – rendelkezett Hoggarth, és Gilbert pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem kérés, hanem utasítás. Ha tovább ellenkezik, az állásával játszik. És három hónap múlva így is, úgy is jelentkeznie kellene a programba. Mit számít, ha kicsit korábban vág bele?
Mégis, amikor megérkezett az ebédjük, Gilbert csak turkálta az ételt. Hallgatta Hoggarth fejtegetését arról, mivel javíthatnának még a házassági rendelet sajtóvisszhangján, de alig valami jutott el belőle a tudatáig.
Anne-t látta maga előtt, hollófekete haját, vörös ajkát, ami mindig egy kicsit fintorra húzódott. Na meg a szomszédot, akivel a neje se szó, se beszéd lelépett.
A francba! Semmi szüksége egy újabb nőre. Még olyanra sem, aki tökéletesen illik hozzá.


4.

Alinda a jelenkori művészet szemináriumon ült, amikor megjött az email. A mobilja halkan rezgett, és felvillant a feladó neve: Népességfogyási Intézet.
Nagyot nyelt, és lefelé fordította a padon a telefont.
Csak három hét telt el azóta, hogy kitöltötte a kérdőívet, majd elküldte a jelentkezést. És egy hét, hogy bent járt a vizsgálaton és az elbeszélgetésen. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan jelentkeznek.
A tanárra függesztette a szemét, aki Damien Hirst Verity című szobráról magyarázott épp, oda-vissza sétálva a kivetítő előtt. Alinda bámulta az acélból és bronzból készült női alak dudorodó hasát, benne az anatómiai részletességgel megformázott magzatot, és olyan hevesen tört rá a rosszullét, hogy majdnem elhányta magát.
Nem tudta, hogyan sikerült átvészelnie az órát, de semmire sem emlékezett abból, amit a tanár elmondott. Remegő lábbal botorkált hazafelé a szürkületbe burkolózó utcákon, fel az üres lakásba. Kerry másfél hónapja költözött el, közvetlenül az esküvője után, az utóbbi időben alig beszéltek, és Alindának aznap este a szokásosnál is jobban hiányzott a barátnője.
Lehámozta magáról a kabátját, a fogasra hajította, és hevesen dobogó szívvel ment a konyhába. Az ujjai remegtek, ahogy megnyitotta az emailt a mobilján. A három profilképre és az alattuk lévő néhány, szűkszavú mondatra pillantott.
Ennyiből kellene eldöntenie, hogy kit válasszon?!
Kor, foglalkozás, hobbi. Semmi konkrétum, és szigorúan csak a keresztnév. Nehogy véletlenül utána lehessen nézni a jelölteknek a neten. Bizonyára így akarják kiszűrni a szerencsevadászokat, húzta Alinda keserű mosolyra a száját. Az olyanokat, mint ő.
Le-fel görgette a mobil képernyőjét, közben alig fogta fel a szavakat, a fotók összefolytak a szeme előtt. Az dübörgött a fejében, hogy két heti bérleti díjra elegendő pénze maradt. Hiába próbált olyan munkát keresni, amit az egyetem mellett is végezhet, semmit sem talált, az ösztöndíja pedig egyszerűen nem elég.
Muszáj kiválasztania egyet a három férfi közül, méghozzá gyorsan!
Végül jobb ötlet híján a legidősebb mellett döntött. Neki talán biztosabb a háttere, mint a két fiatalnak. Negyven éves... Majdnem duplaannyi, mint ő. Alindának összerándult a gyomra az undortól, és figyelmeztetnie kellett magát, hogy most pusztán a túlélés a cél.
Gyorsan elküldte a választ, mielőtt meggondolná magát. Mielőtt a hangocska a fejében, ami egyre csak azt hajtogatta, hogy a házasságot nem alacsonyíthatja le csupán az anyagiakra, meggyőzné.
Később, amikor bebújt a takaró alá, és leoltotta a villanyt, újra elővette a telefonját, és megnyitotta a fényképet. Hosszan nézte a férfi arcát, a sötét, hullámos hajat, a szakállat, a vastag, szigorú vonású szemöldököt. Kutató biológus, genetika a fő szakterülete, szabadidejében teniszezik és fut.
Fut, te jó ég!
Alinda utált sportolni, inkább bevackolta magát a fotelbe egy jó könyvvel és némi csokoládéval.
Hogy különbözhetnek ennyire egymástól? Nem csak szakmailag, de még az érdeklődési körük is. Hogy lehet ez a férfi a tökéletes párja?!
Gilbert. Még a neve is annyira idegenül cseng. Mit fog kezdeni vele?


5.

Az apró, camdeni kávézóban alig lézengett valaki, amikor Gilbert belépett. Kért egy kávét a fényes mahagóni pultnál, aztán leült a bejárattal szemközti asztalhoz. A csúf, sötétzöld bőrfotel túl alacsony volt, ki kellett nyújtania a lábát, közben türelmetlenül dobolt ujjával a poharán. Pedig ő érkezett előbb, nem a lány késett, mégis elöntötte az ingerültség.
Úgy kellett ez a feleségkeresés, mint hátára egy púp! Főleg most, hogy a rendőrség elvitte Appletonék teljes anyagát. Állítólag csak az előírás miatt, de Gilbert sejtette, hogy valamit titkolnak. Valami komolyat. Ettől pedig korábbi rossz érzése egyre nőtt.
Alig vette észre, hogy valaki megáll az asztal előtt, csak a halk torokköszörülésre kapta fel a fejét. Pillantása egy zöldeskék szempárral találkozott. Olyan színű, mint a trópusi tenger napsütésben, gondolta, és nyomban meg is fedte magát. Nem azért vannak itt, hogy a lány szemét bámulja!
– Alinda? – nyögte ki.
– Igen, akkor maga biztos Gilbert. – A lány feszes kis mosolyt küldött felé, és idegesen babrált a kabátja ujjával.
– Foglaljon helyet – mutatott Gilbert a szemközti székre sután. – Hozzak magának egy... kávét?
– Hagyja csak, majd én! – felelte gyorsan Alinda, és eliszkolt az asztaltól.
Gilbert nézte, ahogy a pultossal beszél, közben pillantása a lány szoknyájára és harisnyás lábára siklott. A francba! Úgy kukkol, mint valami perverz vénember! Hisz Alinda majdnem húsz évvel fiatalabb nála, a lánya lehetne, ráadásul művész. Mindenben az ellentéte. Ha nem tudná, hogy a párkereső mátrix tökéletesen működik, azt hihetné, hogy valami hiba történt. Pedig nem. Saját maga ellenőrizte le, legalább féltucatszor.
A lány visszaért az asztalhoz, és kibújt a kabátjából. Világoskék blúza rásimult kerek mellére, a vékony anyagon átütött a fehérnemű csipkés mintája. Gilbertnek kényszerítenie kellett magát, hogy elfordítsa a tekintetét. A szeme sarkából látta, hogy Alinda kihúzza a széket, és leül az asztalhoz. Aztán kényelmetlen csend borult rájuk.
Kész csoda, hogy olyan sok párt sikerült összehozniuk, hasított bele Gilbertbe a felismerés. Amilyen kellemetlen az első találkozás, meglepő, hogy vannak olyanok, akik vállalkoznak a másodikra. Nagyot nyelt, és újra a lányra pillantott. Alinda arca vöröslött, és úgy szorította a kávés bögréjét, mintha az lenne az egyetlen ejtőernyő egy zuhanó repülőn.
– Sajnálom, én... – mormolta a lány –, nem igazán tudom, mi a... teendő ilyenkor.
– Nincsen semmi teendő, ezek a kezdeti találkozások arra szolgálnak, hogy a párok jobban megismerjék egymást, és eldöntsék, valóban akarják-e a házasságkötést – tört elő Gilbertből szóra pontosan ugyanaz a szöveg, amit a házassági rendelet reklámanyagába írt.
Alinda homlokráncolva bámult rá.
– Bemagolta a prospektust?
– Természetesen nem, csak tájékozódtam egy kicsit.
Gilbertnek fogalma sem volt, miért nem árulja el az igazságot. Hogy ez az egész házassági rendelet az ő fejéből pattant ki. Talán attól tartott, hogy Alinda azonnal meggyűlöli. Még ha nem is a kora miatt, bizonyára valamilyen kényszerből kezdett bele a párkeresésbe, legalábbis nem úgy tűnt, mintha repesne az örömtől.
– Én valóban akarom – szólalt meg Alinda váratlanul, és Gilbertnek vissza kellett kérdeznie, mert azt hitte, rosszul hall.
– A házasságot? De hát még alig beszélgettünk.
– Az nem számít. Hisz a program szerint egymáshoz illünk, nem?
– De, igen...
– Akkor minek vesztegetni az időt a találkozásokkal? Beszélgetni később is ráérünk. Ha mindketten beleegyezünk, akkor előrébb lehet hozni az esküvő időpontját, igaz?
Gilbert nézte, ahogy Alinda lesüti a szemét, és hosszan kortyol a bögréjéből. Vajon miért akar ennyire sietni a házassággal? Talán egy rossz kapcsolatból menekül? Vagy el akar költözni a szüleitől? Gilbert csak most döbbent rá, hogy semmit sem tud a lányról, még azt sem, hogy hol lakik.
Az lenne a logikus, ha ragaszkodna a rendeletben kikötött három találkozáshoz, de mindig is nehezére esett nemet mondania a nőknek, amit a volt felesége alaposan ki is használt. Gilbert torkát összeszorította a düh. Nem fogja hagyni, hogy még egy nő az orránál fogva vezesse, ám ekkor Alinda rápillantott.
– Gilbert, kérem, hozzuk előre az esküvő időpontját! – kérte halkan. Tengerszínű szeméből sütött a néma könyörgés, és Gilbert azon kapta magát, hogy képtelen nemet mondani.
– Rendben – biccentett, és nézte, ahogy Alinda apró, piros ajka mosolyba kunkorodik.
Végül is a lánynak igaza van, a mátrix kijelöli az ideális partnert, nincs miért aggódnia. Ráér később kideríteni, miért akar annyira sietni Alinda a házassággal.


6.

Alinda megtorpant a hatalmas, barnatéglás épület előtt. A szíve fájdalmasan dörömbölt a mellkasában, a szája olyan száraz volt, mintha fűrészport nyelt volna.
– Kerry, biztos helyes, amit teszek? – nézett kétségbeesetten a barátnőjére.
– Hogy férjhez mész? – Kerry felhúzta a szemöldökét, és még el is fintorodott. – Ha nem tűnt volna fel, Ali, ebben a szép új világban nem mi döntünk a házasságról – jegyezte meg keserűen.
Alindán végigfutott a balsejtelem. Lehet, hogy a közös élet Briannel nem úgy alakul, ahogy a barátnője remélte? Mégsem mert kérdezősködni. Most nem. Ha szembesül az igazsággal, képtelen lesz bemenni.
– Talán ez egy rossz döntés. Még van három szabad évem – mormolta, inkább saját magának, mint Kerrynek.
– És addig? – csattant fel a barátnője. – Nyomorognál az ösztöndíjadból? Vagy ott hagynád az egyetemet?
– De így becsapom Gilbertet.
– Miért csapnád be? Sejti, hogy nem szerettél bele első látásra. Szerintem neki ugyanolyan nyomós oka van a gyors házasságra, mint neked. Legalábbis nem hiszem, hogy puszta szívjóságból tenné.
– Attól még gáz, amit csinálok. A pénz miatt megyek férjhez.
Alinda újra felnézett az épületre; a falon fényesre pucolt ablakok sorakoztak, minden emeleten hat darab. Vajon melyik mögött van a házasságkötő terem? Alinda gyomra fájdalmasan összeszorult a gondolattól.
– Gyere, Ali – ragadta karon Kerry, és a bejárat felé vonszolta. – Fél óra, és túl leszel rajta. És ki tudja? Idővel talán megszereted.
– Nem hiszem – motyogta Alinda, ahogy eszébe jutott korábbi találkozásuk Gilberttel. A férfi olyan más volt, mint akik eddig tetszettek neki. Túl magas, túl nagydarab, túl durva vonású. És ma már egy fedél alatt kell éjszakázniuk. Alindát a hányinger kerülgette a gondolattól.
Már lépett, hogy lélekszakadva elrohanjon, de Kerry kinyitotta az ajtót, és betuszkolta rajta. Aztán az információs pultnál megérdeklődte, hová kell menniük. Alinda füle csengett és zúgott, alig hallott valamit a szavakból.
– Gyere, a második emeleten lesz a szertartás – mormolta Kerry, és a felvonó felé irányította.
Alinda a lift oldalának dőlt, és a hátsó falra szerelt tükörbe nézett. Alig ismert magára. Az arca halottsápadt volt, a tekintete, amit Kerry zöld szemhéjpúderrel emelt ki, rémült. Mint egy nyuszi, aki a farkas elől fut, ám közben végig tudja, hogy nincs menekvés.
Felértek a második emeletre, és meglátták az apró házasságkötő termet, amiben csupán egy asztal és néhány szék árválkodott. Alindát elöntötte a szomorúság; nem így képzelte el az esküvőjét. Egy dísztelen, irodára emlékeztető helyiségben, egy idegen férfi oldalán. De nincs senkije, aki segíthetne, és a bankszámláján alig maradt pénz. A házasság az egyetlen esélye.
Kihúzta a karját Kerryéből, és belépett a terembe. Gilbert az egyik sarokban állt, és halkan beszélgetett az anyakönyvvezetővel meg egy vörös hajú, idősebb férfival. Alinda sötét öltönyére pillantott, aztán kusza, hullámos hajára, és nem érzett az ég világon semmit.
Lehet, hogy a Népességfogyási Intézet téved? Vagy az egész párkeresési módszer egy nagy kamu?!
– Hát megjött! – Gilbert azonnal odalépett hozzá, amikor észrevette. Nem nyúlt a kezéért, csak összehúzott szemmel pillantott rá, mintha meglepné, hogy itt van.
– Igen – motyogta Alinda, aztán a mögötte toporgó Kerry felé intett. – Hadd mutassam be a barátnőmet, ő lesz a tanúm.
– Üdvözlöm – biccentett Gilbert. – Az enyém az asszisztensem, Ronald.
Alinda meglepetten nézett a vöröshajú férfira. Nem családtag vagy barát, hanem egy beosztott. Vajon miért? Visszafordult Gilbert felé, próbált olvasni a tekintetéből, de az ismeretlen szemek semmit sem árultak el.
– Kezdhetjük? – kérdezte halkan Gilbert, és Alindának nyelnie kellett, hogy eltűnjön a torkát fojtogató csomó.
– Igen, kezdjük – suttogta.
A következő negyedóra homályos volt, mintha nem is vele történnének az események. Az anyakönyvvezető szavaiból semmi sem jutott el az agyáig, csak dermedten ült Gilbert mellett, és hagyta, hogy a férfi az ujjára húzza a gyűrűt.
Chip van benne, amivel bármikor azonosítható, ezt még a fura köd ellenére is megértette. Az egyszerű, titánból készült karikára bámult, és vissza kellett pislognia a könnyeit. Tudta, hogy minden megváltozik.


7.

Gilbert kinyitotta a bejárati ajtót Alinda előtt, és nézte, ahogy a nő egy pillanatra tétovázik, majd mély levegőt véve átlép a küszöbön. Mintha medvebarlangba sétálna. Vagy csapdába... és ez a gondolat nem javított Gilbert hangulatán.
Amíg a taxiban ültek, Alinda olyan messzire húzódott tőle, amennyire az ülés engedte, és egyetlen szót sem szólt, csak bámult ki az esőáztatta ablakon. Gilbert azon tanakodott, vajon a nő miért akart hozzá jönni, ha ennyire nem bír egy légtérben lenni vele. Milyen szörnyű helyzet lehetett az, ami elől belemenekült egy elsietett, érzelemmentes házasságba?
Gilbert kényszeredetten lépett be Alinda után a lakásba, és lerakta a nő bőröndjét a fogas alá. Bárhol máshol szívesebben lett volna, még a volt neje szeretőjével is nagyobb örömmel ülne le kávézni, mint ez a feszengés Alindával. Becsukta az ajtót, a zár kattanására Alinda összerezzent, és még a vastag kabát ellenére is látszott, hogy a válla megmerevedik.
‒ Arra van a konyha – kezdett bele Gilbert a lakás hevenyészett bemutatásába ‒, mellette a fürdő, és az ott a nappali. A folyosó végéből nyílik a két hálószoba, én a bal oldalit használom, magáé lehet a másik.
‒ A másik? – Alinda elkerekedett szemekkel fordult felé, és Gilbert csak most értette meg, miért olyan feszült.
‒ Azt hitte, hogy azonnal az ágyamba kényszerítem?
‒ Nem beszéltünk róla ‒ mormolta Alinda elvörösödve ‒, és nem tudtam, mire számítsak.
‒ Akkor megnyugodhat! – jelentette ki Gilbert szárazon. ‒ A szobájában üresek a szekrények, és a fürdőben is talál helyet ‒ morogta.
Hátat fordított a nőnek, kibújt a kabátjából, és bemasírozott a konyhába. Muszáj innia egy kávét! Vizet töltött a kávéfőző tartályába, kapszulát és poharat vett elő, közben beletúrt a hajába. A felesége azt hitte, hogy... mit is? Hogy egy erőszaktevővel házasodott össze?! Az isten szerelmére... Gilbert feje egyre jobban hasogatott.
A munkája miatt örült a gyors házasságnak, nem holmi perverz vágyból, hogy ismeretlen nőket vonszoljon az ágyába. Így Hoggarth végre nem fogja azzal nyaggatni, mikor választ feleséget, és újra a kutatásnak szentelheti minden idejét. De nem vette figyelembe Alindát, se azt, mit gondol a nő. Belehasított a felismerés, hogy egy lakásba kell élnie egy teljesen idegen nővel, aki ráadásul nem különösebben kedveli. És Gilbert sem őt. Nem is ismeri, hogy kedvelhetné? Ezen muszáj lesz változtatni!
Gilbert levett a polcról egy másik poharat, aztán újabb kapszulát pottyantott a kávéfőzőgépbe.
‒ Alinda, egy percre? – szólt ki a nőnek a folyosóra, olyan kedvesen, amennyire csak tudott.
Alinda félénken mosolyogva lépett be a konyhába. Levette a csizmáját, és mezitláb még alacsonyabbnak tűnt, alig ért Gilbert válláig. A férfi tekintete egy pillanatra harisnyába bújtatott lábfejére tévedt, a lábujjai aprók voltak, a körmei tűzvörösek. Gilbert egy pillanatra elképzelte csupasz lábbal, a hófehér lepedőn, és a torka nyomban kiszáradt.
‒ Igen? – szakította félbe a gondolatait Alinda hangja.
Gilbert elkapta pillantását, és némán átkozta magát helytelen gondolatai miatt. Lehet, hogy a nő nem is járt annyira messze az igazságtól? Talán tényleg ágyba cipelné, ha Alinda egy kicsit is készségesebbnek mutatkozna. De nyilvánvalóan nem ez a helyzet, a nő alig bír megmaradni a közelében. Gilbert megköszörülte a torkát, és ügyelt rá, hogy kizárólag Alinda arcát nézze, majd az asztalon gőzőlgő kávéscsészékre mutatott.
‒ Van kedve meginni egy kávét? Közben... ‒ Az jutott eszébe, hogy jobban megismerhetnék egymást, de annyira nevetségesen és közhelyesen hangoztak a szavak, hogy inkább ki sem mondta őket. ‒ Közben felállíthatnánk néhány szabályt. Tudja, az együttéléshez.
Alinda az asztalra sandított, aztán vissza rá, és lassan bólintott.
‒ Rendben, állítsuk fel a szabályokat – mondta, és leült az egyik székre, de a hangja furán csengett, és a korábbi apró mosoly eltűnt az arcáról.
Gilbert felsóhajtott. A fenébe! Jóval-jóval nehezebb lesz ez, mint ahogy eddig gondolta.


8.

A mobil ébresztője hangosan megcsördült. Alinda vakon nyúlt a telefonért, de csak a levegőt tapogatta. Kinyitotta a szemét, ami szúrt és égett, majd körbepislogott, az éjjeli szekrénynek azonban hűlt helye volt. Az egyre vadabbul zajongó mobil ott feküdt a nagy franciaágy mellett, a szürkéskék szőnyegen, és Alinda alvástól ködös agyán végigszaladt az előző nap összes eseménye.
A kurta-furcsa esküvő.
A néma taxizás át az esőáztatta Londonon.
A kínos este Gilberttel.
Nem otthon van, bérelt lakása megszokott, szűkös szobájában, hanem a férje házában. Ebben az elegáns, de rideg hajlékban, amiben annyira idegenül érezte magát. Felnyögött, és a mobilért nyúlt, hogy leállítsa az ébresztőt. Végre újra csend lett, csak az utcáról hallatszott be a reggeli forgalom moraja.
Alinda visszadőlt a párnára, lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy fogja itt kibírni. Gilbert előző este annyira hivatalosan viselkedett, mintha csupán kényszer szülte lakótársak lennének. Bár tényleg azok voltak. Lakótársak. Ennek ellenére Alindát zavarta a távolságtartása, de nem tudta volna megmondani, miért. Örülnie kellene, hisz megtudta, hogy Gilbert korán indul munkába, és este későn ér haza. Bizonyára egy seregnyi férfi és nő várakozik a tökéletes partnerre, azért kell ennyit dolgoznia.
A férje az átkozott házassági törvény atyja... Vajon meg lehet ezt szokni? Mikor legszívesebben az összes párkereső embert figyelmeztetné, hogy szálljon ki addig, amíg még lehet.
Alinda elhúzta a száját, és feltápászkodott az ágyról. Nem bajlódott a köntössel, egyenesen a fürdőbe indult, hogy lezuhanyozzon. Közben azon töprengett, hogy boldognak kellene lennie, hisz a maga ura lesz, alig fognak találkozni Gilberttel. Csak új lakásban, új lakótárssal fog együtt élni. Talán minden más marad a régiben.
Automatikusan nyitott be a fürdő ajtaján, aztán azonnal megtorpant. A mosdókagyló előtt Gilbert állt, lapockája mentén az izmok összehúzódtak és kidudorodtak, ahogy borotválkozott. Alinda egy pillanatig nézte csupasz hátát, közben egészen elzsongította a borotva monoton berregése, majd égő arccal elkapta a tekintetét. Talán sikerül észrevétlenül kisurrannia... Elkezdett hátrálni, de Gilbert hangja megállította.
‒ Alinda? – fordult felé a férfi. ‒ Elfelejtettem volna bezárni az ajtót?
‒ El – mormolta Alinda. ‒ De bocsánat, én is kopoghattam volna. Kerryvel mindig bemetünk egymáshoz, tudja, még szokatlan, hogy kopognom kell... ‒ Vöröslő arccal elhallgatott, mielőtt még több ostobaságot fecseg. ‒ De most megyek, hagyom borotválkozni.
‒ Maradjon, már végeztem.
Gilbert megmosta az arcát, aztán lekapta az akasztóról a törülközött, és megszárítkozott. Az ajtó felé lépett, Alinda pedig félrehúzódótt, egészen hozzásimult a hófehér szekrényhez, hogy a férfi el tudjon menni mellette. Tekintetét a grafitszürke járólapokra szegezte, nem akart ránézni Gilbert fedetlen mellkasára, de orrát megütötte a férfi illata. Nem volt kellemetlen, ahogy számított rá, inkább üde, mint az óceán egy napsütéses reggelen. Alinda arcát még jobban elöntötte a forróság.
‒ Jól van? – torpant meg mellette Gilbert, és Alinda kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen.
‒ Persze – mosolyodott el halványan, de közben a szíve a torkában dobogott ‒, csak rosszul aludtam. Még meg kell szoknom az új helyet.
‒ Ez érthető. A konyhában talál kávét, a lakás pótkulcsát pedig felakasztottam az előszobában. ‒ Gilbert egy pillanatra elhallgatott. Összehúzta sötét szemöldökét, és úgy tűnt, még mondani akar valamit, de végül csak biccentett, és kisietett a fürdőből.
Alinda nézte a becsukódó ajtót, és próbált rájönni, mi is történt, és mi miatt remeg úgy a gyomra, ahogy a különösen nehéz vizsgák előtt szokott.


9.

A fürdőszobából kihallatszott a zuhany csobogása, és Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy még Alinda tusfürdőjének az illatát is érzi, pedig a két csukott ajtón keresztül ez lehetetlennek tűnt. Az édes, barackos aroma mégis az orrába kúszott, ugyanúgy, mint előző este, amikor lefekvés előtt elmentek egymás mellett a folyosón.
– A fenébe! – Gilbert felmordult, amikor észrevette, hogy félregombolta az ingét. Nem hagyhatja, hogy a nő ilyen könnyedén a bőre alá férkőzzön!
Ingerülten megigazította a ruháját, a konyhába sietett, és csinált magának egy csésze kávét. A forró folyadék égette a torkát, olyan gyorsan döntötte le, de nem törődött vele. Menekülésszerűen távozott a lakásából, és csak akkor lélegzett fel, amikor már a lomhán hömpölygő Temze partján tartott az irodája felé.
A Népességfogyási Intézet masszív, barnatéglás épülete láttán a maradék feszültsége is elszállt. Alig várta, hogy belevethesse magát a munkába, és pár órára elfeledkezzen arról, hogy este egy idegen nőhöz kell hazamennie.
Mindkét lift a legfelső emelet felé tartott, amikor belépett az előtérbe. Nem volt kedve várni, inkább gyalog indult el a negyedikre. Jól esett a lépcsőzés, egészen ellazította; talán nem csak heti egyszer kellene fallabdáznia, hanem gyakrabban, gondolta. Nem csak a feszültségét vezethetné le vele, hanem később is érne haza. Dupla haszon!
Belépett az ajtón, és már szólni akart Ronaldnak, hogy foglaljon neki újabb időpontot az intézethez közeli edzőteremben, aztán meglátta Grey nyomozót. Az előtér sarkában ácsorgott, és Gilbert fejéből azonnal kihullott minden sporttal kapcsolatos gondolat.
– Sűrűn jár hozzánk mostanában, Mr. Grey – jegyezte meg könnyedén, az idős nyomozó arcát fürkészve. Vajon ezúttal miért jött?
– Hát igen, és sajnálom, hogy megint fel kell tartanom, Dr. Barlow, de halaszthatatlan az ügy.
– Gondolom, minden ügy halaszthatatlan, ugye? Vagy legalábbis ezt mondják.
– Ez most tényleg fontos.
Grey hangja szokatlanul komoran csengett, Gilbertet nyomban elfogta a szokásos rossz érzés. Sosem jelent jót, amikor a nyomozó csak így beállít.
– Jöjjön! – Invitálta be a férfit az irodájába.
Még be sem csukódott mögöttük az ajtó, amikor Grey megszólalt:
– Ismét megtörtént – jelentette be gyászosan. – Az egyik házaspárjuk férfi tagja beleugrott a Temzébe.
– Micsoda? – nyögte ki Gilbert.
– Öngyilkod lett, még levelet is hagyott. Amiben a házassági rendeletet okolja, szerinte ezért ment tönkre az élete.
– Ez nem lehetséges...
– Biztos benne, Dr. Barlow? Most Robert Hill öngyilkossága, pár hete David Apelton halála... A rendőrkapitány fejében megfordult, hogy a tökéletes társat kiválasztó programja esetleg nem működik olyan jól, mint ahogy hitte. És a miniszterelnök is kérdezősködik.
– Ez baromság, persze, hogy működik a program! – Gilbert feldobta a fogasra a kabátját, közben észrevétlenül megtörölte a nadrágjában izzadt tenyerét. – Maga is tudja, hogy tökéletes. Az alanyokat alávetjük egy egész sor vizsgálatnak, végzünk pszichológiai felméréseket, viselkedést, szokásokat elemzünk. Minden remekül megy!
– Számításba veszik az emberi tényezőt is, Dr. Barlow? – húzta fel Grey egyik ősz szemöldökét.
– Hát persze!
Amikor azonban a nyomozó távozott, Gilbertnek azonnal eszébe ötlött Alinda, és az, hogy mennyire nem passzolnak egymáshoz. Gilbert gyomra összeszorult a gondolatra. Mi van, ha igaz, amit a rendőrség hisz? Mi van, ha valami zavar támadt a rendszerben?
Gilbert leült az íróasztalán lévő kijelző elé, majd megnyitotta Hillék anyagát. Újra átnyálazott minden adatot, minden vizsgálati eredményt, sőt még azt a videót is megnézte, ami a pszichológiai ülésen készült, ám semmi sem utalt arra, hogy Robert Hillnek öngyilkos hajlamai lennének.
Valami mégis történt... És muszáj lesz kiderítenie, hogy mi, ha nem akarja, hogy a random halálesetek miatt ráhúzzák a vizes lepedőt.


10.

Eltelt egy hét, és Alindának kialakult a napi rutinja. Megfigyelte, mikor kel Gilbert, és szándékosan fél órával korábbra állította be saját ébresztőjét. Így volt ideje lezuhanyozni, és még a reggeli kávéját is meg tudta inni, aztán amikor meghallotta a mozgolódást a férfi szobája felől, gyorsan kiiszkolt a lakásból. Egész nap az egyetemen maradt, még órák után is a könyvtárban ücsörgött, és ott próbált tanulni. Csak későn ért haza. Olyankor Gilbert már visszahúzódott a nappaliba, általában a sarokban álló íróasztalnál ült, valószínűleg dolgozott, bár Alinda nem volt biztos benne, és nem is igazán érdekelte. Csak az számított, hogy egyedül vacsorázhatott az apró konyhában, és utána sem kellett egy köszönésen kívül több szót váltania Gilberttel.
Ha jobban belegondolt, kényelmes volt az élet így. Nem kellett a lakbér miatt aggódnia, a férje nem erőltette rá a társaságát, és nem szólt bele a dolgaiba. Mégis éjszakánként, amikor álmatlanul forgolódott az ágyában, gyakran elöntötte a szomorúság, bár maga sem tudta megmondani, hogy miért.
Épp a kávéjára várt a büfében a péntek délutáni művészettörténet előadás előtt, amikor Landon professzor beállt mögé a sorba, és ráköszönt, félbeszakítva a mélázását.
– Talált új munkát, kedvesem? Már egy ideje meg akartam kérdezni, csak mindig olyan hirtelen eltűnt az óráim után.
Alinda ösztönösen a zsebébe dugta jobb kezét, hogy a professzorasszony ne vegye észre az ujján a gyűrűt.
– Igen, megoldottam a problémát – mormolta, és közben arra gondolt, hogy nem is hazudik akkorát. Hisz tényleg megoldotta, csak nem úgy, ahogy Landon professzor hiszi. Ennek ellenére nem bírta sokáig állni az asszony fürkésző pillantását, inkább lesütötte a szemét.
– Biztosan minden rendben van, Alinda? – ismételte meg a kérdést Landon, nem a szokásos, pattogós hangján, hanem egészen gyengéden.
– Persze.
– Ennek örülök. Bár az az új lány, aki maga helyett besegít a tanszéken... Ezt ne mondja el senkinek, de borzalmas! Semmit sem lehet rábízni. Mindenki hiányolja magát.
– Én is magukat – nyögte ki Alinda, aztán gyorsan visszafordult a pult felé.
Amikor elkészült a kávéja, a poharat szorongatva biccentett Landonnak, aztán kimenekült a büféből. A szeme égett, ahogy görcsösen próbálta visszatartani a könnyeit, a torkát pedig elszorította az a fura bánat, ami éjszakánként is ébren tartotta. Hirtelen ötlettől vezérelve nem az előadó felé indult, hanem ki az épületből, az egyetem melletti parkba. Belebújt a kabátjába, és leült az egyik padra. Aznap nem esett, sőt néha még a nap is kikukucskált a felhők mögül, a levegő friss volt, tele a nyíló virágok, a tavasz illatával, és ettől Alinda szíve csak még jobban elfacsarodott.
A fura szótlanság Gilberttel és még Kerryt sem látta egész héten... Ugyanolyan magányosnak érezte magát, mint annak idején gyerekként. Ráadásul előtte húzódik az egész hétvége, nincs programja, de még csak órái sem lesznek, amikre bejárhatna.
Előszedte a mobilját a táskájából, és tárcsázta Kerry számát, csak hogy halljon pár kedves szót valakitől. A telefon hosszan kicsengett, aztán üzenetrögzítőre kapcsolt. Alinda kinyomta a hívást, és küldött a barátnőjének egy üzenetet, aztán a kávéját kortyolgatva várt, hogy Kerry visszahívja.
Eltelt azonban tíz perc, majd negyedóra, de a barátnője nem csörgött rá, és még üzenetet sem küldött, pedig Alinda tudta, hogy nincs órája. Biztos Briannel tölti a péntek délutánt, kihasználják, hogy szép az idő, és elmentek együtt valahová, hisz ezt csinálják a párok, nem igaz?
Alinda torkát különös keserűség fojtogatta, miközben visszament az épületben, és keresett magának egy szabad helyet az előadó hátsó részén.
Aznap a művészettörténet előadásból nem sok jutott el az agyáig, gépiesen jegyzetelt, de fel sem fogta, hogy mit ír. Végig azon járt az esze, hogyan fog eltölteni két teljes napot Gilberttel egy lakásban, amikor hét közben két mondatot is nehezükre esett beszélni.

Rózsakői rejtélyek - 2. fejezet


2.


 

Délután lett, mire végeztek a rendőrök a helyszíneléssel. Dorka, aki a kávézót takarította, kis híján hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta a vérrel szennyezett bokszot, és kijelentette, hogy ő semmi pénzért nem megy a közelébe. A többi alkalmazott is csak az orrát húzta. Flóra inkább hazaküldött mindenkit, hogy ne kelljen a sopánkodásukat hallgatnia, és egyedül állt neki a kármentesítésnek.

Gumikesztyűvel és forró vízzel felszerelkezve lépett oda a bokszhoz, aztán percekig csak ácsorgott. Neki sem fűlött jobban a foga a dologhoz, mint Dorkának, pedig a rendőrök elvittek mindent, ami a holttest közelében volt. A padról a párnákat, az asztalról a kis tálcát a cukor- és a sószóróval, még a szalvéta tartót és azt a csöpp vázát is, amibe előző nap rakta bele a piacról beszerzett jácintokat. De a padon és az asztalon még így is maradtak csúf, vörösesbarna foltok. Flóra összeszedte magát, és nekilátott a sikálásnak.

Fél óra múlva kezdett kijönni a béketűréséből. Hiába súrolt-suvickolt, a foltok halványodtak ugyan, de nem akartak teljesen eltűnni. Türelmetlenül söpörte félre a haját izzadt homlokából, és azon gondolkozott, melyik tisztítószert próbálja még ki, amikor nyílt az ajtó.   

– Zárva vagyunk! – kiáltotta.

– Sebaj, úgysem kávézni jöttem – hallatszott egy hang, ami furán ismerősnek tűnt.

Flóra kilépett a bokszból, és egy magas, borostás, vörös hajú fickóval találta szembe magát. Első pillanatban nem tudta hová tenni, aztán eszébe jutottak a gimis emlékek.

– Benjamin?

A férfi elvigyorodott, ugyanazzal a kamaszos vigyorral, mint annak idején.

– Nahát, Flóra!

Ben nyakigláb, folyton mosolygó fiú volt, amikor tizedikben az osztályukba érkezett. Egészen addig külföldön élt, és nem is lóghatott volna ki jobban a tipikus vidéki középiskolából, ennek ellenére egész jól boldogult.

– Hogy kerülsz ide?

– Mit csinálsz itt? – kérdezték egyszerre, aztán mindketten elnevették magukat.

– Kezdd te! – intett Ben előzékenyen, tökéletes magyarsággal. Ezek szerint az idegen kiejtés idővel kikopott a beszédéből. Már nem volt olyan cingár, mint régen, és a vonásai is markánsabbak lettek. Flóra pillantása sötétbarna bőrdzsekibe bújtatott, széles vállára siklott, aztán a szivacsra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. A vörösesbarnára színeződött víz egyenesen a padlóra csöpögött belőle.

– Az apámat helyettesítem – döntött a legegyszerűbb válasz mellett. – Övé a kávézó.

– És mondd csak – húzta fel Ben a szemöldökét –, gyakran kell vért pucolnod a berendezési tárgyakról?

Flóra szíve kihagyott egy ütemet. Legszívesebben mindent elfelejtett volna, ami aznap reggel történt, beszélni főleg nem akaródzott róla, de nem állhat itt kukán, mégis csak mondania kell valamit. Igyekezett lazán válaszolni, bár ez sosem volt az erőssége.

– Gyakrabban, mint szeretném – mormolta, mert végül is ez az egyetlen alkalom is több, mint amire valaha vágyott.

A férfi fura mód nem tett fel újabb kérdést, csak közelebb lépett a bokszhoz, és alaposan szemügyre vette a foltokat.

– Én a helyedben nem vesztegetném az időmet azokkal – biccentett az asztalon felsorakoztatott tisztítószer-arzenálra. – Ezen csak a csiszolás segíthet.

– Ennyire profi vagy a vérfoltok eltűntetésében?

– Nem hivatásszerűen, viszont pár évvel ezelőtt betársultam egy barátom kocsmájába. Ócska egy csehó volt, lepukkant törzsvendégekkel, a nézeteltérések gyakran végződtek verekedéssel. Ott a kelleténél kicsit több tapasztaltot szereztem ebben a témában.

– Szóval csiszolás – nézett Flóra savanyúan a padon éktelenkedő pacára.

– És festés.

– Remek… Akkor kereshetek egy szakit, aki hajlandó vasárnap dolgozni – morogta, és elkezdte visszapakolni a flakonokat a tisztítószeres dobozba. – Legkésőbb hétfőn muszáj kinyitnunk, és kétlem, hogy a vendégek szívesen kávéznának vérfoltos bútorokon üldögélve. – Felemelte a dobozt, és elindult, hogy visszavigye a raktárba.

– Elfelejtkezel a katasztrófaturizmusról. – Ben felkapta a piszkos vízzel teli vödröt, és utána indult. – Még az is lehet, hogy sorban fognak állni, hogy szelfizhessenek a boksz előtt.

– Azt azért kétlem.

– Szeptember 11. után csak úgy özönlöttek az emberek a Word Trade Centerhez, hogy megnézzék a pusztítást. Elég gusztustalan egy dolog, de hát így működik az emberi természet.

– Azért itt nem terrortámadás történt.

– Szerencsére! – biccentett Ben, és Flóra elgondolkozott rajta, mennyire más lehetett az USA-ban átélni azt a szörnyűséget, ami itthon, tévén keresztül is hátborzongató volt. – Hová öntsem a vizet? – kérdezte Ben, félbeszakítva a töprengését.

– A vécébe, ott van hátul.

A férfi eltűnt az ajtó mögött, Flóra pedig elrakta a dobozt a takarítószeres szekrénybe, aztán lehúzta a kezéről a gumikesztyűt, és fintorogva a kukába pottyantotta. Még akkor is a kezét sikálta, amikor Ben visszajött.

– Végső esetben le is zárhatod a bokszot – mondta Ben, miközben visszamentek a kávézóba, és megálltak a pult mellett. – Csak elé kellene húzni valamit, mondjuk egy kisebb szekrényt. De van egy ismerősöm, aki talán tud neked segíteni. Amikor használt lakások felújításával foglalkoztam, sokszor kisegített az utolsó pillanatban, hogy kijavítson ezt-azt, még hétvégén is.

– Megadnád a számát? – Flóra érdeklődve nézett a férfira. Lakásfelújítás és kocsma? Eléggé távol áll egymástól a kettő.

 A pult mögé lépett, és bekapcsolta a kávéfőzőt, amíg Ben a telefonszámot kereste.

– Még nem is mondtad, miért jöttél – jegyezte meg.

A férfi egy jegyzetlapra firkantotta a számot, majd visszacsúsztatta a zsebébe a mobilját. Felült az egyik bárszékre, és lazán a pultra könyökölt.

– Természetesen a gyilkosság miatt.

Tehát azért nem kérdezősködött korábban, mert tud róla! Flóra ettől nyomban ideges lett. A rendőrök felhívták a figyelmét a várható médiaérdeklődésre, de eddig nem vette komolyan. Pedig arra külön felszólították, hogy ne mondjon semmit a riportereknek.

– Valamelyik újságnak dolgozol? – kérdezte bosszúsan.

Ben először homlokráncolva pillantott rá, mintha meglepte volna a kérdés, aztán lassan elmosolyodott.

– Félreértesz, nem sztorit akarok írni az ügyről. Magánnyomozó vagyok. Azért jöttem, hátha szükséged van a segítségemre.

Ezúttal Flórán volt a sor, hogy meghökkenjen.

– Magánnyomozó vagy? – ismételte papagáj módjára.

– Igen, két éve nyitottam meg az irodámat.

Flóra automatikusan bólintott, de közben el sem tudta képzelni, hogyan passzol össze a magánhekuskodás a kocsmával és az ingatlanokkal. És ez az egész azzal a Bennel, akit régről ismert. A gimis Ben leginkább a lányok hajkurászásával töltötte az idejét, de ehhez képest meglepően jó jegyeket szerzett. Matekból az egyik legjobb volt az osztályban, és persze angolból is, bár ez senkit sem lepett meg. Az sem, hogy előszeretettel korrepetálta angolból a csajokat, aztán a különórák átcsaptak valami teljesen másba – már ha hinni lehetett a pletykáknak, mert Flórának eszébe sem jutott közel kerülni egy Benhez hasonló nőcsábászhoz. Akkor még volt esze. Bezzeg néhány évvel később már nem sikerült ilyen okosnak lennie...

Elhessegette az emlékeket, kávét töltött két pohárba, és a férfi elé rakta az egyiket.

– Miért gondolod, hogy magánnyomozó segítségére lenne szükségem? – tudakolta, a pultra tolva a cukortartót is.

 Ben három púpozott kanál cukrot tett a kávéjába, és nagyot kortyolt belőle.

– Azt hittem, ez egyértelmű. Egy hulla ücsörgött a kávézótokban.

– Igen, ez a kép jó ideig nem fog kimenni a fejemből.

A férfi méricskélő pillantást vetett rá a pohara felett, csak utána esett le neki a tantusz.

– Bakker, te találtad meg a holttestet, ugye? Én meg itt idiótán humorizálok... Azért rendben vagy?

Igazából Flóra maga sem tudta biztosan. Reggel óta annyi dolga akadt, annyi minden volt, ami miatt aggódnia kellett, hogy erre nem is gondolt. Eddig fel sem fogta igazán, mi történt. Talált egy hullát, basszus! Jeges borzongás futott végig a gerince mentén, a gyomra akkorát bukfencezett, mint az óriáskerék a vidámparkban, és a torkát kesernyés íz fojtogatta. Pár falat kekszen kívül aznap semmit sem evett, és ennek most kifejezetten örült. Elég ciki lenne Ben előtt kitaccsolni.

– Rendben vagyok – válaszolta végül nagyot nyelve. – Csak az zavar, hogy az apám egy napja bízta rám a kávézót, én meg azonnal ilyen zűrbe keveredek.

– Nem hiszem, hogy magadat kéne okolnod. Végül is nem te szúrtad le azt a fickót – vigasztalta Ben.  

– Nem, tényleg nem. – Flóra az őrült helyzet ellenére elmosolyodott. – De bárki is volt, igazán választhatott volna egy másik időpontot, vagy egy másik helyet. Sok problémától megkímélt volna.

– Nem is vagy kíváncsi, mi történt?

– Dehogynem! Végül is én találtam rá szerencsétlenre. De eszembe sincs beleavatkozni a rendőrség munkájába. Ők majd szépen kiderítik, ki ölte meg, én pedig megtudom a hírekből.

Ben felhajtotta a maradék kávéját, és leugrott a bárszékről.

– Ugye tudod, hogy ez nem szokott ilyen egyszerűen menni? – jegyezte meg.

– Kedves tőled, hogy felajánlottad a segítségedet, Ben, de hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát!

– Azért itt hagyom a névjegyemet. Hívj, ha meggondolod magad! – Ben komótos léptekkel elindult a kijárat felé, de az ajtónál visszafordult. Elvigyorodott, közben sötétkék szeme ugyanolyan játékosan csillogott, mint annak idején a gimiben. – Bárhogy is döntesz, remélem még találkozunk – mondta, majd kilépett az utcára.

Flóra elrakta a névjegykártyát a táskájába, de csak a közös iskolásévek emlékére, igazából nem akart újra találkozni a férfival – se a nyomozás miatt, se magánügyben. Liza biztos jól leszidná, hogy elszalasztja a lehetőséget. A válása óta folyton azt mondogatta, hogy ismerkednie kellene, de Flóra el sem tudta képzelni, hogy közel engedjen magához valakit. Egy ilyen a legyet is röptében pasit, mint Ben, főleg nem. Túlságosan hasonlított a volt férjéhez, és Flóra annakidején megfogadta, hogy nem követi el újra ugyanazt a hibát. Még egyszer nem bízik meg egy ilyen alakban, az biztos.

Felsóhajtott, és a félhomályba burkolózó bokszra pillantott. A pult feletti lámpa fénye fura, torz képet rajzolt a csupasz, vérfoltos asztalra, mintha még mindig ülne valaki a padon, és ő maga nem, csak az árnyéka látszódna. Flórát kirázta a hideg, gyorsan elkapta a tekintetét. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha hazamegy.

 

*

 

A magánnyomozó iroda egy elhagyatott gyárépület és néhány használaton kívüli garázs szomszédságában állt. Lepusztult hely volt, de Ben nem bánta. A kuncsaftok könnyebben betértek, ha látták, hogy nincsenek leselkedő szomszédok. A diszkréció alapvető fontosságú ebben a szakmában.

A bejárat előtt hagyta a motort, bement, és az egyik fogasra dobta a dzsekijét. Az apró szoba-konyhás lakást csak egy ajtó választotta el az irodától, és ez jól is jött, amikor késő estig húzódott a munka. Most viszont az üres helyiség csupán arra emlékeztette, hogy nincs egyetlen megbízása sem.

Vetett egy pillantást az íróasztalra, ami tele volt a korábbi ügyek aktáival, néhány piszkos bögrével és tányérral, de nem fűlött a foga a takarításhoz. Majd holnap, gondolta. Úgysem lesz más dolga.

Hátrament a lakásba, és gyors szemlét tartott a hűtőben, ami szokás szerint kongott az ürességtől. Úgy döntött, rendel egy pizzát. Amíg a futárra várt, felnyitotta a laptopját, és átnézte a híreket. Az Ambróziában leszúrt férfiról csak rövid beszámolót talált az egyik helyi hírportálon, sejtette azonban, hogy nem sokáig lesz ez így. Hamarosan firkászok fogják elárasztani a kávézót, és Flóra eddigi problémái újabbakkal gyarapodnak majd.

Ben az utóbbi időben gyakran járt az Ambróziába, és a kopaszodó, jókedélyű tulaj többször említette a lányát, de Ben nem tudta, hogy arról a Flóráról van szó, akivel egy osztályba jártak középiskolában. Jól emlékezett az alacsony csajra, aki az osztálytársnőihez képest mindig is túl szótlannak, túl komolynak tűnt. Most, nyolc évvel később, Flóra zöld, kissé ferde vágású szeme egy figyelmes macskára emlékeztette a férfit. Tudta, hogy a nő néhány éve megházasodott, és a férje nagymenő író. Vajon ő is itt van, Rózsakőn, vagy Flóra egyedül jött?

Megérkezett a pizza, és Ben épp nekilátott volna, amikor újra csengettek. Egy pillanatra megörült, hogy ügyfél érkezett, de csak Alex állt a küszöbön. A barátja invitálásra sem várva bevonult mellette az ajtón, vetett egy pillantást a rendetlen irodára, majd egyenesen hátrament a lakásba. Ben lomhán követte.

– Azt ne mondd, hogy így akarod tölteni a szombat estét! – mutatott Alex viszolyogva a pizzásdobozra és a laptopra.

– Pedig ilyesmit terveztem.

– Tisztára bekockultál, haver!

– Muszáj, ha munkához akarok jutni – vonta meg Ben a vállát, és elvett egy szelet pizzát. – Kérsz?

– Kösz, inkább nem – fintorodott el Alex, amikor meglátta az olcsó gyorsétterem nevét a dobozon.

– Hogy te mekkora sznob vagy!

– Dehogy, csak nem eszem szemetet.

Ben ezen majdnem felröhögött. Eszébe jutott az a tömérdek chips, amit tegnap este faltak fel. Azok aztán kimerítették a szemét fogalmát. De Alex már csak ilyen volt. Neki minden ócskának számított, amit olcsónak ítélt, és az ő mércéjével mérve jó sok minden beletartozott ebbe a kategóriába. Az apja cége autóalkatrészeket gyártott, és Alexnek sosem kellett a pénz miatt aggódnia.

– Sikeres volt a délután? – Alex elővett egy csomag Marlborot a zsebéből, rágyújtott, aztán leült az egyik székre az ósdi konyhaasztal mellé.

Valójában a szűk hajlék teljes berendezése ősrégi volt. Az olcsó, műanyag bútorok, az imitt-amott hámló, virágmintás tapéta, a kopott szőnyegek förtelmesen néztek ki. De Bennek jelenleg ez volt az egyetlen lehetősége, hacsak nem akart visszaköltözni az anyjához – az pedig, bármennyire is szerette az asszonyt, eszébe sem jutott.

– Még dolgozom az ügyön – felelte Alexnek.

– Mesélj!

Ben elmondott mindent, amit eddig megtudott, a barátja közben komoly arccal figyelte.

– Biztos, hogy bele akarsz keveredni egy gyilkossági ügybe, Ben? Azért az nem olyan, mint a félredugó hitvesek lebuktatása.

– Tudom, de meg kell próbálnom, különben lassan lehúzhatom a rolót.

– Nekem elég rossz ötletnek tűnik. És a kávézó tényleg Abonyi Flóra apjáé?

– Ja. Milyen kicsi a világ, mi?

– Rózsakő meg pláne – húzta el a száját Alex. – Hallottam valakitől, hogy a férje jóval idősebb nála. Tanította az egyetemen, és Flóra még a diákja volt, amikor az ágyában kötött ki. Ki se néztem volna belőle, amilyen szürke egérke volt régen.

– Most már nem az – jegyezte meg Ben, ahogy eszébe jutott délutáni találkozása a nővel. Flóra fehér blúzán a felső két gomb ki volt kapcsolva, Ben könnyedén szemrevételezhette volna a dekoltázsát, de nem akarta...

Vagyis igen, persze, hogy akarta! Melyik épeszű férfi ne nézne meg egy csinos nőt? De ezúttal nem engedhette meg magának a kukkolást. Nem azért, mert abban reménykedett, hogy Flóra megbízza a nyomozással, és akkor rossz húzás lenne keverni az üzletet a magánélettel. Ennél nyomósabb oka is volt.

– Ohó! Csak nem jó nő lett a kicsi Flórából? – vigyorodott el csúfondárosan Alex. – Kedved támadt elcsábítani az agg férjétől?

– Ne légy barom! Tudod, hogy nem kezdek férjes nőkkel.

– Pedig nem hiszem, hogy nehéz dolgod lenne... – jegyezte meg Alex, őt ugyanis a házasság sem zavarta, ha kiszemelt egy csajt. Ben azonban távol tartotta magát a férjezett nőktől, és a barátja pontosan tudta, miért. Ettől függetlenül előszeretettel szekálta ezzel. – Lehet, hogy Flóra minden vágya egy fiatal, életerős szerető.

– Akkor majd keres valaki mást.

– Biztos vagy benne, hogy ezt komolyan gondolod? Ne már, Ben! Azután, ami...

– Halálkomolyan! – mordult fel Ben, félbeszakítva Alexet. – Nincs esetleg programod? Mondjuk valahol máshol, jó messze innen?

– Most, hogy mondod. Lesz egy parti ma este apám egyik üzletfelénél, az öreg meg rám parancsolt, hogy menjek el – grimaszolt Alex.

– Akkor hajrá! A sok idősödő luxusfeleség biztos repesve várja, hogy megérkezz.

– Marha vicces vagy! – forgatta a szemét Alex, de azért feltápászkodott az asztaltól. – Holnap beszélünk, addig ne csinálj semmi marhaságot!

– Hagyjál már a hülyeségekkel!

– Oké, de akkor esetleg most az egyszer félretehetnéd az elveidet. Ha már úgy odavoltál az egérkéért gimiben...

– Tűnj el, Alex!

– Már itt sem vagyok. – Alex vigyorogva ballagott ki az ajtón, Ben pedig dühösen bámult utána.

Persze igazából nem is a barátjára volt mérges, hanem erre a rohadt helyzetre. Muszáj megszereznie ezt a megbízást, hogy megmentse a nyomozóirodát, ám ahhoz Flóra közelében kell lennie. Anélkül, hogy rányomulna, ami nem lesz egyszerű.

 

*

 

– Hogy mi történt?! – kiáltott Liza.

Flóra eltartotta a fülétől a telefont. Túl keveset aludt éjszaka ahhoz, hogy teljes hangerőn hallgassa Liza sápítozását.

– Nem kell így kiabálni – mondta, amikor a barátnője abbahagyta a sopánkodást. – Nem én öltem meg azt a hapsit, csak megtaláltam a holttestét.

Lizát azonban nem hatotta meg az érvelése.

– Jaj, Flóra! Hogy lehet az, hogy te, huszonhat éves fejjel több slamasztikába keveredsz, mint a tizenéves tanítványaim?

– Nem direkt csinálom, elhiheted.

– Tudom, de akkor is! Először Márk, most meg ez a hulla…

– Azért a kettőt össze se lehet hasonlítani! – háborodott fel Flóra. – Az egyik válás, a másik meg gyilkosság. Semmi közük egymáshoz.

– Csak épp nálad egy egyszerű válás is katasztrofális következményekkel jár, akkor milyennel fog egy gyilkosság?!

Flóra kénytelen volt beismerni, hogy van némi igazság Liza szavaiban. Azon a borzalmas decemberi napon elég zűrös ámokfutásba kezdett. Lehetett volna annyi esze, hogy legalább a magazinnál nem mond fel. Ám abban a szörnyű pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy megszabaduljon mindentől, ami bánatot és keserűséget okoz.

– Egy válás sosem egyszerű, jobb, ha tőlem tudod – morogta gúnyosan.

Liza felsóhajtott a vonal túlsó végén, és Flóra szinte látta maga előtt, ahogy a barátnője megrovón csóválja a fejét.

– És ki a halott fickó?

– Nem tudom, szerencsére nem ismertem. A neten majd biztos fent lesz. – Flóra jobbnak látta, ha nem is említi a barátnőjének Bent és az ajánlatát a magánnyomozásról. Semmi kedve nem volt végighallgatni egy újabb lelki fröccsöt.

Miután lerakták a telefont, ivott még egy bögre kávét, de így sem érezte sokkal éberebbnek magát. Előző éjszaka, ahogy lehunyta a szemét, azonnal a bokszban ülő hulla bukkant elő a gondolatai közül, ráadásul a lehető legvalósághűbben. Hajnal lett, mire sikerült elaludnia, bár az álmaiban akkor sem volt sok köszönet. Ráadásul furdalta a lelkiismeret. Este fel kellett volna hívnia az apját, hogy elmondja neki, mi történt, mégsem tette meg. Abonyi Árpád évek óta nem járt sehol, talán utoljára akkor nyaralt, amikor Flóra anyja még élt. Flóra képtelen volt elrontani az utazását már a legelső nap azzal a hírrel, hogy egy holttestre akadt a hátsó bokszban.

Amikor negyedóra múlva a kávézóhoz ért, a mesterember, akit Ben ajánlott, már az ajtóban várta. Flóra beengedte a kávézóba, és megmutatta neki a bokszot.

– Igaza volt Bennek – bólogatott a férfi. – Ezt bizony le kell csiszolni, aztán újrafesteni.

Azt, hogy a foltok honnan származnak, nem kérdezte. Talán azért, mert már látta a hírt, ami még előző este került fel a netre, és összerakta a dolgokat, esetleg Ben említett neki valamit. Bármi is volt az oka, Flóra örült, hogy ezúttal nem kell magyarázkodnia.

– Meg tudja csinálni még ma? – kérdezte reménykedve.

– Hát persze, hamar végzek vele, és néhány óra alatt meg is szárad a festék. Délután már újra kinyithat.

– Ez remek! – mosolyodott el Flóra.

Készített egy kávét férfinak, aztán hagyta, hadd dolgozzon. Kiírta az ajtóra, hogy délután kettőkor nyitnak, és felhívta az alkalmazottakat, hogy délnél előbb nem kell bejönniük. Végül magának is csinált egy újabb pohár kávét, és leült a pulthoz.

A csiszológép moraját hallgatva megnyitotta a helyi hírportál oldalát a telefonján, és újra elolvasta az előző nap megjelent rövid cikket. Szerencsére a kávézó nevét nem említették. Flóra sejtette, csakis ennek köszönheti az újságírók hiányát, bár valószínűleg korai az öröme, a cikk alatt ugyanis már gyűltek a kommentek. Egy részük a halott férfi kilétét firtatta, a másik pedig azt, hogy melyik kávézóban történhetett az eset. Csak idő kérdése, hogy az Ambrózia neve is felmerüljön. Főleg, ha egy szemfüles vendég kiszúrja, hogy tegnap és ma délelőtt is zárva voltak. Mihez fog kezdeni, ha megjelennek a firkászok? Ki kellene találnia valamit.

Nem maradt ideje azonban tervet kovácsolni, mert nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta.

– Sajnálom, uram, de ma csak délután leszünk nyitva – figyelmeztette Flóra. – Ott van az ajtón a kiírás.

– Igen, láttam – mondta a férfi. – Újvári Péter főhadnagy vagyok a rendőrségről – mutatta meg az igazolványát. – Én vezetem a nyomozást. Beszélhetnénk?

A főhadnagy sötét hajába vegyült néhány ősz szál, és ahogy levette a zakóját, előtűnt alóla vakítóan fehér inge, amin egyetlen gyűrődésnyom sem látszott. Flóra el sem tudta képzelni pisztollyal a kezében, egy gyanúsított után rohanva. Inkább cégvezetőnek tűnt, aki beugrott kávézni a következő mítingjére menet.

– Persze, üljön le. Mindjárt megyek én is.

A főhadnagy elhelyezkedett a legközelebbi asztal mellett. Flóra berakta kiürült csészéjét a mosogatógépbe, és odament hozzá. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle a férfi, hisz előző nap az egyenruhás zsaruk már felvették a vallomását.

– Leülne kérem? – intett Újvári a szemben lévő székre. Flóra leereszkedett az asztal mellé, és várakozóan pillantott a rideg, szürke szempárba. – Lenne kedves elismételni, mi is történt tegnap reggel?

Bár a főhadnagy udvarias köntösbe csomagolta, egyértelműen érződött, hogy nem pusztán kérésről, hanem utasításról van szó. Flóra nem látta értelmét annak, hogy felhívja a férfi figyelmét, már mindent, amit tudott, elmondott. Helyette biccentett, és szóról-szóra elmesélte ugyanazt, amit előző nap.

– Tehát az ajtó be volt zárva, amikor megérkezett? – szólt a főhadnagy, miután a végére ért a történetnek.

– Igen, az első és a hátsó is. Nem is értem, hogyan jutott be a gyilkos.

– Ez itt a kérdés, nem igaz? – Újvári talányos pillantást vetett Flórára, majd alaposan körülnézett. – Jól látom, hogy csak egy biztonsági kamerájuk van? Kint, az első ajtó felett?

– Igen.

– Sosem gondoltak arra, hogy érdemes lenne egyet a hátsó bejárathoz is rakni? Esetleg még egyet a vendégtérbe?

Flóra érzékelte a helytelenítést a rendőr hangjában. Valószínűleg felesleges lenne elmagyaráznia neki, hogy egy ilyen csendes kisvárosban, mint Rózsakő, az üzlettulajdonosok nagy része egyetlen kameránál többre nem költ. – Eddig nem tűnt szükségesnek.

– Talán majd ezután megfontolják. Egyébként mikor zárnak péntekenként?

– Este kilenckor, mint minden nap.

– És tegnapelőtt ki zárt?

– A pincérek szoktak, aznap Mónika volt a soros.

A főhadnagy bólintott, de egy pillanatra se vette le a szemét Flóráról. A nőnek olyan érzése támadt, mintha Újvári belelátna a fejébe, és kikémlelné az összes rejtett gondolatát.

– Azt még megmondaná, hölgyem, hogy hol volt péntek este tíz és szombat hajnali egy között?

– Otthon, nyilván aludtam.

– Van valaki, aki megerősítheti ezt?

– Nem, egyedül voltam, de miért kérdi?

– Azért, mert a kollégáim átvizsgálták a kávézó mindkét bejáratát, és megállapították, hogy nem történt illetéktelen behatolás – közölte a férfi hideg tárgyilagosággal. – Ugye jól tudom, hogy magának, az apjának és az alkalmazottaknak van csak kulcsa az üzlethelyiséghez.

– Igen, így van, de miért kérdi? – Flóra attól tartott, nagyon is sejti, mire akar a főhadnagy kilyukadni. Érezte, hogy a tenyere, amit már jó ideje ökölbe szorított az asztal rejtekében, nyirkos lesz az izzadtságtól.

– Csupán annyit, hogy a tettes kulccsal jött be a kávézóba – mondta Újvári, beigazolva Flóra félelmét. – Ezért is gyanakszunk arra, hogy maguk közül követte el valaki a gyilkosságot.

 

***

 

Gréta rátenyerelt a dudára, de a fülében dübörgő vértől alig hallott valamit a tülkölésből. A gyalogos viszont észrevette a veszélyt, és hátraugrott. Az autó tovább csúszott a parkoló belseje felé, Gréta kétségbeesetten taposta a féket. Végül az alacsony padka állította meg. A Volkswagen zökkent egyet, az orra csikorogva futott fel a járdára, aztán a motor köhögő hangot hallatva lefulladt.

Gréta a gyalogút másik szélét szegélyező épületre bámult. Ha nagyobb lendülettel érkezik, felkenődik a falra. Úristen, Pipi! Mi lett volna a lányával, ha egy ilyen ostobasággal megöli magát? Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy visszarohanjon hozzá az óvodába, hazavigye, és egész nap meséket nézzenek, összebújva a kanapén.

Még akkor is görcsösen markolta a kormányt, amikor a nagykabátos alak, akit végül mégsem ütött el, megkocogtatta az ablakot. Gréta automatikusan megnyomta az ablaknyitó gombot.

A bekukkantó férfi elázott a hóesésben, sötét haja magas homlokához tapadt.

– Jól van? – kérdezte kicsit ijedten.

– Persze...

– Biztosan? – Vastag, barna szemöldöke között elmélyültek a ráncok, ahogy végigpásztázta Grétát. – Engedje meg, hogy hívjak egy szerelőt, aki megnézi a kocsiját. Természetesen én állom a költségeket.

– Erre semmi szükség.

– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Ha körülnézek, akkor észreveszem magát.

– Igen, de tényleg nem kell…

– Ragaszkodom hozzá!

A férfi elővette a mobilját, és pár lépéssel távolabb húzódott az autótól. Gréta nem tudta kivennie a szavait, csak hangjának baritonját hallotta. Aztán a férfi újra a Volkswagen ablakához hajolt, és bepillantott Grétára.

– Húsz perc múlva ér ide az autómentő. Addig ne fagyoskodjon, hadd hívjam meg egy kávéra!

Gréta azt akarta mondani, hogy itt van a munkahelye egy köpésre, az irodában is meg tudja várni a szerelőt. A szavak azonban nem jöttek a szájára, helyette némán bólintott. A férfi elmosolyodott, kinyitotta neki az ajtót, és még ki is segítette. Aztán egy karamellaszínű épületre mutatott.

– Ismeri az Ambróziát?
 
 
A regény első fejezete az Aranymosás honlapján: