Nézőpontok

Mi a tökömért nem tud időben jönni az a nyomorék busz?! Kovács majd megint jól megszopat bioszon, ha kések. És még Vivi se rakott fel új képet instára, pedig máskor minden reggel azzal kezdi. Fullos csaj, nagyon adom!

Épp a régi képeit csapatom, amikor meghallom a buszt. Úgy hörög, mint a nagyfaterom, amikor elszív egy doboz cigit, és úgy is néz ki, mintha annyi idős lenne, mint csóri nagyfater. A lepattant kék festés, meg a koszos ablak nagyon nem sirály.

Bevágom a telót a zsebembe, és már nyomakodok is előre. Csak a szemem sarkából látom, hogy a busz úgy kaptat fel az emelkedőn, mint valami nyomi csiga. Faszom! Még kár volt bejönni a tömegbe. Dühömben jó erősen belevágom a könyököm a mellettem ácsorgó öregbe, aztán előkaparom a zsebemből a cigit, és rágyújtok.

A füstön keresztül látom, ahogy egy piros Suzuki, aki eddig a busz mögött kullogott, kivág balra. Az idióta azt hiszi, hogy ő gyorsabb, pedig nem. Még mindig fej-fej mellett nyomulnak, amikor egy csaj belesikít a fülembe.

– Basszus, jönnek szembe!

Jobbra kapom a fejem, és észreveszem a fehér bömbit. Szembe a Suzukival. Az idióta suzukis meg még rá is gyorsít, a bömbi is nyomja. Ez totál para, mindjárt egymásra kenődnek!

Valaki beletenyer a dudába, talán a buszsofőr. Igen, tuti ő az, aztán már csak azt látom, hogy a bömbis félrerántja a kormányt, a kocsi meg random táncol ide-oda, aztán nagy dörrenéssel belecsapódik az árokba.

Hát ez íjé, haver. Én meg asszem offolom ma a bioszt.

*

Miért ilyen lassú ez a busz?! A repedt kijelzős mobilomra pislogok, ami mellettem hever az anyósülésen, és alig tudom kivenni rajta az időt. Mikor végre sikerül kisilabizálnom, hogy már csak negyedóra van nyolcig, nyomban elönt az idegesség.

Ha megint nem érek be nyolcra, akkor abból nagy baj lesz. Azt hiába mondom, hogy az alzheimeres anyám most épp magára zárta a konyhaajtót, amíg a fürdőben szárítottam a hajamat, és ki kellett imádkoznom onnan. Gábort nem fogja meghatni. Érzem, hogy egyre jobban elönt a pánik, az izzadtságfoltok már biztosan látszanak a rózsaszín blúzomon.

Erősen markolom a kormányt, és próbálok a számon át lélegezni, de így is érezem a busz kipufogófüstjét. Forog tőle a gyomrom. A szemem előtt ott inog a koszos rendszámtábla, sőt igazából az egész busz billeg, mintha bármelyik pillanatban összeroskadhatna, és olyan a hangja, mint egy traktornak.

A bűz egyre elviselhetetlenebb. Nem rúghatnak ki, muszáj előznöm!

Beleharapok a szám szélébe, kivágok balra, és beletaposok a gázba. Minden erőmmel nyomom, de az ósdi Suzukim sincs sokkal jobb állapotban, mint a busz, alig haladok. Gyorsan visszaváltok négyesre, közben az izzadtság már a hátamon is csurog.

Odakapok a levegőfújóhoz, és a legnagyobb fokozatra tekerem, de csak a kinti meleg levegőt csapja az arcomba.

– A szentségit! – szitkozódom ugyanúgy, ahogy régen anyám, de nem rá, hanem a volt férjemre gondolok, akiben miután megcsalt annyi sem volt, hogy legalább a jobb kocsit hagyja nálam, ne ezt az ősrégi Suzukit. Húsz év házasság neki semmit sem számít.

Egy pillanatra elvakít a szokásos harag, mint mindig, mikor Pistire gondolok, talán ezért nem veszem észre a szembejövő autót. Aztán amikor meglátom, azonnal pánikolni kezdek. Azt sem tudom hirtelen, hogy lassítanom vagy gyorsítanom kellene. Egy pillanatra lefagyok, aztán zúgni kezd a fejem. Magam sem tudom, miért, de a gázra lépek. Taposom, taposom, de a fehér autó egyre közeledik, a busz meg még mindig mellettem van.

– Lassíts már! – sikítom a buszvezetőnek, mintha meghallhatná.

A pulzusom száguld, a gyomrom gyűszűnyi. Tudom, hogy a fékre kéne lépnem, de képtelen vagyok megtenni. Aztán meghallom, hogy a szembejövő csikorgó gumikkal fékez, mintha csak most vett volna észre. Az autó össze-vissza táncol az úton, aztán az árokba rohan. Egyetlen másodperccel azelőtt, hogy nekimennék.

Végre fékezek. Megállok az út szélén, szaporán kapkodom a levegőt, de alig valami jut el a tüdőmig. Nem arra gondolok, hogy megúsztam. Nem is a másik kocsi vezetőjére. Hanem Gáborra, aki ezek után biztos kirúg.

*

A fának vetem a hátam, és a fülemhez szorítom a mobilt, mintha beszélnék, pedig csak a környéket pásztázom.

Néha a hátam mögé sandítok. A kétszintes, undorítóan rózsaszínű házra, amiben elvileg egy Csontváry bújik meg. Ha a biztosítós kapcsolatom nem esküdött volna meg az életére, hogy a füles igaz, el se hinném. A Zrínyi kirohanása ebben a bugyirózsaszín házban! Szentségtörés! Tulajdonképp még jót is teszek azzal, hogy ellopom.

A ház már üres, de a buszmegállóban még túl nagy a tömeg, várnom kell, míg mindenki elkotródik. De a rohadt busznak már tíz perce meg kellett volna érkeznie. Tudom, mert lecsekkoltam a menetrendet. És még mindig nyoma sincs...

Aztán meghallom a dübörgést a dombon túl. Mintha nem is busz lenne, hanem egy orosz tank. Beleőszülök, mire ideér.

Idegesen átteszem a másik fülemhez a telefont, közben rápillantok az órára. Már csak fél órám van, rohadna meg, aztán a nő visszaér a házba. Az utóbbi két hétben folyamatosan a nyomában jártam, és tudom, hogy elviszi a lányát az óvodába, aztán elmegy bevásárolni, utána egyenesen jön haza. Nem lesz ez így jó...

Szuggerálom a buszt, hogy gyorsabban jöjjön, de az a kék csotrogány csak vánszorog. A mögötte lévő piros Suzuki is ezt gondolhatja, mert elkezdi megelőzni. Fél szemmel nézem, közben azon tanakodok, mi a francot csináljak. Ma délután kéne leszállítanom a festményt, de ha a nő ott talál a házban, akkor nekem végem.

Nincs időm eldönteni, mitévő legyek, mert a buszmegállóból sikítást hallok. Csak ekkor veszem észre a BMW-t, ami szemből jön, és azonnal felismerem. A nő az! Nem láthat meg, el kell tűnnöm!

Ellököm magam a fától, és a közeli mellékutca felé kezdek el sétálni, nem sietve, csak ráérősen, amikor meghallom a fékek csikorgó hangját, és a fülsértő csattanást. Hátrakapom a fejem, és meglátom az árokban a BMW-t. Elég rosszul fest a kaszni, és senki sem száll ki belőle. A buszmegállógól tucatnyian odarohannak a roncshoz, hallom, hogy valaki a mentőket hívja.

A megbízómra gondolok, aki nagyon ki fog akadni, ha nem lesz meg a Csontváry. Az előbb azt hittem, hogy peches nap ez a mai, de tulajdonképp nagy mákom van. Megfordulok, és fütyörészve elindulok a bugyirózsaszín házhoz.

Életképek

ÉLETKÉPEK

A sportcsarnok az iskola szomszédságában épült, alig néhány éve. Látszik is rajta; a hatalmas, vörösre festett épület makulátlan, a falakon nincsen egy apró graffiti sem, az ablakok ragyoknak a tisztaságtól. Körülötte gondosan nyírt füves rész és frissen aszfaltozott út.

Metálszürke Citroen fordul be a bekötőútra. Lassít, figyeli a szabad helyeket, aztán bekanyarodik közvetlenül a sportcsarnok bejárata elé. Alacsony, cingár férfi pattan ki az autóból, világoskék inge kicsit lóg rajta, a hátán gyűrődésnyomok, sötétbarna haja azonban gondosan van fésülve. Talán azért, hogy ne legyen olyan feltűnő a kopaszodó folt a homloka fölött. Édeskés parfűmje csiklandozza az ember orrát.

Mobilt szorít a füléhez, és erélyes hangon beszél bele, parancsokat osztogat. Termetéhez képest meglepően hosszú léptekkel az ajtóhoz megy, aztán eltűnik mögötte, mintha ott sem lett volna. Csak a sportcsarnok nyitott ablakán kiszűrődő, egyre tompább utasítások emlékeztetnek arra, hogy az előbb még itt járt.

A sportcsarnok mellett, a sarkon egy nagy játszótér áll. A régimódi, fából készült játékok gondosan le vannak festve, nemrég újíthatták fel őket. A mászókákon és csúszdákon fürtökben lógnak a gyerekek. Nem iskoláskorúak, a közeli óvodából jöhettek. A lábuk dobog, ahogy rohannak egyik játéktól a másikig, visongásuk messzire száll a késődélelőtti napsütésben.

Unott képű ovóbácsi egyik kezét a zsebébe dugja, a másikkal a telefonját nyomkodja, csak fél szemmel figyeli a gyerekeket. Észre sem veszi, amikor egy szőke copfos kislány és egy pöttöm, kócoshajú kisfiú hasra vetik magukat a fűben, és elkúsznak a játszótér és az út között húzódó földes sávhoz. Valószínűleg virágágyásokat terveztek ide, de még csak a köveket rakták ki köré, és a földet ásták fel, növények még nincsenek.

A két kisgyerek gondolkodás nélkül mászik bele a földbe, pulóverükön azonnal meglátszódnak a sárfoltok, de nem zavartatják magukat. Az ovóbácsi sem, aki még mindig a telefonját bámulja, összeráncolt homlokkal.

A sportcsarnok mögötti hátsó parkoló mintha egy másik világhoz tartozna, itt még zűrzavar uralkodik. Ide rejtették a megmaradt építőanyagokat; egymásra halmozott téglákat, sóderkupacokat, fadarabokat és limlomokat látni mindenütt.

Egy sárga traktor parkol a felfordulás mellett, előtte a füves placcon betontömbök, rajtuk munkások ücsörögnek. Nem szólnak egymáshoz, csak bámulnak maguk elé és cigiznek; az olcsó dohány szaga orrfacsaró.

Az egyikük lomhán fordítja a fejét, hogy utánanézzen egy szűk, vajszínű farmert viselő anyukának, aki egyik kézzel a telefonját szorítja a füléhez, a másikkal kétévesforma kisfiának a kezét fogja.

‒ Azt mondta a doktornő, hogy nem mandulagyulladás. Igen, még szerencse. De lehet, hogy valami vírus, amit a bölcsiben kapott el. Persze, hogy szóltam neki, hogy lázas is volt! Azt mondta, az a vírustól is lehet. Mindegy, felírt valami gyógyszert, azt kiváltjuk. Jaj, a francba, a táppénzes papírt meg bent felejtettem! Lerakom, majd beszélünk.

Kinyomja a hívást, aztán sarkon fordul, és maga után húzva a kisfiút visszarohan a sportcsarnok hátsó részében lévő rendelőbe.

A munkás a nő fenekét bámulja, egészen addig, míg az el nem tűnik a kanyarban a kisfiúval, aztán lepöccinti a csikket a földre, rátapos a sarkával, és rágyújt egy újabb szál cigire.

A sportcsarnok mögül, ahol előbb az anyuka és a kisfia eltűnt, egy csapat kamasz kerül elő. Kezükben seprű, gereblye és zsákok, az egyikük, aki majd egy fejjel a társai fölé emelkedik, talicskát tol.

‒ Éva néni! Éva néni! ‒ kiáltja hátra a mögöttük sántikáló, őszes hajú nőnek. ‒ Kell lapát is! Anélkül nem fog menni. ‒ Úgy mondja, mintha nem is a tanárnő, hanem ő lenne itt a főnök.

‒ Igaz, azt is hozni kell – biccent a nő, aztán maga mellé int két fiút, és visszaindulnak arra, amerre jöttek.

Ahogy Éva néni hallótávolságon kívül kerül, egy vézna fiú nyomban beleugrik a talicskába, nagydarab osztálytársa pedig kúrjongatva löki körbe-körbe.

‒ Hagyjátok már abba! ‒ tiltakozik egy lány. Fontoskodva tűri a füle mögé hosszú, mézszőke haját, úgy fintorog a renitensekre.

‒ Ne nyávogj már, Hanna! ‒ röhög a nagydarab srác, és tovább tolja a talicskát. Baseball sapkát visel, ugyanolyan pirosat, mint a pólója. Valószínűleg rengeteg van neki otthon, mindegyik más színű, és a sapit mindig az aznapi pólóhoz igazítja, mint Fluor Tomi. A haja is ugyanolyan rövidre van nyírva, mint Fluornak, még a színe is hasonló.

‒ Itt meg mi folyik? ‒ Éva néni jelenik meg az ásókkal. ‒ Hülyéskedés helyett elkezdhetnétek dolgozni! Amíg nem végzünk, nincs ebéd!

Erre mindenki nekiáll a munkának, de a nagydarab fiú még elmormol valamit az orra alatt. Mindenki sejti, hogy baszdmegelt, de elengedik a fülük mellett. Még a tanárnő is csak egy éles pillantást vet rá, de nem szól semmit.

A henyélő munkások közül mindenki a száraz avart söprögető diákokat nézi. Egykedvű az arcuk, nem lehet tudni, hogy mit gondolnak. De lazsálásuk a serénykedő diákok között még szembetűnőbb.

‒ Fúj, egy százlábú! ‒ grimaszol egy szőke, tüsihajú fiú pár lépésnyire a munkásoktól.

‒ Várj, mindjárt megoldom ‒ szól a nagydarab Flour hasonmás, és már le is csap az ásójával. ‒ Megfeleztem, nézd! ‒ mutatja a tüsihajúnak büszkén.

‒ Ez elég gusztustalan...

‒ Hát még ha levágom a másik végét is.

A nagydarab vigyorogva trancsírozza szét a százlábút. A tüsihajú undorodva nézi a vérengzést, de nem moccan.

‒ Itt van még egy – kiált vidáman a nagydarab, és az ásó újra lecsap.

‒ Aztakurva! ‒ szólal meg az egyik munkás, bár nem egyértelmű, hogy mire gondol. A százlábúakat gyilkoló kamaszra, vagy arra, hogy lassan vége az alaposan megnyújtott szünetnek, és újra dolgozni kell.

Randevú

RANDEVÚ

Liz a járda szélén ült, és az út mellett álló, napraforgósárga szálloda falait nézte, amik mintha remegtek volna a forróságtól. Elmúlt dél, senki sem járkált az utcán, mindenki bent sziesztázott. Liz már majdnem feladta a várakozást, amikor a piros Alfa Romeo befordult a sarkon. Brummogó motorral parkolt le mellette, és Liz nyomban felugrott, hogy megcsodálja.

‒ Atyaég, ez a te kocsid? ‒ fordult a vezetőülésből kiszálló pasashoz, aki annyira nagyra nőtt, hogy alig fért ki az ajtón.

‒ Az apámé ‒ vigyorodott el Marco, hófehér fogai szinte világítottak kávébarnára sült arcában. Liz előző nap találkozott vele a strandon, Marco épp szörfözött, de nem úgy, mint a turisták, akik folyton leestek a deszkáról, hanem mint egy igazi profi. A fürdőnadrágja pedig semmit sem takart el edzett, kockás hasából. Ráadásul még kedvesnek is tűnt, nem olyan felfuvalkodottnak, mint a többi hozzá hasonló szívtipró.

‒ Nagyon szép autó – járta körbe Liz a lapos, áramvonalas járgányt, aztán Marcora vigyorgott. ‒ Mintha egy matchbox lenne, amit varázslattal felnagyítottak.

‒ Hát, varázslatosan is megy ‒ hunyorított rá a férfi, aztán Liz felé nyújtotta a kulcsot. ‒ Van kedved vezetni?

‒ Persze! ‒ Liz beült a kormány mögé, és indított.

Az Alfa motorja halkan, dorombolva kelt életre, az utasteret betöltötte valamilyen virágos illatosító és Marco fűszeres parfümje, Liz orrát kellemesen csiklandozta az elegy. A férfi felé sandított, ahogy az útra irányította az autót.

‒ Hová megyünk?

‒ Az meglepetés! ‒ somolygott Marco, és feltette a napszemüvegét. ‒ Te csak vezess, én majd mondom, merre menjél.

‒ Hű, ez nagyon titokzatosan hangzik! ‒ Liz is lehúzta a szemére a napszemüvegét. Tudta, hogy elővigyázatosabbnak kellene lennie, sőt idegesnek, hogy egy tegnap megismert pasi kocsijában ül, ki tudja, merre tartva, de megnyugtatta a tudat, hogy az ő kezében van a kormány.

‒ Itt fordulj balra, aztán menj egyenesen – adta ki Marco határozottan az utasítást, és Liz egy pillanatra eltöprengett azon, vajon az ágyban is ilyen-e. Vajon ott is csak úgy kiadja az utasítást? A gondolattól végigfutott a hátán a borzongás, és az arca felforrósodott.

Hogy elterelje a figyelmét inkább a tájra koncentrált, ami mellett elhaladtak. A szállodájához hasonló, terjedelmes udvarházak tűntek fel az út szélén, a meditárrán épületekre jellemző lapos tetővel, és sok-sok kovácsoltvas terasszal. A kertek a hőség ellenére zöldben pompáztak, csak a kerítéseken túl sárgult meg néhol a fű. A nagyobb épületek között néha felbukkant egy-egy kisebb is. Aranyos, mézeskalácskunyhókra emlékeztettek, és Liznek önkéntelenül az jutott eszébe, hogy olyanok, mint a szerelmi fészkek. Ettől persze még jobban elvörösödött, és rá sem mert nézi Marco arcára. Csak a kezét látta a szeme sarkából, amit a férfi a combján nyugtatott. Az is napbarnított volt, sötét szőrszállak borították, a tenyere nagynak és erősnek tűnt.

‒ Itt fordulj jobbra ‒ szólt Marco. Liz úgy érezte, hogy mély hangjával szinte végigsimít a testén.

‒ Oké ‒ nyögte ki, aztán összeszorította a száját, és próbált a vezetésre koncentrálni. Az út most lefelé kanyargott, egyre ritkábban bukkantak fel házak, helyettük zöldben és sárgában pompáztak a domboldalak, imiatt-amott rózsaszín és fehér virágú leander bokrokkal tarkítva. Majd az egyik domb mögül előtűnt a kék megszámlálhatatlan árnyalatában játszó tenger, Liz megbabonázva nézte.

‒ Kanyarodj be oda! – mutatott Marco egy keskeny bekötőútra, ami már nem aszfaltos volt. Az Alfa keményre fújt kerekei zötykölődtek a köveken és a kavicsokon, Liz úgy érezte ez a pattogás a gyomrába is beköltözik, és tovább fokozódott a testében ez a fura, izgalmas feszültség.

Lassabb sebességre kapcsolva végiggurult a bekötőúton, jobbra és balra a rét egyre inkább átadta magát a homoknak. A halványbarna, kisebb-nagyobb homokbuckák között szúrósnak látszó bokrok bújtak ki a földből, makacsul harcolva az elemekkel. Liz a lehúzott ablakon keresztül érezte az orrában azt a jellegzetesen sós illatot, ami mindig halakra és a hínárra emlékeztette, most pedig csak még tovább fokozta a várakozását.

Egy homokdomb mögül hirtelen fából épült kunyhó bukkant elő. Fehérre festett falai ragyogtak, a teraszán kék csíkos napozóágyak néztek egyenesen a tengerre.

‒ Állj meg itt ‒ mutatott Marco egy kevésbé homokos beugróra, aztán fürgén kipattant az autóból, amikor Liz leparkolt.

Egy szempillantás alatt ott termett a nő oldalán, kinyitotta az ajtót, és szélesen mosolyogva kisegítette Lizt.

‒ Ez itt az én kis tengerparti menedékem – mutatott körbe széles mozdulattal, aztán a kunyhó felé húzta Lizt.

Liz úgy érezte, a keze elveszik Marco nagy tenyerében. A bőre felforrósodott, és a hőség ellenére is megborzongott, ahogy belé hasított a félelem. Most már nem ő ül a volánnál, nem ő irányít. A mellette lépdelő férfi derékig nyitott ingére és farmerjára pillantott, közben győzködte magát, hogy emberrablás és brutális gyilkosságok csak a könyvekben vannak. A való életben az egy napja megismert pasik nem erőszakolják meg és vágják el a torkát itt az isten háta mögött. Persze ilyen is van, de csak nem olyan peches, hogy pont egy pszichopatát fogjon ki. Ráadásul a legelső nyaraláson, ahová egyedül jött.

Míg Marco a zárral bíbelődött, Liz a vízen táncoló napsugarakat bámulta, és próbált nem arra gondolni, vajon mi várhatja odabent. Lelki szemei előtt megelevenedett a Szürke ötven árnyalatának titkos szobája, és az a sok-sok fura eszköz, amik közül bár néhányat szívesen kipróbálna, de azért a többségtől kirázta a hideg.

Próbálta hevesen verdeső szívét lecsillapítani, ami most már legalább annyira száguldott az izgalomtól, mint a rettegéstől. Aztán az ajtó feltárult, és Lizben bent rekedt a mélyen beszívott levegő, ahogy meglátta a széles kanapét, előtte pedig a hatalmas, bőröndre emlékeztető dohányzóasztalt – csinosan megterítve a tenger kékjére emlékeztető étkészlettel.

‒ Te ebédelni hoztál? ‒ kiáltott fel meglepetten.

‒ Hát persze, hisz ebédidő van. Mi másra számítottál? ‒ mosolygott rá Marco szélesen.

Liz zavartan elnevette magát, és jobbnak látta, ha erről inkább nem mond semmit. Legalábbis nem az ebédjük előtt.

203 éjszaka

203 ÉJSZAKA

Óvatosan lépem át a szoba küszöbét, az éjszakai világítás narancsos fénye vakítónak tűnik a benti félhomály után. Bántja a szememet, hunyorognom kell. A levegő fullasztó, mintha megrekedt volna idebent a nappali forróság. Kiütközik a veríték a homlokomon és a folyosó egy pillanatra elmosódik körülöttem. Olyan érzésem támad, mintha egy hosszú, keskeny gyufásdobozban lennék, ahol a gyufafejek ugyanolyan szorosan sorakoznak egymás mellett, mint körülöttem a barna ajtók.

Meg kell dörgölnöm kialvatlanságtól égő szememet, hogy elűzzem a furcsa látomást, aztán elindulok. Számolom az ajtókat, hogy eltereljem a figyelmemet.

Egy, kettő, három, négy...

Amikor a lépcsőhöz érek, már tíznél járok, és amennyire szaporán csak tudok, megindulok lefelé. A fehérre mázolt falakat bámulom, amiken vakítóan megcsillan a lámpafény. A lépcsők is világosak, egyetlen koszos lábnyom vagy homokfolt sem látszik rajtuk, a korlát is makulátlanul fehér. Olyan, mintha újra kórházban lennék.

A szandálom talpa egyre sebesebben csattog a lépcsőkön, nem törődök az éles fájdalommal, ami minden lélpésnél a lábamba hasít. Az egyik sarokban jókora légkondi dübörög; próbálom elhitetni magammal, hogy csak a belőle áramló hűvös levegőtől borzongok. Gyűlölöm ezt a mesterséges hideget, ami szinte égeti a szemet, csípi a bőrt, és olyan furán állott szagú, az embernek összeugrik a gyomra tőle. Ugyanolyan, mint aznap az autóban... Egy pillanatra megint ott ülök az Opel Insigniában, aztán fogcsikorgatva kirántom magam az emlékből.

Csak akkor veszem észre, hogy az utolsó néhány fokon bent tartottam a levegőt, amikor leérek a földszintre. Hosszan sóhajtok, és hagyom, hogy a vidám, barackszínű falak körülöleljenek, és elfogjon az a megnyugtató érzés, mintha egy babaházaban lennék. Én irányítok, nem a múlt, figyelmeztetem magam.

Elbicegek a viseletes bőrkanappé és az üres bár mellett. A recepció is kihalt, még nem kezdődött el a reggeli műszak. A pult sarkában váza, benne egy csokor rózsa, egy pillanatra elidőzök a sötétvörös szírmokon. Mellette csinos stócba rendezve sorakoznak a prospektusok. Csak egyetlen brossúra hever a szürke járólapon, a San Marinói kirándulásé.

Nyögve lehajolok, felveszem a lapot, és visszarakom a többi utat hirdető tájékoztató közé. Közben szemem megakad a sziklás-bozótos ormon álló várbástya fotóján. El kellene mennem, hasít belém váratlanul a vágy, de tudom, hogy nem bírnám. Milyen hülye ötlet is volt ez a nyaralás!

A kijárathoz sántikálok. A mozgásérzékelős üvegajtó, ugyanolyan, mint a szupermarketekben, csak be van zárva éjszakára. Hozzáérintem a kártyámat az olvasóhoz, és az ajtó halk surrogással kinyílik. Kilépek rajta, azonnal becsukódik a hátam mögött, én pedig egy pillanatig csak állok, és mélyen beszívom a hajnal ellenére is meleg, párás levegőt.

Átvágok a hotel teraszán, a műanyagasztalok és a rattant utánzó székek között, amik még mindig nedvesek az éjszakai esőtől. Felkapaszkodom azon a néhány lépcsőfokon, ami a járdára vezet és megtorpanok. Teljesen üres az utca, csak néhány órája feküdtek le az emberek, és még egy ideig nem fognak felébredni.

Balra a kék csíkos napvitorla széle meglebeg a gyenge szélben, a székek fehéren világítanak az asztalok tetején. Észreveszem a legkissebbet. Körülötte csupa négy, hat és nyolcszemélyes asztal. Elönt a keserűség, és úgy érzem, az előző este elfogyasztott pizza megüli a gyomromat. Ezután mindig én leszek a magányos kisasztal a sarokban a sok, családi mellett?

A számba harapok, és kényszerítem magam, hogy elforduljak az étterem kerthelyiségétől. Hátra pillantok a szállodára. Talán az lenne a legjobb, ha visszamennék. Az erkélyajtókon mentaszínű a redőny, egyik sincs teljesen lehúzva, hogy a tenger felől fújó szél lehűtse a szobákat. Olyan az épület, mint egy rózsaszínű óriás, aki egyenesen rám pislog temérdek szemével. A gondolattól egyszerre ráz a hideg és tölt el valami különös megnyugvás.

A keskeny úton túl ott a tenger, sötétkék, még egybeolvad az éggel. Hallom a moraját és érzem a sós illatát. Megbabonázva vágok át a zebrán, aztán a kavicsos partot átszelő gyalogúton. Jobbra és balra üres röplabdapályák, összecsukott napágyak és lehúzott napernyők sorakoznak. Szívfacsaró a part ilyen elhagyatottan. 

Véget ér a járda, kénytelen vagyok lelépni a kövekre. Alig beforrt combcsontom sajog az egyenetlen talajon, de nem állok meg, amíg a tengerhez nem érek. Itt már aprók a kövek és több a homok, a hullámok lomhán hömpölyögnek kifele, aztán visszacsörgedeznek, mintha egy hatalmas nyelv nyalná a fagylaltot.

Kínlódva leülök, lehúzom a szandálomat, és előrenyújtom a lábamat. A hűs tengervíz az ujjaim közé furakszik, egészen felcsap a térdemig, aztán visszahúzódik, kimosva a lábszáram alól a homokot. Ugyanúgy, ahogy az a rohadt baleset kihúzta a lábam alól a talajt.

Mindkét kezemmel belemarkolok a nedves homokba, és csak szorítom, szorítom. Az éles kövek, a kagylóhéjak felsértik a tenyeremet, de nem érdekel. Újra az Insigniában ülök, orromban érzem a fenyő alakú autóillatosító szagát, élvezem a sebességet, vadul nyomom a gázpedált.

‒ Bekapcsolom a légkondit, mert olyan meleg van, hogy mindjárt leolvad rólam a próbasmink. Pedig anyám is meg akarja nézni – hallom a saját hangomat, aztán már csak a csattanást és a sikoltást, hosszan, mintha sohasem akarna abbamaradni. És valahol mélyen tudom, hogy én sikítok. Levente már rég elcsendesedett mellettem.

Arra eszmélek, hogy vonat füttyent, és zakatolva robog át a szálloda mögötti síneken. Tágra nyílt szemmel nézem, ahogy az ég világosodni kezd, mintha valaki odafent egy óriási, láthatatlan radírral leradírozná róla a tintakék színt. Aztán felbukkan a nap, aranyra színezve a látóhatárt.

Letörlöm a könnyeimet és nehézkesen felegyenesedek. Kipipálhatok egy újabb éjszakát. A kétszázharmadikat Levente nélkül.

Maszk

MASZK

Sissy az arcára simította a fekete maszkot, és megkötötte hátul, a copfja alatt. A selyem hűvösen, kicsit kényelmetlenül simult a bőrére. Hasonlóan, mint a csipke fűző, ami túlságosan felfelé nyomta a mellét, és a tanga, ami belevágott a fenekébe.

Odaállt az egészalakos tükör elé, és kihúzta a hajából a gumit. Hagyta, hogy hosszú, mézszőke haja a hátára omoljon, végigszántott rajta néhányszor a fésűvel, aztán a tükörbe pillantott.

Ez annyira nem ő!

Sokkal jobban érezte magát farmerban, pólóban, Emma után rohangálva a játszótéren. De egy kis szerepjátékba igazán nem hal bele!

Kicsit remegett a gyomra, amikor felhúzta a lábára a tűsarkú szandált. Bort töltött az éjjeli szekrényen lévő két pohár egyikébe, és ivott belőle, hátha az alkohol meghozza a bátorságát, de csak még valószerűtlenebbé tette az egész helyzetet.

A falon lógó, halkan tiktakkoló órára nézett; már csak néhány perc van hátra, és megérkezik Sebastian. A fiú nevetős, barna szemére gondolt, kedves mosolyára, és arra, amikor annak idején kicsit szégyenlősen megszólította, és elhívta randizni. Ezer éve ismerik egymást, semmi gond nem lesz! Ez is ugyanolyan, mint az összes többi alkalom.

Lereszkedett a vörös szaténnal borított franciaágyra, és kibámult az ablakon. Az utcán álló, félig csupasz fákba belekapott a szél, sárga leveleket tépve le az ágakról. A szemközti ház ablakában kifaragott tök pompázott, szájában lámpással. Hiába vigyorgott, Sissy mégis félelmetesnek látta. Utálta a Halloweent!

Elkapta a tekintetét, és újra az órára pillantott, aztán gyorsan az éjjeliszekrényhez nyúlt, és kihúzta fiókot. Csak egyetlen lap volt benne, egy rajzzal. Rózsaszín lovacska, ezüstös csillagokkal, körülötte szivecskék.

‒ Rajzoltam neked egy csillámpónit! ‒ Sissy szinte hallotta Emma vékony hangocskáját, és ettől nyomban elmosolyodott. Csókot lehelt a képre, vigyázva, nehogy összerúzsozza, közben azt képzelte, hogy Emma puha, szöszke haját puszilja.

Óvatosan visszacsúsztatta a fiókba a lapot, és a következő pillanatban már hallotta is a közeledő lépteket. A gyomra borsónyi méretűre ugrott, és egész testét eltöltötte a szokásos, ideges energia.

Az ajtó felpattant, és a nyílásban megjelent Sebastian. Sissy akkor is felismerte volna, ha nem tudja, hogy aznap ő jön. A gimi óta eltelt tizenöt év alatt pocakosabb lett ugyan, és a szeme sarkában nevetőráncok húzódtak, de barna szemében ugyanaz a kedvesség csillant, mint rég. Vajon a felesége tudja, hogy luxuskurvákra szórja el a pénzt?

Sissy elhessegette a kérdést. Tudta, hogy örülnie kellene, hogy aznap nem egy teljesen idegen fickónak adja oda magát, de csak csontig hatoló szégyent érzett. Aztán a szégyent is száműzte, és begyakorolt mosollyal Sebastian elé lépett.

‒ Gyere be, drágám, és érezd otthon magad! ‒ búgta, közben azt képzelte, mint mindig: hogy ez csak egy egyszerű szerepjáték, semmi több.

Jud Meyrin: A múlt bűnei - beleolvasó

Prológus

Tíz évvel korábban

A zivatar, amit az újságok később az „évszázad vihara”-ként emlegettek, váratlan erővel csapott le a tóban fürdőző társaságra. Az erős szél kidöntött egy korhadásnak indult fát, az nekicsapódott a kávéház teraszának, és hatalmas robajlással összeroppantotta a tetőt. A lámpák pislákolni kezdtek, majd elsötétült minden. A csillagok rég eltűntek a sötét felhők felett, és a korábban békés tó hullámai a parti fövenyt csapkodták; a kis csapat pánikolva menekült.

Csak később, a vihar elvonulása után derült ki, hogy eggyel kevesebben vannak – Jamesnek nyoma veszett. Hiába loholtak fel-alá a megtépázott strandon a nevét kiabálva, hiába lestek be minden lehetséges búvóhelyre, nem találták.

Később aztán a rendőrség vette át a keresést. Átfésülték a partot, a közeli erdőt, a tavat, de ők sem akadtak a nyomára.

Soha többé nem látta senki.

1.

Fanny az ébresztőóra sípolására ébredt. Megkönnyebbült, hogy elszabadulhat ködös álmától, amiben sűrű, sötétzöld aljnövényzetben menekült – hogy ki elől, arra már nem emlékezett. Kint még alig világosodott, de Fanny nem bánta a hajnali ébredéseket, se a kora reggeli sütés-főzést. Lendületes mozdulatokkal keverte össze a Viktória-torta piskótáját, aztán következett a spenótos és kolbászos quiche. A spenót a kertjében termett, a kolbászt pedig, ami puha és kellemesen fűszeres volt, egy helyi gazdától szerezte be. Amíg arra várt, hogy minden megsüljön, elővette a kamrából az előző nap kisütött kekszeket: a hosszúkás, skót vajasat és a kerek gyömbéreseket.

Nyolcra mindent tálcákra és ételhordókba pakolt, és még arra is jutott ideje, hogy lezuhanyozzon. Alig pillantott bele a tükörbe, míg néhány hatékony mozdulattal átfésülte hosszú, vörös haját. Magára kapott egy farmert és egy pólót, kirámolt a kocsija hűtött csomagterébe, majd útnak indult.

A kávézó, ahová naponta szállított ételt, Ivybridge főutcáján állt. Az utca ódon hangulatot árasztott apró, borostyán futtatta házaival, és a kávézó tökéletesen beleillett a képbe. Ugyanolyan kicsi és ódivatú volt, mint a többi ház, egyedül az utcafronton kialakított terasz tűnt ki a képből a modernségével, de Kate, a tulajdonos, ügyes kézzel rendezte be. A csak leheletnyit ütött-kopottnak tűnő székek és asztalkák kényelmesek voltak, a rózsa- és szőlőlugasok pedig kellemes árnyékot adtak.

Fanny leparkolt a kávézó mellett, és beengedte magát a pótkulcsával. Elkezdte bepakolni a pultba az ételeket, és már majdnem végzett, mire Kate befutott. Molett nő volt, széles, kifejező vonalú szájjal, és állandóan röpködő kezekkel. Egyetlen mozdulattal kibújt kardigánjából, és gyorsan bekapcsolta a kávéfőzőt.

– Alig tudtam Markot kipaterolni az ágyból, jól el is késtünk az óvodából. Még egy kávéra sem volt időm – hadarta. – Te kérsz egy teát?

– Igen, köszi.

Kate elkészítette az italokat, leült az egyik székre, és elégedetten sóhajtva kortyolt bele a kávéjába. Fanny belelógatott egy Earl Grey filtert a forró vízbe, aztán tejszínt és egy kanál cukrot tett bele. Kate gyakran húzta azzal, hogy csak az anyját akarja bosszantani a teázással. Fanny anyja ugyanis New Yorkban született, és hiába élt több mint harminc éve Angliában, a helyi tradíciókkal még mindig az őrületbe lehetett kergetni. Fanny már nem is tudta, hogy annak idején azért kezdett el teát inni, mert ízlett neki, vagy azért, hogy az anyját idegesítse. Mindenesetre már jó ideje nem tudta elképzelni tea nélkül a napjait, ahogy a kapcsolatát se az anyjával a megszokott hullámhegyek és hullámvölgyek nélkül.

– Milyen volt a vasárnapi ebéd? – érdeklődött Kate. – Anyád most épp kivel akart összeboronálni?

– Ezúttal senkivel, meg is lepődtem.

– Pedig az a múltkori fickó nem is volt olyan rossz – vigyorgott Kate.

– Melyik? Apám üzletfele, aki kopaszodott, és közelebb állt az ötvenhez, mint a negyvenhez? Vagy az a szerencsétlen flótás, akit már nem is emlékszem, hol szedett össze az anyám, de az biztos, hogy nagyon nem akart ott lenni a szüleim ebédjén.

– De ő legalább jóképű volt.

– Az igaz. Túlságosan is. Szerintem többet áll tükör előtt, mint én – grimaszolt Fanny. Jobbnak látta, ha eltereli a beszélgetést nem létező szerelmi életéről, ám mielőtt megszólalhatott volna, kopogás hallatszott a bejárat felől.

– Még bőven van idő nyitásig – jegyezte meg Fanny, de Kate már fel is pattant, hogy ajtót nyisson.

Egy magas, már-már hórihorgas alak lépett be a küszöbön. Onnan, ahol Fanny ült, csak talpig fekete ruháját és sötét haját lehetetett látni, ami kicsit a nyakába lógott, kócosan, mintha azelőtt túrt volna bele, hogy bekopogtatott a kávézóba.

– Az exeteri rendőrségtől jöttem – szólalt meg hivatalos hangon, és felmutatta az igazolványát.

A mély baritont hallva Fannyt elöntötte valami fura, nyugtalanító érzés, amit nem tudott hová tenni. Homlokráncolva fürkészte a férfit, közben fél füllel észlelte, hogy Kate felszisszen. Fanny a barátnője felé fordult, akinek örök-vidám arcát félelem árnyékolta be.

– Ugye nem a kisfiammal történt valami? – kérdezte Kate ijedten.

– Dehogy, ne aggódjon! – A zsaru távolságtartó hangja barátságosabbá vált. – Csak néhány rutin kérdést kell feltennem.

Kate, aki újra lendületes önmaga volt, miután eloszlatták aggodalmát, nyomban serénykedni kezdett.

– Jöjjön be! Készíthetek valamit önnek?

– Köszönöm, egy kávé jól jönne. – A férfi a pulthoz lépett, közben körülnézett, és Fanny most már látta az arcát. Döbbenten bámulta a jellegzetes sasorrot, az ismerős, fekete tekintetet. Aztán az emlékei mélyéről előkúsztak jóval zavarbaejtőbb képek is, olyan élesen, mintha nem is sok-sok éve, hanem tegnap történt volna minden.

– Helló, Alexander! – nyögte ki.

– Fanny? – A férfi szemében megcsillant a felismerés, és még valami más is. Nem öröm, ezt Fanny könnyedén megállapította. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte Alexander, amikor már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt a feszültséggel teli csend.

– Én készítem a kávézóba az ételeket – vonta meg Fanny a vállát, de közben a hátán végigfutott a borzongás. – Pár éve költöztem Ivybridge-be.

– Azt hittem, végleg az Államokban maradtál.

Alexander tekintetéből ki lehetett olvasni a fel nem tett kérdést, Fanny azonban úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.

– Én pedig azt, hogy réges-rég a Kougar Enterprisest irányítod.

– Másképp alakultak a dolgok. Inkább nyomozónak álltam – kerülte meg Alexander is a választ, közben le sem vette a szemét a nőről. Fanny hátán újabb borzongáshullám indult útnak, és még a szája is kiszáradt. Innia kellett egy kortyot a teájából, hogy meg tudjon szólalni.

– Ha jól hallottam, kérdéseket akartál feltenni Kate-nek. Addig én megcsinálom azt a kávét.

Nem törődött Kate furcsálló pillantásaival, örült, hogy hátat fordíthat, és annak is, hogy lefoglalhatja a kezét valamivel. Miközben a pult mögött tevékenykedett, hallotta, ahogy a másik kettő leül egy távolabbi asztalhoz, de a beszélgetést a kávéfőző morajától már nem tudta kivenni. Készített egy sima eszpresszót Alexandernek, és hogy legyen oka tovább távol maradni, kirakott pár kekszet egy tányérra, közben végig a múlt járt a fejében. Sosem tudott kiigazodni ezen a férfin, a jelenléte mindig nyugtalansággal töltötte el, talán egy kicsit tartott is tőle. Aztán azon az estén minden megváltozott... De most nem szabad erre gondolnia! Legyűrte a menekülhetnékjét, és odament az asztalhoz.

– Köszönöm! – nézett fel rá Alexander, ahogy letette elé a poharat és a tányért. – Lenne néhány perced? Kérdeznék tőled is.

Fanny helyet cserélt Kate-tel, és várakozóan a férfira pillantott. Alexander vonásai élesebbek lettek, mióta nem látta, és le merte volna fogadni, hogy a szája sarkában húzódó ránc nem a nevetéstől mélyült el ennyire. Hiába telt el tíz év, a mogorva Alexander Kougar egy cseppet sem változott, és ez furcsa mód megnyugtatta.

– Jártál a régi malom környékén az elmúlt napokban? – tudakolta a férfi.

– Nem. Nem igazán esik útba.

– Találkoztál idegenekkel? Ismeretlen járművel, ami furcsa helyen parkolt?

Fanny elgondolkozott, hogy hová is vezethetnek ezek a kérdések. Talán betörtek valahová?

– Nem – jegyezte meg végül.

– Nem láttál valami szokatlant? Valakit, aki máshogy viselkedett, mint általában?

Fanny megrázta a fejét.

– Ha mégis eszedbe jut valami, hívj fel! – nyújtott át neki a férfi egy névjegyet.

– Mi történt? – érdeklődött Fanny elsüllyesztve a nadrágja zsebében az apró lapot.

Alexander kiismerhetetlen pillantást vetett rá. A szeme ugyanolyan tökéletesen el tudta rejteni a gondolatait, mint a sötét, vastag függöny, amit a színpad elé eresztenek le, hogy elrejtsék a következő jelenet előkészületeit a nézők elől.

– A gondnok észrevette, hogy megállt a kerék a régi malomnál. Azt hitte, meghibásodott. Hívott egy szerelőt, aki ma reggel kiment, és megnézte, mi történt.

A már-már monoton beszámolót hallva Fannyt hatalmába kerítette valamiféle rossz előérzet, amitől borsózni kezdett a háta.

– És mi volt a gond?

– Egy hulla. Beszorult a malomkerék alá.

***

Fanny esze minduntalan Alexander szavain járt. Borzasztó halál lehet egy malomkerék alá szorulva megfulladni! Szerencsétlen fickó talán önszántából ugrott a patakba, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, ám a kerék már nem engedte szabadulni. Fanny enyhén émelyegve próbálta elűzni a haragoskék vízben fuldokló, vergődő alak képét.

Egész nap rendőrök járták a falut, és fekete, vízhatlan kezeslábasba öltözött helyszínelők vizsgálták át aprólékosan a malom környékét és a patak partját. Fanny, miután leszállította az ételeket, visszahúzódott a házába, és elfoglalta magát a másnapi rendelésekkel. Még Kate-hez sem ugrott be a kávézóba délután, mint máskor, hogy elkerülje a rendőröket, de legfőképpen Alexandert. A férfi ennek ellenére állandóan befurakodott a gondolatai közé. Fanny még ennyi év után is fel tudta idézni Alexander érintését, az illatát, tenyere alatt a férfi szaporán emelkedő és süllyedő mellkasát... Mekkora hiba volt az a csók! A sors fintora, hogy ennyi év után sem tudja elfelejteni.

Másnap megjelent nála Ron, a kertész. Fanny kezdetben a nagyobb munkák elvégzésére alkalmazta a férfit, aki azonban később is gyakran beugrott, és segített a kinti teendőkben, Fanny pedig örült neki, hogy nem egyedül kell rendben tartania a nagy kertet. A férfi olyan kevés fizetséget kért, amit könnyedén megengedhetett magának.

Ron épp a kert egyik végében lévő, gondozatlan földdarabot ásta fel, amikor Fanny kivitte neki a szokásos kávéját.

– Hallottál valami újat a hulláról, Ron? – kérdezte a férfit.

– Nem, de láttam, hogy a rendőrök már elkezdtek szedelőzködni – túrt bele a kertész fakó, gubancos hajába.

Az emberek gyakran pletykálták, hogy sötét titok lappang a múltjában, Fanny azonban úgy gondolta, a szóbeszédnek nincs semmi valóságalapja. Valószínűleg a kíváncsi falusiak csak azért találták ki, mert sehogy sem tudták szóra bírni a visszahúzódó természetű kertészt, aki néhány évvel korábban olyan hirtelen jelent meg közöttük.

Fanny visszament a házba, de nem lelte a helyét. Kezdett elege lenni az önkéntes magányból, és már vágyott egy kis beszélgetésre Kate-tel. Némi szerencsével a többi rendőrrel együtt Alexander is elment a faluból, és nem kell attól tartania, hogy újra találkoznak. Kissé felvidulva bújt bele egyik nyári ruhájába, és úgy döntött, gyalog indul el.

Igaza volt Ronnak, állapította meg séta közben. A rendőrségi járművek, amik tegnap még a főutcán parkoltak, eltűntek, és egyetlen egyenruhással sem találkozott útközben.

– Nahát, előjött a remetelány! – kiáltott fel Kate, amikor benyitott a kávézóba.

– Ennyire nyilvánvaló, hogy bujkáltam? – húzta el a száját Fanny, és lehuppant egy székre.

Kate úgy nézett rá, mintha azt kérdezné, hogy a föld tényleg gömbölyű-e.

– Á, dehogy! – mondta csipkelődve.

– Így volt a legegyszerűbb. Kérhetek valami innivalót?

Kate kivett a hűtőből egy kancsó limonádét, kiöntött belőle egy jó adagot, és letette elé a poharat.

– Mondd csak, az eltűnésednek volt valami köze a nyomozóhoz?

– Alexander csak egy... régi ismerős – próbálta Fanny elmismásolni a választ, de érezte, hogy az arcát elönti a forróság. Sosem tudott füllenteni Kate-nek, ahhoz a barátnője túl jól ismerte.

– Kétlem, hogy csak szimpla ismerős, de ha nem akarod, nem faggatlak. Legalábbis egyelőre. – Kate elmosolyodott, és Fanny csak most vette észre a szeme alatt húzódó árkokat.

– Minden rendben? – kérdezte bűntudatosan, amiért eddig nem tűnt fel neki Kate nyúzottsága.

– Annie szabadságon van, így kénytelen vagyok egész nap én tartani a frontot. Szerencsére a bébiszitter ráér, Mark miatt így nem kell aggódnom.

Kate egyedül nevelte a kisfiát, és nem volt egyszerű dolga, ha otthon és a munkában is helyt akart állni. Fanny korábbi lelkifurdalása még inkább fellángolt.

– Felhívhattál volna, hogy segítsek! Vigyázhattam volna én Markra. Sőt, jobb ötletem van! Te most szépen hazamész a fiadhoz, én pedig itt maradok. Már nincs sok idő zárásig, és ahogy látom, nem lesznek túl sokan. Könnyen elboldogulok.

Kate arca felderült a javaslatra.

– Biztos nem bánnád?

– Persze, hogy nem – mosolygott rá Fanny. – Indulj már!

Valóban kevés dolga akadt. Kiszolgálta a vendégeket, berakodott a mosogatógépbe, összébb pakolta a megmaradt süteményeket. Végül csinált magának egy teát, és letelepedett a pultnál lévő asztalhoz Kate egyik magazinjával. Épp fellapozta volna az újságot, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengettyű, jelezve, hogy új vendég érkezett. Fanny felállt, hogy kiszolgálja, és bosszúsan látta, hogy Alexander Kougar áll a pult előtt.

– Nem tudtam, hogy pincérkedsz is – jegyezte meg a férfi. A hangja, a szavai és az a gúnyos félmosoly a szája szegletében annyira emlékeztette Fannyt a régi Alexanderre, hogy görcsbe rándult a gyomra. Minek kellett felbukkannia ennyi idő után? Pont most, amikor már kezdte úgy érezni, hogy kézben tartja az életét.

– Csak kisegítek – felelte könnyedén, de közben a szíve nyugtalanul kalimpált. – Adhatok valamit?

– Kávét és egy szendvicset. Egész nap nem ettem.

Fanny gyorsan megcsinálta a kávét, majd felmelegített két sonkás bagelt. Ügyelt rá, hogy ne nézzen Alexander felé, de a keze így is idegesen meg-megrebbent a teendők közben.

– Jó étvágyat! – tette le az ételt, és már sarkon is fordult volna, de Alexander megállította.

– Nem ülsz le? Persze, csak ha nincs semmi halaszthatatlan dolgod.

Fannynak esze ágában sem volt a szükségesnél többet beszélnie vele. Körülnézett a kiürült kávézóban valamilyen ürügy után kutatva, de hamar rájött, bármit is találna ki, az túl átlátszó lenne. Nem akarta, hogy Alexander gyávának higgye. Nem mintha számítana, mit gondol róla a férfi. Gondolatban vállat vont, felmarkolta a másik asztalon hagyott bögréjét, és leült a nyomozóval szemben.

– Úgy hallottam, az összes rendőr visszament a városba – szólalt meg, hogy ne nyúljon túl hosszúra a kínos némaság. – Sikerült kiderítenetek, mi történt?

– Valószínűleg öngyilkosság volt, esetleg baleset – felelte a férfi vontatottan. – De még várunk a részletesebb orvosi jelentésre.

Az ismét beálló csendben Fanny a vele szemben ülő alakot nézte, és megint úgy érezte, mintha a múlt hunyorított volna vissza rá. Alexander ugyanolyan ingerült mozdulattal túrt a hajába, ugyanúgy összeszorította a száját, mint annak idején, amikor idegesítette valami.

– Ha mindenki visszament Exeterbe, hogyhogy te még itt vagy?

A férfi elgondolkozva forgatta a kezében a bögrét, mintha a tartalmából akarná kiolvasni a választ. Fanny már azt hitte, nem fog felelni, egészen meglepte, amikor Alexander megszólalt.

– Valami zavar. Ha öngyilkos lett, miért nem találtunk nála búcsúlevelet? Ha baleset volt, miért nincsen meg a pénztárcája, az iratai? De persze nem nagyon tudunk mit tenni – grimaszolt a férfi, és mintha csak magának beszélne, tovább folytatta: – Várunk az azonosításra, ami lehet, hogy sokáig elhúzódik. Egy vízi hulla sosem szép látvány, és ezen a malomkerék csak tovább rontott. Amikor kihalásztuk a patakból, olyan állapotban volt a holttest, hogy még a saját anyja is nehezen ismerne rá.

Fanny torka összeszorult, és egyszerre nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy újabb kortyot igyon immár kihűlt teájából. Felállt, és összeszedte a férfi elől az üres edényeket. Alexander lerakott az asztalra néhány fontot, majd szedelőzködni kezdett, közben kinézett az ablakon, aztán visszafordult Fanny felé.

– Nem látok más kocsit a parkolóban. Gyalog jöttél?

– Igen.

– Oké, akkor megvárlak, és hazaviszlek.

– Erre igazán semmi szükség, nem lakom messze. – Fanny ijedten pislantott a férfira. Még csak az hiányzik, hogy bármilyen rövid időre is, de össze legyenek zárva a kocsi utasterében! Azt sem akarta, hogy Alexander megtudja, hol lakik. Bár kicsi az esélye, hogy meglátogatja, hisz az elmúlt években egyszer sem kereste, ennek ellenére rossz érzéssel töltötte volna el, ha a férfi megismeri a címét. – Felesleges megvárnod! – közölte a korábbinál erélyesebben, de a nyomozó elengedte a füle mellett a szavait.

– Lehet, hogy egy gyilkos járkál odakint, természetes, hogy hazaviszlek – jelentette ki szárazon, aztán újra kihúzta a széket, és leült.

Fanny rájött, ha nem akarja elárulni, hogy jobban tart Alexandertől, mint attól az arctalan gyilkostól, nem tiltakozhat tovább. Legjobb lesz, ha gyorsan túlesnek azon a fuvaron, gondolta. Feszengve nekilátott hátralévő feladatainak; letörölte a pultot, majd az asztalokat is, kihagyva azt az egyet, aminél Alexander ült. Felsöpört és felmosott, ismét messze elkerülve a férfit, aki úgy tűnt, egykedvűen nézi ténykedését. Fanny a táskájáért nyúlt, és majdnem kiesett a kulcs zsibbadt ujjai közül, amikor bezárta az első ajtót.

– Erre megyünk ki – intett a hátsó kijárat felé, és saját maga is alig ismert rá a hangjára, ami a szokásosnál jóval vékonyabban csendült. Olyan ideges, akár egy kamaszlány az első randija előtt. Milyen nevetséges!

Szótlanul megkerülték a háztömböt. A kávézó előtt álló terepjáró egy fekete Dodge volt, és csak a tetejére szerelt sziréna árulkodott arról, hogy hatósági jármű.

– Ezen az úton – mutatta Fanny, miután beszálltak az autóba –, aztán az utolsó utcán fel a dombra.

– Elhagyatott környék lehet – jegyezte meg Alexander, miközben kitolatott az útra.

– Igen, valóban az, talán épp azért szeretek ott lakni.

Fanny feszülten ült az anyósülésen, és próbálta nem belélegezni a férfi illatát, amiben kávé aromája keveredett kissé kesernyés dezodorával. Fannyt, talán azért, mert napjai nagy részét sütemények között töltötte, mindig is taszította a férfiak parfümje. Alexanderé azonban épp ellentétes hatással volt rá: egészen elkábította. Talán annak idején azért adta át magát olyan könnyedén annak a tiltott csóknak, mert megrészegítette a férfi illata.

Milyen könnyű lenne erre fogni a történteket!

Zavartan fészkelődött az ülésen, és azon gondolkozott, mit mondhatna. Végül inkább csendben maradt, és Alexander sem tett több megjegyzést. A férfi a sötét nadrágban, a fehér pólóban, és a pisztolytáskával az övén a rend éber őrének nézett ki, mégis, Fanny szinte hangosan fellélegzett, amikor meglátta kis, fehér házának sziluettjét a gyümölcsfák takarásában.

– Köszönöm a fuvart! – hebegte. Érezte, hogy a tenyere nyirkos az izzadságtól, és az sem segített, hogy Alexander átható tekintettel figyelte. Szeretett volna már bent lenni a házban.

– Nincs mit – felelte a férfi. Látszott rajta, hogy még mondana valamit, Fanny azt is tudni vélte, hogy mit, és azt mindenképp el akarta kerülni.

– Viszlát, Alexander! – köszönt el gyorsan, és kiszállt az autóból.

***

Alexander megvárta, míg felgyullad a házban a villany, és csak azután indult el. Furcsa lakhelyet választott magának a nő. Akkorák itt a telkek, hogy a legközelebbi szomszédja is jó száz méterre van. Nem ilyen helyre képzelte, inkább egy csinos kis belvárosi lakásba. Oda valahogy jobban illene.

Tisztán emlékezett arra a napra, amikor az öccse először elhozta vacsorára a szülői házba Fannyt. Ő is otthon volt, valamilyen szünet lehetett a főiskolán. Akkor épp lázadó korszakát élte; az üzleti főiskola, ahová apja íratta, hogy megszerezze a megfelelő tudást a családi vállalat későbbi irányításához, borzasztóan untatta. Nem érezte jól magát a rákényszerített szerepben, de még nem szedett össze elég bátorságot, hogy kilépjen belőle. A frusztrációját így a környezetén vezette le. Fanny is kapott belőle ízelítőt azon az estén, ahogy a későbbi találkozásaik alkalmával is. Alexander nem volt büszke arra a néhány évére. Arra az estére pedig végképp nem, amikor megcsókolta őt.

Részegen állított haza, ami akkoriban gyakran előfordult, ám ezúttal ott találta Fannyt a nappalijukban. A lány egy könyvet bújt, és annyira izgató volt a pólóban és a rövidgatyában, amit alváshoz hordott! Az első pillanattól kezdve kívánta, de sohasem közeledett hozzá. Hogy is próbálkozhatott volna be az öccse barátnőjével?! De azon az estén az alkohol elködösítette az agyát, és nem törődött a következményekkel. Sok baromságot művelt akkoriban, de mind közül ez volt a legrosszabb. Megbocsáthatatlan.

Szitkozódva kanyarodott ki a keskeny, hegyi útról, és felhajtott az autópályára. Míg Exeter felé tartott, kényszerítette magát, hogy Fanny helyett a malomnál történt haláleseten töprengjen. A helyszínelők nem találták meg a férfi iratait, pedig alaposan átfésülték a patakpartot és a medret is. Persze előfordulhat, hogy a víz jóval távolabb sodorta azokat. Akár a tengerig is eljuthattak, és akkor örökre búcsút inthetnek nekik. Attól tartott, hogy ha nem jelentkezik senki a rendőrség felhívására, nem fogják tudni azonosítani az áldozatot, az ügy pedig bekerül a megoldatlan akták közé.

Alig húsz perc múlva beért Exeterbe. Lakása azon a részén volt a városnak, ahol az utcák még ugyanolyan keskenyek, mint a központban, de a házak már jóval lepusztultabbak. Hála a késői órának talált egy parkolóhelyet egészen közel az épület bejáratához. Lezárta a terepjárót, és felment a legfelső emeletre.

Annak idején az ingatlaniroda azzal igyekezett feldobni a hirdetést, hogy milyen szép a kilátás a lakásból. Való igaz, a nappali ablakából el lehetett látni egészen a katedrálisig, más előnyös tulajdonsága azonban nem nagyon akadt a hajléknak. Szűk volt, tele régi bútorokkal, amik nedves időben enyhe dohszagot árasztottak. Alexander akkor költözött be, amikor elkezdett a rendőrségen dolgozni. Egy ideje már ennél igényesebb lakhelyet is megengedhetett volna magának, de nem látta értelmét a költözésnek. Végül is, alig tartózkodik itthon. Minek béreljen drágább lakást arra a pár órára, míg alszik?

Kivett egy sört a hűtőből, és elnyúlt a kanapén. Legutóbbi partnere alig egy hete kérte az áthelyezését, és még nem akadt senki, aki a helyébe léphetett volna. A főnöke a nyári szabadságolásokkal magyarázta a csúszást, de az igazság az volt, hogy a kollégái közül senkinek sem akaródzott túl szorosan együttműködnie a megrögzötten munkamániás, „magányos farkas”-nak tartott nyomozóval. Persze, Arrington idővel majd biztosan talál egy lelkes újoncot, akit a nyakába varrhat, de addig még van pár háborítatlan napja, szerencsés esetben néhány hete.

Lezuhanyozott, aztán még sokáig feküdt ébren az ágyában, és bámulta a plafonon futó repedéseket. De nem az ügyön rágódott, mint általában, hanem Fannyn. Mindig is a vöröshajú nők voltak a gyengéi, de persze ez nem mentség arra, amit tett. A legrosszabb, hogy alkalmat sem kapott jóvátenni a hibáját, még csak bocsánatot sem kérhetett. Legalább annyi tartás lehetne benne, hogy ne folyton a nőn járjon az esze, ám amikor lehunyta a szemét, Fannyt látta maga előtt. Hosszú, vörös hajzuhatagát, olvadt karamella színű szemét...

– Bassza meg! – szitkozódott fennhangon.

Már tudta, hogy ma éjszaka sem fog sokat aludni.