Ugrás a fő tartalomra

A MÚLT BŰNEI



Ismeretlen holttestet találnak az álmos kisfalut átszelő patakban.
Fanny néhány évvel korábban érkezett Angel’s Hope-ba, és süteményeket szállít a környékbeli kávézókba és boltokba. Csupán nyugalomra vágyott, de a haláleset mindent felforgat, a lehető legváratlanabb módon. Vajon ki lehet a halott férfi, és mi köze van Fannyhoz?
A nyomozást a rátermett, de barátságtalan zsaru, Alexander Kougar vezeti, aki régről ismeri a lányt - Fanny volt a barátnője tíz évvel korábban nyomtalanul eltűnt öccsének.
 Legszívesebben mindketten elfelejtenék a fájó emlékeket, elfelejtenék azt is, hogy ismerik egymást, de nem tehetik. A titok kulcsa ugyanis a múltjukban rejlik, és rá kell jönniük, mielőtt a gyilkos újra lecsap.


Prológus




A nap lassan bukott le a parton álló fák sűrű lombkoronája mögött. A levegő mozdulatlan volt, súlyos és párás. Egy távoli morajlás sejtette, hogy nincs már messze a vihar, ez azonban cseppet sem zavarta a tóban lubickoló társaságot. Végre túl voltak az utolsó vizsgán, és elkezdhették kiélvezni a nyár örömeit. Néhány órával korábban étellel, itallal bőségesen felszerelkezve érkeztek a partra, és nem terveztek korai távozást. Végre ismét volt idejük a szórakozásra, a pihenésre. Az előttük álló két hónap minden percét ki akarták élvezni.

Mint általában, most is a fiú volt a társaság lelke. Szőke üstöke csak úgy cikázott barátai között. Mindenkivel beszélt, mindenkivel viccelődött, kacagása messze szállt a vízen. Igazán jóképű volt széles vállával, természet adta hullámos hajával, élénkzöld szemeivel. A lány elmélázva nézte. Az elmúlt két év még mindig túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Derűsen lubickolt a tó kellemesen langyos vizében, és nézte a fiút, akit annyira szeretett. Egész testét, minden apró porcikáját elöntötte a felhőtlen öröm.

A zivatar, amit az újságok később az évszázad viharaként emlegettek, váratlan erővel kezdett el tombolni. Egy erős széllökés kidöntött egy korhadásnak indult fát, ami nekicsapódott a kávéház teraszának, hatalmas robajlással összeroppantva a tetőszerkezetet. A közvilágítás pislákolni kezdett, majd elsötétült minden; a csillagok rég eltűntek a sötét felhők felett. A korábban békés tó hullámai a parti fövenyt csapkodták. A kis társaság pánikolva menekült.

Csak később, a vihar elvonulása után derült ki, hogy eggyel kevesebben vannak. A lány szerelme, a mindig nevető szemű fiú nem volt sehol. Hiába loholtak fel-alá a megtépázott strandon a nevét kiabálva, hiába lestek be minden lehetséges búvóhelyre, nem találták. Később aztán a rendőrség vette át a keresést. Átfésülték a partot, a közeli erdőt, a tavat, de ők sem akadtak a nyomára.

Soha többé nem látta senki.

I. rész


 


„Nincs híd, amely a múltba elvezessen

Hozzád, halott szerelmem!”[1]



1.        



Fanny néhány éve örökölte meg nagyanyja falusi házát egy hatalmas kerttel, ami tele volt gyümölcsöktől roskadozó fákkal és dús zöldséges ágyásokkal. Először csak azért jött el, hogy előkészítse a házat az eladásra, de aztán valahogy itt ragadt. Angel’s Hope-ban töltötte gyerekkora legszebb nyarait, és abban a pillanatban, ahogy hosszú évek után ismét belépett a buján zöldellő kertbe, megrohanták a kedves emlékek. Apró, gömbölyded nagyanyja, hófehér kötényével, ami a sütemények édes illatát árasztotta. Az izgalmas felfedező körutak a szomszédos erdőben, ahol mindig akadt valami új és érdekes látnivaló: fürge mókusok, sebesen repdeső madarak, a szivárvány színeiben pompázó virágok. A hosszú séták, a biciklizések, az ódon illatot árasztó könyvek, a lebilincselő történetek, amiket a nagyanyja felolvasott belőlük, a mosószappantól kemény paplanok, amik alatt olyan mélyen lehetett aludni, és olyan kipihenten kelni, mint sehol máshol.

Az érkezését követő első reggel, mikor kilépett a harmattal borított, reggeli napfényben fürdő kertbe, és lepillantott a völgyre, ahol az apró házakat még ködfoltok pöttyözték, olyan nyugalom szállta meg, ami az elmúlt években egyszer sem. Akkor már tudta, hogy maradni fog. Korábbi nagyvárosi élete, ami leginkább csak monoton munkából állt, egy pillanatig sem tartotta vissza attól, hogy komolyan gondolja a letelepedést. Nagyanyjától leste el a konyhai fortélyokat a régi, boldog nyarakon, és azóta is imádott főzni. Az alapanyagok könnyen elérhetőek voltak a kertben és a környékbeli piacokon, így szinte önmagától adódott a lehetőség, hogy ebből próbáljon megélni. Eleinte csak alkalmanként rendeltek tőle süteményeket az elfoglalt asszonyok, nem sokkal később pedig már ő látta el étellel a helyi kávézót, miközben folyamatosan érkeztek tovább a külön megrendelések is.

Azon a reggelen, melyen a történet kezdetét vette, a vekker sípoló hangjára ébredt. Megkönnyebbült, hogy elszabadulhat ködös álmától, amiben sűrű, sötétzöld aljnövényzetben menekült. Hogy ki elől, arra már nem emlékezett. Kint még szürkület volt, bár a távoli hegyek sziluettje körül már felsejlettek az első napsugarak. Korán volt még, de Fanny nem bánta a hajnali ébredéseket, se a korareggeli sütés-főzést. Miközben elkortyolta a kávéját, összekészítette a hozzávalókat a gyümölcsös piskótához, aztán mindent összekevert a robotgéppel. Ezután következett a pogácsa, aminek a tésztáját már előző este összegyúrta, és hagyta, hogy éjszaka a hűtőben pihenjen. Kiszaggatta, és tepsibe pakolta az apró gömböcöket. Aztán nekilátott összeállítani a quiche-t. Amint elkészült berakta a hűtőbe, és ott is hagyta egészen addig, míg mind a piskóták, mind a pogácsák kisültek. Míg elősütötte a tésztát, összeállította a spenótos és a kolbászos tölteléket. A spenót a kertjében termett, a kolbászt pedig, ami puha és kellemesen fűszeres volt, egy helyi gyártótól szerezte be.

A vártnál korábban elkészült az ételekkel. Hét órára már minden tálcákra és ételhordókba volt pakolva, csak arra várva, hogy kirakodja őket az autóba. A nap már most teljes erejéből sütött, a kertben egyetlen levél se rezzent - újabb forró nap ígérkezett. Még arra is jutott ideje, hogy lezuhanyozzon. Alig pillantott bele a tükörbe, míg leengedte hosszú, feje búbjára kontyolt haját, és néhány hatékony mozdulattal átfésülte. Magára kapott egy rövidnadrágot és egy lenge felsőt, kirámolt a kocsiba, majd útnak indult.

A kávézó, ahová naponta szállított ételt, Angel’s Hope főutcáján állt. Az utca maga is ódon hangulatot árasztott a macskaköveivel és apró, szőlő- és borostyán futtatta házaival. A kávézó tökéletesen beleillet a képbe. Ugyanolyan kicsi és ódivatú volt, mint a többi ház. Egyedül az utcafronton kialakított terasz tűnt ki a képből, de Kate, a tulajdonos, ügyes kézzel rendezte be. A csak leheletnyit ütött-kopottnak tűnő székek és asztalkák tökéletesen kényelmesek voltak, a rózsa és szőlőlugasok pedig kellemes árnyékot adtak a legnaposabb órákban is.

Fanny leparkolt a kávézó mellett, és beengedte magát a pótkulcsával. Ilyen korán még nem volt senki bent. Kate rendszerint csak később ért be, miután elvitte az óvodába Markot. A gimnazista lány, aki besegített a felszolgálásnál, pedig leginkább délutánonként dolgozott. Elkezdte bepakolni a hűtőpultba az ételeket, és már majdnem végzett, mikor Kate befutott. Molett, lángvörös hajú nő volt, széles, kifejező vonalú szájjal, állandóan röpködő kezekkel. Egyetlen mozdulattal kibújt kardigánjából, bekapcsolta a kávéfőző gombját, és egy gyors ölelésbe vonta Fannyt.

- Mi a mai napi kínálat?

Fanny mosolyogva elsorolta az ételeket, miközben papírdarabokra írta a nevüket, hogy berakja a tányérok és tálcák előtt sorakozó tartókba. A Kate-ből forgószélként áradó optimizmus mindig jó kedvre hangolta.

- Remekül néz ki minden! – dicsérte meg a nő, mint minden reggel. - Van időd meginni velem egy kávét?

- Egy kicsit még ráérek, de aztán sietnem kell – pillantott Fanny az órájára.

Kate lerakta a csészéket a legközelebbi asztalra, és leült az egyik székre. Fanny követte a példáját, majd nagyot kortyolt az illatos kávéból, belefeledkezve az ízébe.

Néhány békés csevegéssel töltött perccel később erőteljes kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.

- Még bőven van idő nyitásig – jegyezte meg Fanny, de Kate már felpattant, hogy ajtót nyisson.

- A rendőrség az – szólt vissza a válla fölött, miközben zsebében kutatta a kulcsát. Örök-vidám arcát aggodalom árnyékolta be.

A kitárt ajtóban két egyenruhás rendőr, és egy civilbe öltözött alak jelent meg. Biztosan nyomozó, gondolta Fanny, és pislogva próbálta kivenni az arcukat a kitárt ajtón betűző nap fényében.

- Miss West? – kérdezte a civil ruhás mély baritonján Kate-től.

- Igen, miben segíthetek?

- A wellville-i rendőrségtől jöttünk...

- Ugye nem a kisfiammal történt valami? – vágta közbe elsápadva Kate.

- Nem, semmi ilyesmi, ne aggódjon, csak néhány rutin kérdést kell feltennem – nyugtatta meg a férfi. – Mindent elmondok, csak előbb bemehetnék? Menjetek tovább a következő házba, ezt majd én elintézem – fordult az egyenruhások felé a parancsok osztogatásához szokottak könnyedségével.

A két rendőr távozott, a nyomozó pedig beljebb lépett. Magas férfi volt. Fekete pólójából elővillanó karjai és ugyancsak fekete nadrágba bújtatott combjai nem voltak olyan vastagok, mint a kor felfújt izomzatú testépítő-ideáljáé, mégis erő áradt belőle, ami azonnal érzékelhető volt, amint bejött a helyiségbe. Sötét haja hosszabb volt a szokásosnál, kissé a nyakába lógott, félig hullámosan, félig kócosan, mintha épp azelőtt túrt volna bele, mielőtt bekopogtatott a kávézóba. Kate, aki újra lendületes önmaga volt, miután eloszlatták aggodalmát, a pult mögé lépve nyomban serénykedni kezdett.

- Készíthetek valamit önnek, esetleg egy kávét, Mr...?

- Kougar, köszönöm, egy kávé...

A mondatot félbeszakította a hangos koppanás, ahogy Fanny a meglepetéstől nagyobb erővel tette le a poharát az asztalra, mint szerette volna.

A férfi odafordult a zajra, és Fanny most már jól látta az arcát. A jellegzetes sasorrot, a rideg fekete tekintetet, a szigorú vonalú szájat, és a vonásait, amik annyira mások voltak, mégis összességükben kísértetiesen hasonlítottak ahhoz az archoz, ami egykor a sajátjánál is kedvesebb volt számára.

- Minden rendben van, Fanny? – kérdezte Kate, aggodalmasan pillantva rá.

- Fanny? – kérdezte Kougar tétován, ezúttal alaposabban szemügyre véve a fal mellett ácsorgó nőt.

- Helló Alexander. – A lány udvarias mosolyt erőltetett az arcára.

- Fanny Farlow! - A férfi arcán átfutott a felismeréssel vegyes meglepettség. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.

- Én sem. – És ugyan nem tette hozzá, de mindenkettőjük számára érezhetően ott lógott a levegőben, hogy ha rajta múlik, a találkozás sosem történik meg. – Ha jól hallottam az előbb, kérdéseket akartál feltenni Kate-nek. Addig én megcsinálom azt a kávét.

Örült, hogy hátat fordíthat, és a pult mögé mehet, ahogy annak is, hogy lefoglalhatja a kezeit valamivel. Alexander Jamesre emlékeztette, amitől végigfutott a hátán a hideg, pedig a két testvér jobban nem is különbözhetett volna egymástól. James melegszívű volt, barátságos, mindenkivel elbűvölő, tréfáival mindig mindenkit megnevettetett. Alexander ellenben zárkózott volt, és olyan tüskés, akár egy sündisznó. Istenadta tehetsége volt ahhoz, hogy gúnyos megjegyzéseivel mindenkit megsértsen. Különleges kötelék fűzte össze őket, amit Fanny, aki sosem jött ki jól a bátyjával, mindig is irigyelt. James kedvéért, aki bálványozta a bátyját, próbált összebarátkozni Alexanderrel, de sosem járt sikerrel. A férfi megközelíthetetlennek tűnt. Fannynak fogalma sem volt róla, hogy csatlakozott a rendőrséghez. Mikor utoljára látta, még arra készült, hogy átvegye apja jól menő bútoripari vállalatát.

Miközben a pult mögött tevékenykedett, hallotta, ahogy a másik kettő leül egy távolabbi asztalhoz, de a beszélgetést a kávéfőző morajától már nem tudta kivenni. Csinált egy sima eszpresszót Alexandernek, és hogy legyen oka tovább távol maradni, előhalászta a pogácsás tálcát, és kirakott párat egy tányérra. Aztán menekülhetnékjét legyűrve mindkettőt odavitte az asztalhoz.

- Köszönöm – nézett fel rá Kougar, ahogy letette elé a poharat és a tányért. – Lenne egy perced? Szeretnék neked is feltenni pár kérdést.

Fanny helyet cserélt Kate-tel, és várakozóan a férfira pillantott. A vonásai élesebbek lettek, és le merte volna fogadni, hogy a szája sarkában húzódó ránc nem a nevetéstől mélyült el ennyire. Hiába telt el több mint tíz év, a mogorva Alexander egy cseppet sem változott, és ez fura mód kicsit megnyugtatta.

- Hallottam Miss Westtől, hogy hivatásos szakács lettél.

- Igen, ide a kávézóba szállítok ételeket, süteményeket rendelésre, és időnként partiszervízzel is foglalkozom.

- Régóta csinálod?

- Mióta visszajöttem. Lassan három éve.

- Azt hittem, hogy még mindig külföldön vagy.

- Én sem ezt terveztem, de valahogy mégis így alakult – válaszolta Fanny kissé ködösen. – Mit szeretnél kérdezni?

- Jártál a régi malom környékén az elmúlt napokban? – kérdezte Alexander az arcát fürkészve.

- Nem. Nem igazán esik útba.

- Találkoztál esetleg idegenekkel? Ismeretlen járművel, ami szokatlan helyen parkolt?

Fanny elgondolkozott, hogy hová is vezethetnek ezek a kérdések. Talán betörtek valahová?

- Nem – jegyezte meg végül.

- Nem láttál bármi szokásostól eltérő dolgot? Valakit, aki máshogy viselkedett, mint általában?

- Nem tűnt fel semmi ilyesmi.

- Ha mégis eszedbe jut valami, szólj – nyújtott át neki egy névjegyet a férfi.

- Mi történt? – érdeklődött a lány elsüllyesztve a farmerja zsebében a névjegyet.

Kougar kiismerhetetlen pillantást vetett rá. Fanny most először gondolt arra, hogy a szemei ugyanolyan tökéletesen el tudták rejteni a gondolatait, mint egy sötét, vastag függöny, amit a színpad elé eresztenek le, hogy elrejtsék a következő jelenet előkészületeit a nézők elől.

- A gondnok észrevette, hogy megállt a kerék a régi malomnál. Azt hitte, meghibásodott, ki is hívott egy szerelőt, aki ma reggel kiment, és megnézte, mi történt. – A már-már monoton beszámolót hallva Fannyt hatalmába kerítette valamiféle rossz előérzett, amitől borsódzni kezdett a háta.

- És mi volt a gond?

- Egy hulla. Beszorult a malomkerék alá.



Angel’s Hope két hegy találkozásánál állt. A házak a magaslatok lábánál fekvő völgyben, és az egyik, lankásabb hegyoldalon terültek el. A másik orom jóval meredekebb és vadregényesebb volt. A csúcs közelében egy földalatti forrásból eredt a patak, és nyaktörő sebességgel vágtatott a fák és a sziklás, kopárabb részek között, egészen le a falu főutcájáig, ahol kiszélesedett, és nyugodtabb tempóra váltva átszelte a lakott területet, majd folytatta útját, egészen a közeli tengerpartig. A malmot majd száz éve építették a kietlen hegyoldalba, feljebb a falutól, arra a részére a pataknak, ahol még jól ki tudták használni gyors folyását, de már elég széles volt ahhoz, hogy könnyen elférjen benne a malomkerék. Fanny még a nagyanyja meséiből tudta, hogy akkoriban komoly forgalmat bonyolított. Először a lovas kocsik, később a teherautók gyakran megtették a kanyargós utat a falu és a malom között, hogy odaszállítsák a völgyben termelt gabonát, és el a lisztet. Az idő vasfoga persze sem a malmot, sem a hozzá vezető utat nem kímélte. Néhány évvel korábban a műemlék jellege miatt némileg rendbe hozták a vastag fa gerendákból álló épületet, de működni már egy ideje nem működött.

Miután Alexander elhagyta a kávézót, Fannynak a legelső gondolata James volt, de józan esze hamar felülkerekedett babonás félelmén. Egy majd száz kilométerrel távolabbi tóból, aminek nem volt semmilyen összeköttetése a helyi patakkal, nem kerülhetett ide a holtteste. Ennek ellenére a hír és Alexander megjelenése felkavarta a múltat, pedig mindennél jobban el akarta kerülni, hogy angel’s hope-i békés életét beszennyezzék a rossz emlékek. Bárki is legyen a vízbe fulladt férfi, szánta. Borzasztó halál lehet egy malomkerék alá szorulva megfulladni. Talán önszántából ugrott a patakba, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, ám a kerék már nem engedte szabadulni. Fanny enyhén émelyegve próbálta elűzni a haragoskék vízben fuldokló, vergődő alak képét.

Estefelé csengett a telefonja, Kate hívta. - Minden rendben veled?

Már a nyelve hegyén volt, hogy persze, de Kate-nek sosem volt könnyű hazudni. Még telefonon keresztül sem.

- Többé-kevésbé – válaszolta végül. – Csak fejbe kólintott ez a malmos ügy.

- El is hiszem, engem is! Senki sem emlékszik, hogy valaha történt volna ilyesmi Angel’s Hope-ban. A helyiek mind tudják, milyen megtévesztő az a patak. Amilyen keskeny, olyan mély, és az áramlatok is veszélyesek, nem fürdésre való. Mindenki ügyel arra, hogy a turisták figyelmét is felhívja a veszélyekre.

- Hallottál valamit arról, hogy mire jutott a rendőrség? – kérdezte Fanny.

- Kougar nyomozó délután megint bejött a kávézóba, de nem mondott semmit, csak további kérdéseket tett fel.

- Értem.

- Most először láttad azóta? Tudod, mióta...

- Igen.

- Talán ideje, hogy szembe nézz vele és a többiekkel is – javasolta Kate óvatosan. – Nem kerülheted el őket örökké.

- Pedig abban reménykedek. – Fanny tudta, mennyire irracionálisnak tűnhet ez a vágya. Egyetlen hátránya volt csak annak, hogy Angel’s Hope-ba költözött. A falu alig egy órányira volt Wellville-től, a várostól, ahol felnőtt. Tehát Kate-nek igaza volt, bármikor összefuthatott valakivel a régi barátai közül. Pedig Wellville hatalmas ipar- és lakónegyedeivel, egy kisebbfajta városnak beillő belvárosával, és a körülötte elterülő agglomerációval olyan messzinek tűnt, mintha egy láthatatlan fal választaná el Angel’s Hope-tól. Mintha egy más világhoz tartozna… Legalábbis Fanny így érezte.

Tíz év telt el James eltűnése óta, de néha még mindig a fiúval álmodott. Újra átélte a halálát, de ezúttal a holttest is előkerült. Hol felpuffadt arccal, vízbe fúlva, alig-alig felismerhetően; máskor törött gerinccel, egy kidőlt fa alá szorulva, a rettenet maszkjával kővé dermedt vonásain. Előfordult azonban, hogy nem rémeket álmodott, csak azt, hogy James újra ott van vele, a karjaiban tartja, beszél hozzá, megcsókolja. Olyan valóságos volt minden, hogy ébredés után szinte érezte az érintését a bőrén, szinte hallotta a lélegzetvételét, és ez sokkal jobban megrémítette, mint a lidérces álmok.



A következő pár napban továbbra is rendőrök járták a falut, és fekete, vízhatlan kezeslábasba öltözött helyszínelők vizsgálták át aprólékosan a malom környékét és a patak partját. Fanny eddig megúszta az újabb kikérdezést, és többé-kevésbé a rendőröket is sikerült elkerülnie. Reggelente igyekezett olyan korán leszállítani az ételeket Kate-nek, hogy véletlenül se fusson beléjük. Sőt még Kate-tel magával sem találkozott, csak bepakolt a hűtőpolcra mindent, és már menekült is el a kávézóból. Szállítás után a szomszédos települések piacait járta, aztán visszahúzódott a házába főzni. A konyhai munka jótékonyan elterelte a figyelmét a külvilágról.

A hét második felében megjelent nála Ron, a kertész. Fanny kezdetben a nagyobb munkák elvégzésére alkalmazta a férfit, akinek azonban később szokásává vált rendszeres időközönként beugrani, és segíteni mindenféle kinti teendőben, Fanny pedig nem bánta, hogy nem egyedül kell rendben tartania a nagy kertet. A férfi olyan kevés fizetséget kért, amit könnyedén megengedhetett magának.

Ron épp a szőlőt kötözte, amikor Fanny kivitte neki a szokásos kávéját.

- Nem hallottál valami újabb hírt a malomnál talált holttestről, Ron? – kérdezte a férfit, aki mivel sok háznál kertészkedett, szinte mindenről tudott, ami a faluban történt.

- A rendőrök már elkezdtek szedelőzködni – túrt bele a kertész fakó, gubancos hajába. Magas, vékony férfi volt, talán középkorú, de ezt elég nehéz volt megállapítani bozontos hajától és szakállától, ami szinte az egész arcát eltakarta. Az emberek azt suttogták róla, hogy nem mindig dolgozott kétkezi munkásként. Egyesek szerint alkotói válságban szenvedő művész volt, aki a sikertelenség elől menekült Angel’s Hope-ba. Mások viszont tudni vélték, hogy egykor jónevű vállalkozást vezetett egy távoli nagyvárosban, ami a válság miatt tönkre ment, a férfi pedig a hitelezői elől bujkálva jött a faluba. Fanny úgy gondolta, hogy ezeknek a pletykáknak nincs semmilyen valóságalapjuk, és a kíváncsi falusiak csak azért találták ki őket, mert sehogy sem tudták szóra bírni a visszahúzódó természetű kertészt, aki néhány évvel korábban olyan hirtelen jelent meg közöttük. - A malomnál emelt sátrat már le is bontották – jegyezte még meg Ron, majd a következő tő szőlőhöz fordult. Nem volt túl bőbeszédű ember, ami Fannynak általában kapóra is jött, most azonban sajnálta, hogy csak ennyi információt sikerült kiszednie belőle.

Visszahúzódott a házba, de nem igazán lelte a helyét. Kezdett elege lenni az önkéntes magányból, és már vágyott egy kis beszélgetésre Kate-tel. Némi szerencsével a többi rendőrrel együtt Alexander is elment a faluból, és nem kell attól tartania, hogy újra találkoznak.

Kissé felvidulva sietett el zuhanyozni, majd belebújt egy szellős ruhába. A kánikula továbbra is kitartott, és az időjósok sem kecsegtették semmi jóval a hőségtől szenvedő embereket. Fanny mégis úgy döntött, hogy gyalog indul el. Úgy tűnt, igaza volt Ronnak. A rendőrségi járművek, amik tegnap még a főutcán parkoltak, már nem voltak sehol, és egyetlen egyenruhással sem találkozott útközben.

A kávézóban csak néhány ember lézengett. A legelszántabb turisták is kétszer meggondolták, hogy kimerészkedjenek hűs apartmanjaikból a forróságba. Kate a pult melletti asztalnál ült, és egy újságot lapozgatott bágyadtan.

- Nahát, előjött a remetelány! – kiáltott fel Fanny láttán.

- Ennyire nyilvánvaló volt, hogy bujkáltam? – húzta el a száját Fanny, miközben lehuppant a másik székre.

- Eléggé.

- Így volt a legegyszerűbb – vonta meg a vállát Fanny. – Kérhetek valami hideget? Mintha sivatagban meneteltem volna.

Kate kivett a hűtőből egy kancsó limonádét, kiöntött belőle egy jó adagot, és letette Fanny elé a poharat.

- Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Fanny észrevéve a nyúzott kifejezést Kate arcán.

- Annie egész héten az egyetemi felvételijét intézi Wellville-ben, így kénytelen vagyok én tartani a frontot – sóhajtott fel Kate.

- Nem tudnál ideiglenesen valaki mást alkalmazni? Ha sikerül Annie felvételije, ősztől úgyis új pincérnőt kell keresned.

- Őszintén szólva el is feledkeztem róla, hogy a héten egyedül leszek. Aztán meg egyszerűbbnek tűnt egyedül dolgozni, mint az utolsó pillanatban keresni valakit. Szerencsére a bébiszitter ráért, Mark miatt így nem kell aggódnom.

Kate egyedül nevelte a kisfiát, és nem volt egyszerű dolga, ha otthon és a munkában is helyt akart állni. Fanny sokszor felajánlotta a segítségét, de a barátnője csak ritkán élt vele. Mintha mindenkinek, többek között saját magának is bizonyítani akarná, hogy egyedül is képes boldogulni. Remek munkát is végzett mindkét helyen, de Fanny nem szerette látni fáradtságtól beesett arcát.

Nem sokkal azután ismerkedtek meg, hogy Fanny megérkezett Angel’s Hope-ba, és gyorsan barátságot kötöttek. Kate-et épp akkor hagyta el a férje, akit néhány hónapos kisfia sem tartott vissza. Azóta se látogatta meg egyszer sem Markot. Fanny néha ironikusan arra gondolt, hogy mennyire összeillő párost is alkotnak ők Kate-tel. Ő James nyomtalan eltűnésének szűnni nem akaró árnyával a feje fölött, a barátnője meg egy férjjel, aki egy este szó nélkül összepakolta a holmiját, lelépett, és azóta ki tudja, merre járt.

- Felhívhattál volna, hogy segítsek valamit! – dorgálta meg Kate-et. - Vigyázhattam volna én Markra. Sőt, jobb ötletem van! Te most szépen hazamész a fiadhoz, én meg majd tartom itt a frontot. Már csak pár óra van zárásig, és ahogy látom, nem lesznek túl sokan. Könnyen elboldogulok.

Kate arcra felderült a javaslatra. – Biztos nem bánnád?

- Persze, hogy nem. Indulj már! – mosolygott rá Fanny.

Fannynak valóban nem akadt sok dolga a következő néhány órában. Kiszolgálta a szórványosan érkező vendégeket, berakodott a mosogatógépbe, összébb pakolta a megmaradt süteményeket. Végül csinált magának egy kávét, és letelepedett a pultnál lévő asztalhoz Kate egyik magazinjával. Már csak két asztalnál ültek vendégek. Egyiknél egy idősebb turista házaspár, a másiknál a szomszédos élelmiszerbolt két eladója. Az utca is csendes volt, csak néhány fiatal lézengett a közeli téren.

Épp fellapozta volna az újságot valamilyen érdekesebb cikk után kutatva, mikor megcsörrent az ajtó fölötti csengettyű, jelezve, hogy új vendég érkezett. Fanny felállt, hogy kiszolgálja, és bosszúsan vette észre, hogy Alexander Kougar áll a pult előtt.

- Nem tudtam, hogy pincérkedsz is – jegyezte meg a férfi köszönés helyett.

- Csak kisegítek. Adhatok valamit?

- Egy kávét meg valamilyen szendvicset. Egész nap nem ettem.

- Ülj le, kiviszem.

Fanny gyorsan megcsinálta a kávét, majd felmelegített két sonkás bagelt, és melléjük rakta a maradék paradicsomsalátát. A keze idegesen meg-megrebben a teendők közben.

- Jó étvágyat! – tette le a férfi elé az ételt, és már sarkon is fordult volna, de Kougar megállította.

- Nem ülsz le? Persze, csak ha nincs semmi halaszthatatlan dolgod.

A házaspár már korábban fizetett, most készültek indulni. Az eladólányok, akik ugyancsak kikérték már a számlát, épp a tárcájukat vették elő. Fanny elvette tőlük a pénzt, majd magában morogva, hogy nem akadt semmi egyéb ürügye a távolmaradásra, felmarkolta a másik asztalon hagyott bögréjét, és leült a férfival szemben. Alexander szótlanul, komótosan evett.

- Úgy hallottam, visszatértek a városba – jegyezte meg könnyedén, hogy megtörje a csendet, ami az utolsó vendégek távozás után telepedett a helyre. – Sikerült kiderítenetek, hogy mi történt?

- Így is lehet mondani. A patológus nem talált semmi olyan külsérelmi nyomot a holttesten, amit ne okozhatott volna a malomkerék. A helyszínelők sem fedeztek fel dulakodásra utaló jelet a parton. Ráadásul kábítószer nyomait találták az áldozat vérében. Valószínűleg öngyilkosság volt, esetleg baleset történt. Egyelőre várjuk a részletesebb orvosi vizsgálat eredményét.

- Tudják már, ki volt?

- Nem, az azonosítás még hátravan.

Az ismét beálló csendben, Fanny eltűnődött azon, vajon miért lett a férfiból nyomozó. Az apja vállalatánál megbízhatóan ki volt kövezve az útja egyenesen a cégvezetésig. Valahogy ahhoz az Alexanderhez, akit ismert, vagy legalábbis ismerni vélt, sokkal jobban illett a vállalatirányítás, mint a rendőri munka.

- Hozzak még valamit? – kérdezte, amikor a férfi tányérja kiürült.

- Nem, köszönöm, elég volt – dőlt hátra a nyomozó, kezébe fogva kávés bögréjét.

- Ha mindenki visszament Wellville-be, hogyhogy te még itt vagy? – csúszott ki Fanny száján a kissé udvariatlan kérdés. Azonban úgy tűnt, Kougart nem zavarja. Elgondolkozva forgatta a kezében a bögrét, mintha a tartalmából akarná kiolvasni a választ.

- Valami zavar – mondta végül. – Ha öngyilkos lett, miért nem találtunk nála búcsúlevelet? Ha baleset volt, miért nincsen meg a pénztárcája, az iratai?

- Mit lehet ilyenkor csinálni?

- Várunk az azonosításra, ami lehet, hogy sokáig el fog húzódni.

- Hogyhogy?

- A patológus szerint a holttest legalább egy hete a patakban volt, mire megtalálták. Egy vízi hulla sosem szép látvány, de jelen esetben erre még rásegített a malomkerék is. Egy számítógépes program segítségével sikerült róla olyan képet csinálni, amit be tudtunk tetetni az újságokba. Azok a képek meg általában olyanok, hogy az ember még a saját anyját sem ismerné meg rajtuk. Ez sem lett sokkal jobb.

Fanny torka összeszorult, és egyszerre nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy újabb kortyot igyon immár kihűlt kávéjából. Felállt, és összeszedte a férfi elől az üres edényeket. Alexander lerakott az asztalra néhány bankjegyet, majd szedelőzködni kezdett. Közben kinézett az ablakon, majd visszafordult a lány felé.

- Nem látok más kocsit a parkolóban. Gyalog jöttél?

- Igen. Mikor délután elindultam otthonról még úgy volt, hogy csak egy beszélgetésre ugrok be.

- Mikor zársz?

Fanny az órájára nézett. – Tíz perc múlva.

- Oké, akkor megvárlak, és hazaviszlek – jelentette ki a férfi, bár az arckifejezéséből úgy tűnt, szívesen lemondana erről a plusz feladatról.

- Erre igazán semmi szükség, haza tudok menni gyalog is, nem lakom messze – mondta Fanny, kibúvót szolgáltatva neki.

 Alexander azonban eleresztette a füle mellett, helyette újra kihúzta a széket, és leült, hogy megvárja, míg végez. Fanny feszengve látott neki hátralévő feladatainak. Elpakolta a megmaradt süteményeket. Letörölte a pultot, majd az asztalokat is, kihagyva azt az egyet, aminél Alexander ült. Felsöpört a konyhafülkében, a pult mögött, majd az asztalok között is, ismét messze elkerülve a férfit, aki úgy tűnt, egykedvűen nézi ténykedését. Összeszedte a táskáját, bezárta az első ajtót, végül felkapcsolta az éjszakai világítást.

- Erre megyünk ki – intett a hátsó ajtó felé.

Kilépett, Alexander pedig követte, majd megállt mellette, míg bezárta ezt az ajtót is. Szótlanul megkerülték a háztömböt. A kávézó előtt álló autó egy fekete terepjáró volt, és csak a tetejére szerelt sziréna árulkodott arról, hogy hatósági jármű.

- Ezen az úton balra kell menni, majd a falu utolsó utcáján megint balra, fel a hegyre, az utolsó ház – mondta Fanny, ahogy beszálltak az autóba, megörülve a lehetőségnek, hogy megtörheti a csendet.

- Elhagyatott környéknek hangzik – jegyezte meg a férfi, miközben kitolatott az útra.

- Igen, valóban az, de szeretek ott lakni.

Fanny feszülten ült az anyósülésen, és azon gondolkozott, mit mondhatna még. Végül inkább csendben maradt, és Alexander sem tett több megjegyzést. A férfi a sötét nadrágban, a fehér pólóban, és a pisztolytáskával az övén a rend éber őrének nézett ki. Mégis Fanny szinte hangosan fellélegzett, amikor meglátta a kis fehér ház sziluettjét a gyümölcsfák takarásában.

- Köszönöm a fuvart – mondta a férfinak, amikor leparkolt a háza előtt. Jóval idegesebb volt, mint ahogy azt a helyzet indokolta. Érezte, hogy a tenyere nyirkos az izzadságtól. Az sem segített, hogy Alexander felé fordult, és átható tekintettel figyelte. Szeretett volna már bent lenni a házában.

- Nincs mit – szólalt meg a férfi. Látszott rajta, hogy még mondana valamit, Fanny azt is tudni vélte, hogy mit, és azt inkább el akarta kerülni.

- Viszlát, Alexander – köszönt el tőle gyorsan, és kiszállt az autóból.



Alexander megvárta, míg felgyullad a házban a villany, és csak azután indult el. Furcsa lakhelyet választott magának a lány, gondolta elmélázva. Akkorák itt a telkek, hogy a legközelebbi szomszédja is jó száz méterre volt. Nem ilyen helyre képzelte. Inkább egy csinos kis belvárosi lakásba. Oda valahogy jobban illene.

Bár aztán honnan is tudná, hogy mi illik hozzá, hisz alig ismeri! Emlékezett arra a napra, amikor az öccse először elhozta vacsorára a szülői házba. Ő is otthon volt, valamilyen szünet lehetett a főiskolán. Akkor épp lázadó korszakát élte. Az üzleti iskola, ahová apja íratta, hogy megszerezze a megfelelő tudást a családi vállalat későbbi irányításához, messzemenőkig untatta. Nem érezte jól magát a rákényszerített szerepben, de még nem szedett össze elég bátorságot, hogy kilépjen belőle. A frusztrációját így a környezetén vezette le. Fanny is kapott belőle ízelítőt azon az estén, ahogy a későbbi találkozásaik alkalmával is. Alexander nem volt büszke arra a néhány évre.

Tipikus magányos farkas volt régen is, és ez azóta sem változott, bár volt pár ember, akikkel azért kivételt tett. Próbált ugyan kijönni Fannyval, ha másért nem, az öccse kedvéért, de valahogy sosem sikerült. A lány akkoriban félénk volt, halk szavú és nagyon-nagyon udvarias. Alexandert meglehetősen idegesítette. Pedig Fanny próbálkozott, azt meg kellett hagyni. Olyan barátságos igyekezett lenni vele, amit kevés embertől tapasztalt korábban és azóta is, de a kedvességén átütött a feszültsége és a nyugtalansága, kézzelfoghatóan tanúsítva, hogy a lány mennyire nem érzi jól magát a társaságában. Ez pedig megakadályozta Alexandert is, hogy ellazuljon a közös programok során. Úgy tűnt, James nem vette észre a feszengésüket, és mind újabb találkozásokat szervezett, amikhez mindketten jó képet vágtak, de alig várták, hogy véget érjenek. Alexander legalábbis mindenképpen, és a nyakát tette volna rá, hogy a lány ugyanígy érzett.

Csak egyszer látta az öccse eltűnését követően, amikor mindannyiukat kihallgatta a rendőrség. Alexander a veszteségtől sújtva az előző estét egy üveg vodka társaságában töltötte, de még a másnaposságtól szédelegve, hasogató fejfájással kínlódva is feltűnt neki, hogy Fanny borzasztóan nézett ki. Sötét karikák árkolták a szemeit, az arca sápadt és megviselt volt, vékonyabbnak tűnt, mint valaha. Sokáig őrlődött azon, hogy meglátogassa-e. Amire azonban elhatározta magát, a lány már külföldre utazott. Azóta sem tudta teljesen kiverni a fejéből azokból a különös árnyalatú szemekből sugárzó kétségbeesést. Nem gondolta volna, hogy újra látni fogja, azt pedig főleg nem, hogy ilyen körülmények között.

Kikanyarodott a kis hegyi útról, és ráhajtott a főútra. Nem szeretett Jamesről beszélni. A szüleivel nem tartotta a kapcsolatot, barátai nem igazán voltak, a munkatársai pedig nem is tudtak arról, hogy volt egy öccse. Könnyű volt elérni, hogy sose kerüljön szóba. A gondolataiból azonban sohasem tudta túl hosszú időre száműzni, mindegy, hogy hány év telt el a halála óta.

A munkája során sok borzalmat látott: kamasz gyerekeket, akiket a drog annyira kifordított magukból, hogy a saját családjukat lelőtték volna egy újabb adagért; felismerhetetlen hullákkal teli lakásokat banda leszámolások után; apró csecsemők holttesteit, őrületbe menekülő nőket; minden elképzelhető szörnyűséget és iszonyatot. A saját poklát azonban még azoknál is mélyebbnek érezte.

James sosem hagyta, hogy túl hosszú időre megfeledkezzen róla. De hogy is tehette volna, amíg azt sem tudta, mi történt az öccsével, és hol a teteme?



Pár évvel később kezdődtek a rémálmok. Sokáig azt hitte, túl sokat, esetleg túl későn vacsorázott, ezért ébred éjszakánként verítékben úszva, vadul kalapáló szívvel. Aztán rájött, hogy nincs összefüggés. Ha semmit nem evett, akkor is előjött a különös álom. Először csak a tóra emlékezett, a hatalmas, kékesszürke víztömegre, lassanként azonban újabb momentumok elevenedtek meg. Ahogy a magas fűben lépdel, ahogy megbújik és kiles a bokrok mögül, ahogy elkezd rohanni. Aztán már látta a fiatal férfit is. Eleinte csak a körvonalait, majd egyre több részletet. Érzékelte a rettegését, a szemeibe kiülő iszonyatot, remegő testét, hallotta a rimánkodását, majd a halálsikolyait is.

Martha hamar észrevette, hogy valami nincs rendben vele, de hiába faggatta, nem mondott neki semmit. Éjszakánként, amikor már aludt, leosont az alsó szintre, és bekapcsolta a számítógépet. Válaszokat keresett, de amire rájött, csak még jobban megrémítette.

Trauma.

Tudatalatti.

Elfojtás.

Pszichogén amnézia.

Igaz lenne? Valóban megtörténhetett minden, amiről álmodik?

Az álmok egyre élesebbek, egyre részletesebbek lettek. Lassan már nem csak éjszaka üldözték, hanem nappal is megjelentek, a legváratlanabb pillanatokban. Tudta rá a szakszót is: flashback. Az eltemetett emlékek egyre drasztikusabban törtek elő, míg már nem volt más választása, mint elhinni: az, amiről álmodik, a valóság.

Apránként aztán minden részlet a helyére került. A hely, az arcok, a motiváció. Ahogy összeállt a teljes kép, nagyon megrémült, de a félelme, hogy a szerettei mindent megtudnak, még erősebben munkált benne. Így hát magába fojtott mindent, és élte tovább az életét. Éjszakánként pedig az interneten kutatott, és meg is találta, amit keresett. Valamiféle perverz vágytól hajtva minden cikket elolvasott, minden képet végignézett. Majd’ beleőrült, közben valahogy mégis sikerült a józan eszét, vagy legalábbis annak egy darabkáját megőriznie. Ez segített abban, hogy fenntartsa a látszatott. Mindig, mindenki előtt sikerült, csak az erőfeszítés lett egyre keservesebb, ahogy egymás után teltek el a hónapok.

Vajon meddig lesz képes így folytatni? Mikor fogja elárulni magát valamilyen aprósággal? Rettegett a gondolattól. Folyamatosan figyelte magát kívülről, hogy ugyanolyan-e, mint korábban. Munka közben egyszerűbb volt, kevés emberrel került szorosabb viszonyba az elmúlt évek alatt, de Martha túl régóta, túl jól ismerte. Előle csak jóval nagyobb nehézségek árán titkolhatott el bármit is. A rémálmok megjelenése óta aggodalmasan figyelte. Valahogyan megsejtette, hogy éjszakánként felkel, bármennyire is ügyelt rá, hogy csak akkor menjen el, amikor már mélyen aludt. Végül kénytelen volt annyit elárulni neki, hogy rossz álmok gyötrik, és igyekezett megnyugtatni, hogy semmi az egész. Pár nap múlva azt mondta neki, hogy kezdenek alább hagyni a rémálmok. Elaludni sokszor nem tudott, de alvást színlelt. Közben az agya szüntelenül az előbukkanó emlékeken kattogott. Egymás után vetítette lelki szemei elé a képeket, amik olyan élénkek voltak, mintha nem is hosszú évekkel korábbról származnának, hanem csak a közelmúltból. Újra és újra leperegtek a gyilkosság képei is. Ilyenkor undort érzett, keserű, epe ízű undort, és hányinger kerülgette.

Nem értette, hogy volt képes ilyet tenni. Minden, amit eddig saját magáról elképzelt, meginogni látszott. Ám így is folytatnia kellett. Nem hagyhatta, hogy minden összeomoljon.



[1] Juhász Gyula

Megjegyzések

  1. Ki az a Martha?:D
    Köszönöm, hogy megosztottad velünk az egész első fejezetet. Mintha még keresnéd az igazi hangod. Nagyon jó és élő részek keverednek a kelleténél talán hosszabb, a szövegben kissé idegenül ható részletekkel. Jó a kávéházi jelenet a hősnő és a nyomozó közt és kicsit idilli előtte Kate barátnő. Így képzeljük, aztán nem ilyen, az egyedülálló anya képe lehetne karcosabb. Sok, sok munka, fantázia és lélek, gratulálok, fel ne add!
    Kati

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kati! Köszönöm szépen, hogy elolvastad! :) Az igazság az, hogy a regény elejét már régen megírtam. Csak tavaly vettem elő újra. Én magam is úgy érzem, hogy ezek az első részek lehetnének gördülékenyebbek, és lehetne belőlük gyomlálni. Sokkal jobban szeretem az újabb fejezeteket, és mostani fejjel azt mondom, hogy a régeikbe jobban bele kellett volna nyúlnom. Kate a későbbiekben nem ennyire idilli, sőt! :D Köszönöm a bíztatást! Még gondolkodom rajta, hogy miken tudnék, miken kellene változtatnom. Eddig ösztönből írtam, és fogalmam sem volt, hogy mekkora szakmai háttértudásra lenne szükségem. Most ezt igyekszem pótolni. :) Judit

      Törlés
  2. Szia Judit! Tényleg jó, hogy a blogon keresztül olvashatjuk az egész első fejit. Örültem ennek a kriminek, bár bizonyos szempontból érdekes ez az eleje - főképp, hogy eszerint nem is rövidke ez a bevezetés. Így érdekes pl az, hogy számomra egy krimihez képest némileg csapongó. Mert az ember egy kriminél valahogy azt várná, hogy szépen racionálisan felosztott fejezetekből áll össze, külön-külön nézőpontokkal, meg ilyesmi. Ehhez képest Te szép leírásokkal és több szereplő-háttérrel nyitsz. Ami tkp rohadt jó, mert az ez évi Mosáson szerintem nagyon dominál az egy nézőpontú 1. fejezet, sok helyen leírás alig, és nagyon sok az E/1. Te viszont üdítő kivétel vagy, mert végre valaki, aki nem pusztán a főszereplő szemszögén keresztül láttat mindent. És végre valaki, akinek sokszínűek a szereplői. Ebben számomra csak az a furi, hogy mindezt egy krimihez társítottad, mert sztem a stilisztikád inkább másfajta irodalmi művekhez illenék. Illetve ha krimi, kissé szikárabbra venném a stílust, és minimálisabbra a leírásvonalat. De mindent összevéve a hsz-em elején leírtak miatt örültem az írásodnak a Mosáson. További ihletet: Miett

    VálaszTörlés
  3. Szia Miett! Köszönöm, hogy elolvastad! Úgy éreztem, az egész fejezet sokkal jobban megmutatja, milyen is a regény további része. A lektori véleményből is épp azt szűrtem le, mint amit te is írsz. Ezen még egy kicsit agyalnom kell, mert én speciel szeretem, amikor egy írásban két stílus ötvöződik, és egyik szálon a szereplők próbálják megoldani a bűncselekményt, de közben élik a saját kis életüket is, ami nem feltétlenül a bűnesetről szól csak. Persze biztos lehetne még dolgozni azon, hogy a két szál ne gyengítse, hanem inkább erősítse egymást, jobban ábrázolni a karaktereket, és közben a cselekményt is pörgetni. Talán egyszer sikerül ezt is elérni. :) Köszönöm, hogy írtál! Judit

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ide beszélek bele, mert erről van gondolatom, hogy nagyon egyetértek a
      "egyik szálon a szereplők próbálják megoldani a bűncselekményt, de közben élik a saját kis életüket is, ami nem feltétlenül a bűnesetről szól csak"
      elképzeléssel, másért nem is érdemes krimit olvasni, engem legalábbis alig érdekel, ki a gyilkos. Jayne Ann Krentz szerintem ebben a nagy klasszikus, nála is idilli a háttér, kisvárosban sikeres kisvállalkozó hölgy elvarázsolt boltocskában - sose élne meg ebből, de kit érdekel -, gyilok, majd markáns főhős, nem "ördögien jóképű", de megjárja:). Szerintem a kulcs az arány, és hogy mennyire reális. Engem nem izgat, hogy kell-e ANTSZ engedély a sütögetéshez, mert nem értek hozzá, fel se tűnik, viszont nagyjából tudom, mennyi idő alatt sül meg egy tepsi sütemény. Szerintem abban kell otthon lenni, amiben a célközönség. Biztosan lesz olyan, aki szakmai hibát lát a nyomozásban pl., de nem az olvasók zöme. Szerintem jó úton jársz, valóban az arányt, hogy egy kupacban ne legyen sok háttérfestés, és hogy az mennyire legyen életszagú, azt kell csiszolni. Persze, kinek nem?:D

      Törlés

Megjegyzés küldése