Boldogan éltek - 23. fejezet


Alig múlt reggel hét, amikor odaértek Windsor egyik eldugott részére. Gilbert leparkolt a bérelt Nissannal a Bexley Street mellett, majd körülnézett az utcán. Egyforma, kétszintes házak sorakoztak egymás mellett, előttük végig autók parkoltak, a járda mentén egy-egy csenevész fa törte csak meg az egyhangúságot. Gilbert kétkedve fordult a mellette ülő Alindához.
– Biztos vagy benne, hogy ide jött a barátnőd? Ez a hely nem túl barátságos – pillantott az egyik sorházból kialakított, lepukkant motelre, aminek a falát kopott festék és pár régi, szürkére fakult graffiti tarkította.
– Viszont olcsó – húzta Alinda halvány mosolyra a száját.
– Elfeledkezel róla, hogy a barátnőd férje gazdag. Most már ennél jobb szállást is megengedhet magának.
– Ha Brian tényleg verte, akkor nem hiszem, hogy egy ujjal is hozzányúlt volna a pénzéhez – komorult el Alinda arca. – Ráadásul gyakran jöttünk ide Kerryvel, amikor ki akartunk egy kicsit szabadulni Londonból. Otthon éreztük magunkat – mosolyodott el szomorkásan. – Nem is értem, miért csak tegnap Sebastiannál jutott eszembe. Azonnal itt kellett volna keresnünk!
– Az a lényeg, hogy eszedbe jutott – mondta neki Gilbert. Legszívesebben végigsimított volna a nő ráncokba szaladt homlokán, de továbbra sem tudta, Alinda hogy fogadná. Bár úgy tűnt, hogy az előző napi csókot nem bánta, sőt Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy nagyon is élvezte, de később kínosan kerülte a témát. Ugyanúgy telt az este, mint máskor, mindketten a saját szobájukba mentek lefeküdni. Gilbert pedig bármennyire is vágyott valami egészen másra, jobbnak látta, ha nem erőltet semmit. Már csak azért sem, mert nem akart azzal szembesülni, hogy Alinda megbánta, ami köztük történt. Gyorsan elhessegette ezt a zavaró gondolatot, aztán a motelre bökött. – Jobb lesz, ha bemegyünk. Időben vissza kell érnem dolgozni. Túl gyanús lenne, ha alig egy hét alatt már a második napot venném ki.
– Ezért mondtam, hogy eljövök egyedül – jegyezte meg Alinda. – Nincs órám délelőtt, ráértem volna vonatozni.
– Megmondtam, hogy segítek. – Gilbert igyekezett úgy válaszolni, hogy ne érződjön ki a hangjából, mennyire ideges. Nem is volt kérdés, hogy segít a nőnek, de rossz érzései voltak. Egész éjjel furcsa rémálmok gyötörték, mintha előre sejtené, hogy valami rosszul fog alakulni. Ezt a zavaró gondolatot is mélyen elzárta az agya egy hátsó rejtekében, aztán kinyitotta az ajtót. – Jobb is, hogy ilyen korán jöttünk. A barátnőd még biztosan a szobájában van.
– Már ha tényleg itt van – mormolta Alinda elbizonytalanodva, de azért ő is kiszállt az autóból.
Gilbert követte, közben feltűnésmentesen végignézett az utcán, nem állított-e Grey nyomozó rájuk valakit, de egy kutyát sétáltató idős nőtől eltekintve senki sem sétált a járdán. Az úton sem követte őket senki. Ettől Gilbert kicsit megnyugodott.
Odamentek a motelhez, egymásra pillantottak, aztán néma egyetértéssel léptek be az ajtón. Az előtér, ahová jutottak, ugyanolyan gondozatlan látványt nyújtott, mint az épület kintről. Az egyik oldalon egy asztalka állt, hanyag kupacokba rendezett prospektusokkal, a másik oldalon a recepciós pult. Az legalább rendezett volt, de olyan mély karcok díszítették, mintha valaki egy késsel esett volna neki. Rasztahajú, orrkarikás fickó ült a pult mögött, egy ósdi számítógép monitorját bámulta. Fel sem emelte a fejét, úgy közölte velük.
– Nincs szabad szobánk.
– Nem is azért jöttünk. – Gilbert közelebb lépett, közben az orrát megcsapta az enyhe, jellegzetesen édeskés-fűszeres szag. – Egy nőt keresünk.
Erre a recepciós már felkapta a fejét.
– A rendőrségtől jöttek? – kérdezte idegesen, közben észrevétlennek szánt mozdulattal betolt egy fiókot, de Gilbert azonnal kiszúrta. Ahogy a fiókban lévő dobozt is, amiből cigaretták kandikáltak ki. Nyomban rájött, milyen szagot érzett az előbb.
– Ne aggódjon, nem a rendőrségtől jöttünk, csak egy barátunkat keressük.
– Ő az – lépett oda mellé Alinda is, és egy fotót tett le a pultra Kerryről. – Úgy gondoljuk, hogy maguknál szállt meg.
A recepciós vetett egy pillantást a fotóra, aztán vissza Alindára, és kissé gúnyosan elvigyorodott.
– Nem adhatok ki információt a vendégekről.
Gilbert meg akart szólalni, de Alinda megelőzte. A nő a pultra könyökölt, közelebb hajolt a fickóhoz, és még oldalról is látszott, milyen dühösen villan meg a tekintete.
– Ha nekünk nem mondja el, akkor kénytelen lesz a rendőrségnek beszélni. Jelentjük nekik, hogy a barátnőm eltűnt, ha máshogy nem megy – közölte a recepcióssal. – Szerintem ők is azonnal meg fogják érezni, hogy ez a helyiség bűzlik a fűtől.
Gilbert nem is lepődött meg rajta, hogy Alinda is kiszúrta a füves cigi szagát. A fickó viszont jól láthatóan elsápadt. Az állam nagyjából a házassági rendelettel egy időben a könnyűdrogok fogyasztásáért és birtoklásáért kiszabható büntetést is jócskán szigorította. Egy kutatásra hivatkoztak, hogy a kábítószerezés rontja a reprodukciós képességet. Ahogy az alkohol is, azt viszont nem tiltották be teljesen, csak állami szabályozás alá vonták a terjesztését. A skót whiskygyárak ugyan próbálták ezt megakadályozni, de csúfos kudarcot vallottak. Sokan azóta már be is zártak – a népességfogyás hatásai messzire nyúltak, és olyan területeket is érintettek, amikre korábban senki sem gondolt volna.
– Maga is tudja, milyen büntetést szab ki a bíróság drogbirtoklásért és fogyasztásért – szólalt meg Gilbert, mikor a recepciós még mindig némán mered rájuk. – Hosszú évekre börtönbe kerülhet.
– Fenyeget?! – vicsorgott rá a fickó dühösen.
– Nem fenyegetem, csak a tényeket közlöm – vonta meg Gilbert a vállát, aztán közelebb tolta a recepcióshoz a fényképet. – Szóval látta ezt a nőt?
Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, a fickó nem fog semmit mondani nekik, hanem azonnal kidobja őket, de aztán mégis elvette a fotót, és ezúttal néhány másodpercnél tovább nézte.
– Pár napja kivett egy szobát – mondta végül.
Gilbert azonnal megkönnyebbült. Talán gyorsan lezárhatják ezt a magánnyomozást, anélkül, hogy bajba keverednének. Hallotta, hogy Alinda is nagyot sóhajt mellette, és szinte érezte a nőből áradó reményt.
– Melyik szobát vette ki?
– Az ötöst, itt a földszinten – közölte kelletlenül a recepciós, és egy rövid folyosóra mutatott. – De ne keverjenek semmi bajt! – kiáltotta még utánuk, amikor elindultak a szoba felé.
– Szép blöff volt – szólt oda halkan Gilbert a mellette lépdelő Alindának.
– Te is jó voltál – nézett fel rá vigyorogva a nő. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy megfenyegetni valakit.
– Elég sok mindenre képes vagyok – mormolta Gilbert.
A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, a levegő pedig mintha felszikrázott volna körülöttük. Gilbert arra vágyott, bárcsak tényleg szobát kivenni jöttek volna ide, nem Alinda barátnőjéért, de az élet sajnos nem ilyen egyszerű. Ám ha épségben megtalálják Kerryt, és véget ér ez a bizarr nyomozás, akkor talán... De nem akart reménykedni. Elszakította a tekintetét a nőről, és megállt az ajtó előtt, amin egy valamikor ezüstszínű, most már sötétszürkére kopott ötös díszelgett, és bekopogott az ajtón.
Mindketten lélegzetvisszafojtva várták, de semmi sem történt. Gilbert odahajolt az ajtóhoz, ám semmilyen mozgást nem hallott.
Alinda is közelebb lépett, és ezúttal ő kopogott.
– Kerry, én vagyok az, Alinda! – tette még hozzá, de az ajtó most sem nyílt ki. – Lehet, hogy valami baja történt – nézett a nő rémülten Gilbertre. – Lehet, hogy Brian újra megverte, és most eszméletlenül hever odabent... vagy belső sérülései vannak, és...
– Nyugodj meg, és ne gondolj azonnal a legrosszabbra! – Gilbert ezúttal megengedett magának egy simogatást, Alinda egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor megérezte Gilbert ujjait a bőrén, de amikor újra kinyitotta őket, ugyanolyan kétségbeesés sugárzott belőlük, mint korábban.
– Most mi csináljunk?
– Ráveszem a recepcióst, hogy nyissa ki az ajtót. Addig te maradj itt, hátha Kerry mégis kijön.
Gilbert visszasietett az előtérbe, és előadott egy mesét arról, hogy a barátjuk súlyos beteg, és talán rosszul lett bent a szobában. A recepciós csak egy pillanatig húzódozott, aztán szerencsére hamar belátta, hogy a motelre elég rossz fényt vetne, ha valaki meghalna az egyik szobában, csak mert nem segítettek neki.
Amikor Gilbert a recepcióssal a nyomában visszaért, Alinda fel-alá járt az ötös szoba ajtaja előtt. Ahogy meglátta őket, feélrehúzódott az útból. A recepciós kinyitotta az ajtót, aztán kitárta előttük.
– Gyorsan nézzék meg, mi van a barátjukkal, aztán tűnjenek el innen, lehetőleg vele együtt – morogta. – Nem akarok ebből bajt.
– Nem lesz semmi baj – biccentett Gilbert, aztán Alinda nyomában belépett az apró szobába, majd mindketten megtorpantak.
– Ez üres – szisszent fel Alinda.
Az ágy ugyan vetetlen volt, de más nyomát nem látták annak, hogy valaki használta volna a szobát. Sehol egy táska, vagy egy ott felejtett ruhadarab. Az egyetlen ablak azonban nyitva állt, és beszökött rajta a tavaszi szellő. Gilbert odalépett, és kinézett az utcára. A járda csak alig két méternyire húzódott alattuk, könnyedén ki lehetett mászni. Elnyomta a szájára kívánkozó szitkokat, kihajolt, és körülnézett, de nem látott senkit a közelben.
– Elment. Talán meglátta, hogy jövünk – mutatott ki a bérelt Nissanjukra, amire remek kilátás nyílt az ablakból. Megdörgölte a halántékát, hátha el tudja űzni kezdődő fejfájását, de nem járt sikerrel. Tudhatta volna, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.


Boldogan éltek - 22. fejezet


Alinda feje annyira tele volt azzal, amit megtudott, hogy teljesen váratlanul érte Gilbert ölelése. Egy pillanatra megdermedt, amikor megérezte maga körül a férfi kezét, aztán elernyedt, és belesimult Gilbert karjaiba. Beburkolta a férfi illata, inge az arcához simult, és csak ekkor ébredt rá, hogy folynak a könnyei. Azonnal zavarba jött, és el akart húzódni, de mielőtt mozdulhatott volna, Gilbert elengedte. Biztos megelégelte a bőgést meg hogy eláztatja a ruháját... Alinda érezte, hogy az arca felforrósodik a szégyentől.
A könnyein át felnézett Gilbertre, és arra számított, hogy ugyanazt a bosszús kifejezést fogja látni az arcán, mint amikor bejött a lakásba, de a férfi tekintetéből valami egészen más sütött. Alinda szíve kihagyott néhány ütemet. A rájuk boruló csend fülsértő volt, a lakás levegője pedig hirtelen olyan nehéz lett, mintha nem is Londonban lennének, hanem egy párás trópusi szigeten.
– Én... – kezdte Alinda, mert úgy érezte, megfullad, ha nem mond valamit. Gilbert azonban váratlanul az arcára simította a tenyerét, és ezzel nyomban elnémította. A keze még Alinda lángoló arcánál is forróbbnak tűnt, sötétbarna szeme pedig izzott. Alinda képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Aztán a férfi egyszer csak odahajolt hozzá, szája az ajkára simult, és Alinda még lélegezni is elfelejtett.
Önkéntelenül kapott Gilbert vállához, hogy megkapaszkodjon, a férfi karja pedig azonnal a dereka köré fonódott. A borostája dörzsölte a bőrét, és Alinda könnyei mindkettőjüket összemaszatolták, de mindez nem számított. Abban a pillanatban csak Gilbert létezett. Forró nyelve a szájában, az ujjai, amik a csípőjébe mélyedtek, testéhez préselődő teste. Alinda feje zsongott, a bőre parázslott. Minden aggodalma messzire szállt. És olyan jó volt! Majdnem olyan jó, mint Gilbert csókja. Azt akarta, hogy örökké tartson, ám a férfi egyszer csak elhúzódott tőle.
– Mi történt? Miért sírtál? – kérdezte rekedtes hangon, és ujjbegyeivel letörölte Alinda arcáról a könnyeket.
Alinda alig tudott megszólalni, annyira az elmúlt percek hatása alatt állt. Gilbert megcsókolta! Alig hitte el, hogy tényleg megtörtént. Ha a szája nem bizseregne még mindig, és a férfi egyik karja nem nyugodna a derekán, azt gondolná, csak képzelte az egészet. A képzelgés pedig nem is lenne olyan nagy csoda az aznap délután után. És ahogy eszébe jutott a délután, majdnem újra eleredt a könnye. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt, hogy megnyugodjon, de így is csak suttogásra futotta, amikor végre sikerült megszólalnia.
– Találkoztam Kerry bátyjával.
Gilbert megmerevedett, és azonnal elhúzta a kezét Alinda derekáról. Tekintete felizzott, de ezúttal a haragtól.
– Hogy mehettél el hozzá? – Olyan közel hajolt, hogy Alinda érezte a légvételeit a bőrén. – Megbeszéltük, hogy semmi ilyesmit nem teszel!
– Sajnálom, de nem tudtam ölbe tett kézzel ülni.
– Pedig muszáj lesz, a fenébe is! – csattant fel Gilbert, Alinda még egyszer sem látta ilyen dühösnek. – A főnököm ma meglátogatott, és közölte, hogy ne avatkozzak bele ebbe az ügybe.
– Nem is te avatkozol bele, hanem én.
– Ez nem így megy! Bármelyikünk is kezd nyomozni, ha az kiderül, az én karrieremnek lőttek!
Alinda nézte a férfi kemény, maszknak tűnő vonásait, haragvó tekintetét, és olyan erősen lángolt fel benne a düh, mintha a korábban érzett vágy egy szempillantás alatt indulattá alakult volna át a testében.
– Milyen karrier? Hogy egymáshoz kényszerítesz embereket, akik csak annyit szeretnének, hogy szabadon választhassák meg a társukat? – A hangjából kicsendült az elmúlt időszak minden keserűsége. – Ezt nevezed karriernek?
– Igen, ezt – mondta Gilbert olyan ridegen, hogy Alinda beleborzongott.
– A karriered nélkül jobb lenne a világ! – kiáltotta, közben azonban egy kis hang a fejében azt suttogta, hogy igazságtalan. Tudta, hogy Gilbert mennyire hisz abban, amit csinál, és eddig ennek ellenére csak segített. Azt igazán nem várhatja el tőle, hogy áldozza fel a munkáját, bármi is a véleménye arról a bizonyos munkáról. – Sajnálom, de én nem fogom cserben hagyni Kerryt – tette hozzá halkabban. – Meg fogom keresni, és mindent megteszek, hogy tisztázzam. Tudom, hogy nem kérhetem tőled, hogy segíts. De kérlek ne akadályozd meg.
Várt egy pillanatot, hátha Gilbert válaszol valamit, de a férfi összeszorított szájjal, megfejthetetlen tekintettel meredt rá. Alindának fogalma sem volt róla, mire gondol. Lehet, épp arra, hogy szólnia kellene Grey nyomozónak. Akkor tisztázhatná saját magát. Alindának persze nyomban lelkifurdalása támadt attól, hogy ilyet feltételez Gilbertől. Hinni akarta, hogy a férfi sosem tenne vele semmi rosszat. Hinni akarta, hogy lehet közös boldog jövőjük. A csókjuk után főleg. De attól tartott, ehhez túlságosan is mások, és másban hisznek. Ő gyűlölte azt a rendszert, amit Gilbert megteremtett és jónak tartott. Miért olyan rohadt bonyolult minden?! Miért nem lehet Gilbert egy hétköznapi ember, hétköznapi foglalkozással?
Meg akart fordulni, hogy faképnél hagyja a férfit, de Gilbert a keze után nyúlt, és nem engedte elmenni.
– Segítek – mondta, és Alinda egy pillanatig azt hitte, hogy rosszul hall.
– Micsoda? De az előbb...
– Az előbb azt mondtam, hogy neked nyugton kell maradnod, nem azt, hogy én nem tudok óvatosan utánajárni pár dolognak.
– Ez hülyeség! – Alinda a homlokát ráncolva nézett fel Gilbertre. – Ha engem figyelnek, hogy találkozom-e Kerryvel, akkor biztosra veszem, hogy téged is. És neked nagyobb a vesztenivalód.
– A munkám, ami nélkül jobb lenne a világ? – húzta fel a férfi a szemöldökét, Alinda arcát pedig azonnal elöntötte a forróság.
– Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom – mormolta.
– Ha nem mondtad volna, akkor is ezt gondolod. – Gilbert hangjából mintha keserűség csendült volna, de Alinda nem volt biztos benne. – De most nem ez a lényeg, hanem hogy előkerüljön a barátnőd. Minél tovább bujkál, a rendőrségnek annál gyanúsabb lesz, de persze ha segítünk is előkeríteni, akkor sem fogják megköszönni. Szóval ahogy már korábban mondtam, megfontoltnak kell lennünk. Van néhány ötletem, merre indulhatnánk el, de előbb mesélj el mindent, amit a bátyja mondott. Azt főleg, amitől ennyire kiborultál. – Gilbert hangja újra lágy volt. Felemelte a kezét, és Alinda füle mögé tűrt egy elszabadult hajtincset.
Alinda ismét alig tudott megszólalni. A férfi még azok után is kedves hozzá, amiket a fejéhez vágott, és ettől elöntötte a szégyen. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy ne utálja Gilbert foglalkozását még az eddigieknél is jobban. Azokután főleg, amit Kerry bátyjától megtudott.
– Sebastian azt mondta – kezdte akadozva –, hogy beugrott pár napja Kerryhez, és... – Pislognia kellett, hogy visszaszorítsa az újabb könnyeket. – És... Kerrynek fel volt repedve a szája, meg... egy csúnya véraláfutás volt a karján. Azt mondta Sebastiannak, hogy csak elesett. – Hadarni kezdett, közben ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjenek annyira az ujjai. – Sebastian el is hitte, de talán... talán mégis az van, amit mondtál, és Brian bántotta Kerryt. – Alinda nyelt egyet, de a torkában képződött csomó így sem akart eltűnni. – Attól félek, hogy tényleg Kerry szúrta le Briant – vallotta be.
– Akkor minél előbb meg kell találnunk a barátnődet – szorította meg a kezét Gilbert. – Amíg még megvannak a sérülései. Azzal bizonyíthatja, hogy önvédelem történt.
Nem rá nézett, hanem az előszoba hófehérre festett falára, közben az arca megfeszült, a szája pedig vékony vonallá préselődött. Alinda biztosra vette, hogy bármi is legyen az a rossz emlék, amit nemrég a bántalmazás kapcsán említett, most arra gondol. Közelebb húzódott a férfihez, és átölelte a derekát. Gilbert lenézett rá, és elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt. Alinda szerette volna tudni, mire gondol, de ezúttal sem tudta rávenni magát, hogy kérdezősködjön. Csak vigasztalóan végigsimított a férfi hátán, és újra arra gondolt, hogy bárcsak minden egyszerűbb lenne.

Rózsakő – A háttér: Küzdősportok



Szeretek alaposan utánajárni mindennek. Egyrészt azért, hogy ne írjak hülyeséget, másrészt pedig amiatt, mert nagyon élvezem a kutatómunkát. Rengeteg érdekes információra bukkantam már így, ám ezeknek csak a töredéke került bele a könyvekbe. A többiről viszont itt a blogon fogok néhány bejegyzést írni. Hátha ti is izgalmasnak találjátok egyik-másik témát.
Az első kiszemeltem a Rózsakői rejtélyek, abból is a küzdősport vonulat. Az egyik főszereplő, Benjamin Burke ugyanis több válfajában is jártas. Kamaszkorában karatézott, jelenleg pedig MMA-t űz, de a munkája során a krav maga technikák is jól jönnek. Azért tartottam fontosnak egy ilyen képességet a számára, mert Ben magánnyomozó. A magánnyomozóknak pedig Magyarországon nem lehet – hivatalosan – fegyverük, és bár a regény fikció, mégis úgy döntöttem, hogy az alapvető dolgokban ragaszkodok a valósághoz.

Holttest az Ambróziában
(Rózsakői rejtélyek 1.)

Ben tehát nem hadonászhatott pisztollyal lépten-nyomon, mert még véletlen lecsukják illegális fegyvertartás miatt. Kellett valami más, amivel megvédheti magát. Itt jöttek a képbe a küzdősportok.

"‒ Anyám! Tudtad, hogy a nyomozód küzdősportot is űz? MMA-t. Biztos attól ilyen izmos.
– MMA? Az meg mi?
– Jaj, Flóra, ha nem irodalomról van szó, annyira tájékozatlan vagy! Kevert küzdősport, pasik gyepálják egymást állva meg fekve. Várj, átküldök egy linket.
Amíg Liza a linket keresgélte, Flóra a kávézó üres asztalait bámulta, és közben Benen járt az esze. Küzdősportokat űz, és közben fejből idéz könyvekből? Oké, nem szépirodalom, csak ponyva, de akkor is. Úgy tűnik, Ben a végletek embere, és hogy csókol! Flóra gyomra kellemesen összerándult az emléktől.
– Átküldtem, majd nézd meg a videókat! Elég brutálisak – szólalt meg Liza. – Ha másra nem is, legalább arra jó lesz a pasi, hogy megvédjen."

A kutatás előtt tehát nagyjából azon a szinten álltam a harcművészetekből, mint Flóra. Világéletemben semmilyen sporthoz nem volt egy szikrányi tehetségem sem, alaposan utána kellett néznem mindennek. Legnagyobb meglepetésemre a kutatás minden percét imádtam, és majdnem jobban szerettem harcjeleneteket írni, mint romantikusakat.

MMA – Kis történeti háttér
Az MMA a mixed martial arts rövidítése, amit magyarul kevert harcművészeteknek is hívnak. A nevéből is adódik, hogy különféle küzdősportok technikáit ötvözi.
A 20. század első felére vezethető vissza a keletkezése. Ekkor Japánban, más ázsiai országokban és Braziliában is rendeztek olyan versenyeket, ahol különböző harcművészeteket űző emberek álltak ki egymás ellen, mindenki a saját technikáját alkalmazva. A cél az volt, hogy kiderítsék, melyik küzdősport a leghatékonyabb. Ezeknél a küzdelmeknél nem vagy alig voltak szabályok.
1951-ben egy korai MMA küzdelem során a japán dzsúdós, Masahiko Kimura állt ki a brazil Hélio Gracie-vel, a jiu-jitsu alapítójával. Egy másik híres harc az 1976-os Muhammad Ali – Antonio Inoki összecsapás. Ali bokszoló, Inoki pedig birkózó volt.

Poszter Bruce Lee életrajzi filmjéből
(Forrás: IGN Hungary)

Bruce Lee
Azt az elgondolást, hogy különböző harcművészetek fogásait kombinálják, Bruce Lee kezdte először népszerűsíteni. Ő nem csak harcművész, hanem színész, rendező is volt, és olyan híres filmekben játszott, mint a Tomboló ököl és A Sárkány útja.
Bruce Lee abban hitt, hogy a szigorú szabályokhoz igazodás gátolja a harcost. Számtalan küzdősportot tanulmányozott, és sokról azt gondolta, hogy tele vannak felesleges mozdulatokkal, túldíszítettek, inkább tánc jellegűek, nem hatékonyak. Ezeket a tapasztalatokat építette be a saját stílusába, aminek a Jeet kune do nevet adta.

      „Ürítsd ki az elmédet, légy alaktalan, formátlan – mint a víz. Ha vizet öntesz egy pohárba, az pohárrá válik; ha vizet öntesz egy üvegbe, felveszi az üveg alakját. Ha teáskannába öntöd, teáskanna lesz. A víz képes folyni vagy képes zuhataggá válni. Légy maga a víz, barátom.”
(Bruce Lee)

Modern MMA
Magát az MMA elnevezést egy tévés kritikus, Howerd Rosenberg használta először, 1993-ban. A név olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy 1998-ban az Ultimate Fighting Championship, egy amerikai MMA promóciós cég is használni kezdte.
Az MMA teljes erejű (full contact) támadásokat alkalmazó sport. A küzdelmekben megengedettek az ütések, rúgások, dobások, leszorítások, fojtások, feszítések mind álló és földön fekvő helyzetben. Szabadon alkalmazhatóak a boksz, a thai boksz, a birkózás, a dzsúdó, a jiu-jitsu és a grappling technikái.

(Forrás: Tutorialspoint)

Ben tehát MMA-t űz versenyszerűen, a fogásokat pedig a magánnyomozói munkája során is tudja hasznosítani. Elég gyakran kerül szembe olyan ellenfelekkel, akiknek minimum egy rugós bicskájuk van, de néha pisztolyuk is, így utánanéztem annak is, hogyan lehet pusztakézzel védekezni egy késes/pisztolyos támadóval szemben. Hamar ki is kötöttem a krav maga technikák mellett.

Krav maga
A krav maga egy gyakorlati tapasztalatokra és a gyors reakcióra építő önvédelmi rendszer. Olyan fogásokat tartalmaz, ami eredményesen használható fegyveres támadóval és több ellenféllel szemben is. A budapesti születésű Lichtenfeld Imre fejlesztette ki. A célja az volt, hogy egy olyan rendszert találjon ki, amit rövid időn belül bárki elsajátíthat.
A krav maga nem hasonlít a többi tradicionális küzdősportra, nincsenek kötött mozgásformák, nincs hierarchikus rendszer, ahol egyre magasabb fokozatot lehet elérni, ahogy halad az ember az ismeretek elsajátításával. Jobban hasonlít egy fizikai és mentális tréningre, ami arra motivál, hogy gyorsabban gondolkozzunk és reagáljunk, mint az ellenfeleink.

„A szőke fickó előrelendült, és Ben mellkasát vette célba. A nyomozót azonnal elöntötte a düh. Oldalra fordult, hogy kitérjen a penge elől, majd elkapta a támadója kést szorongató karját, és hatalmasat rúgott a térdhajlatába. Aztán könyökét az orrába vágta, és a nyakánál fogva földre vitte a fájdalomtól nyöszörgő pasast.
A szőke elterült a porban, közben felváltva jajgatott és átkozódott, de Ben nem törődött vele, mert a szeme sarkából meglátta a közeledő köpcöst, aki szintén kést szorongatott a kezében. Ben megpördült, hogy kitérjen az útjából, és fellendítette a karját, de már nem tudta teljesen elkerülni a támadást. A penge felhasította az ingét, és hosszú vágást ejtett a felkarján.
Ben, alig érezve a fájdalmat, vicsorogva fordult a köpcös felé. Satuba fogta kést tartó kezét, és megcélozva a fickó ágyékát fellendítette a térdét. A pasas felüvöltött és próbált kiszabadulni a szorításából, de Ben nem hagyott rá esélyt. Behúzott egyet a képébe, aztán kirúgta alóla a lábait.”

Holttest az Ambróziában
(Rózsakői rejtélyek 1.)

A krav magával úgy ismerkedtem meg, hogy rengeteg videót megnéztem, és figyeltem a mozdulatokat, az ütéseket. Vannak olyan videók is, amik direkt oktatási célra készültek. Ezeknél lassan mutatják be a fogásokat, és mindegyikről el is mondják, hogyan kell kivitelezni, és mire való. Legalább egy hetet eltöltöttem kizárólag a krav magával, és a végére arra jutottam, hogy egyszer, ha összeszedem a bátorságomat, ki fogom próbálni.
Itt meg lehet nézni egy videót arról, hogyan védekezzünk a késsel felfegyverzett támadóval szemben: Krav maga knife defence


Akit részletesebben is érdekel az MMA és a krav maga, itt tud utána olvasni a témának:

A Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) című könyvet pedig itt lehet beszerezni:

Itt is köszönöm Heninek a két könyves képet!

Boldogan éltek - 21. fejezet


Gilbert hiába ment be korán az intézetbe, és zárkózott be az irodájába, alig félóra múlva türelmetlen kopogtatás dörrent az ajtaján. Jócskán a munkaidő kezdete előtt. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy úgy tesz, mintha nem lenne bent, de aztán győzött az udvariassága. Lekapcsolta a kijelzőt, amin Brian Sanderson anyagát nézegette, aztán mélyet sóhajtva az ajtóhoz ment, és kitárta.
A küszöbön Richard Hoggarth állt, és a szeme alatti árkokból ítélve nem sokat aludt az éjszaka. Összeszorított szájjal bemasírozott az irodába, aztán visszanézett, és az ajtóra biccentett.
– Azt csukja be! – vakkantotta. – Nem hiányzik, hogy bárki meghalljon minket.
Gilbert tette, amit a főnöke kért, aztán visszament az íróasztala mögé. Tulajdonképpen sejthette volna, hogy Hoggarth meg fog jelenni, bizonyára hozzá is eljutott Brian Sanderson halálhíre, sőt a mogorva ábrázatából ítélve valószínűleg már Grey nyomozóval is tárgyalt. Gilbert sok mindent megadott volna azért, hogy megússza ezt a beszélgetést. Ennek ellenére amikor Hoggarth leereszkedett a szemközti székre, ő is leült, de arra azért ügyelt, hogy ne látszódjon rajta az idegesség.
– Gondolom, Brian Sanderson miatt jött ilyen korán – jegyezte meg, mert jobbnak tűnt, ha azonnal belevág a kellemetlen témába.
– Pontosabban a halála miatt. És hogy megtudjam, a Népességfogyási Intézet vezetője mit keresett egy megölt férfi házánál. – Hoggarth hangja metszően éles volt, a szeméből pedig sütött a jeges düh. Gilbert csak most döbbent rá, hogy már emiatt az egyetlenegy ártalmatlan tett miatt is könnyedén elvesztheti a munkáját. A gondolattól összeszorult a gyomra.
– A feleség, Kerry Sanderson, a nejem barátnője – mondta alaposan megfontolva minden szavát. – Őt akartuk meglátogatni. Fogalmunk sem volt róla, hogy a férfit megölték.
– És arról sincs fogalmuk, hová tűnhetett a nő?
– Nincsen.
Hoggarth hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, aztán hátradőlt a székben, és karba fonta a kezét.
– Nem csak azért mondja ezt, mert védeni akarják?
– Természetesen nem. – Gilbert ügyelt rá, hogy a hangja higgadt és közömbös legyen. – Mindent elmondtunk Grey nyomozónak, amit tudtunk. Nem szeretnénk a kelleténél jobban belekeveredni.
Hoggarth pár másodpercig fürkészte az arcát, aztán lassan bólintott.
– A rendőrség a nőt gyanúsítja a férj megölésével. Már megint – morogta. – Még a látszatát is el kell kerülnünk annak, hogy magának bármi köze lehet ehhez az újabb szerencsétlen eseményhez. Anélkül is hatalmas a baj. A házassági törvény ellenzői rá fognak repülni a halálesetre, de ha rájönnek, hogy magának köze van a feltételezett gyilkoshoz, az kész katasztrófa lenne.
– Talán a rendőrség téved, és nem a nő a gyilkos – kockáztatta meg Gilbert.
– Én is szeretném azt hinni, hogy a fickót egy kósza rabló ölte meg, de ez nem túl valószínű.
– Talán nem ismerünk még minden tényt...
– Azt mondtam, ne keveredjen bele! – kiabálta Hoggarth, aztán előredőlt, csontos kezével megragadta az íróasztal szélét, és valamivel halkabban folytatta. – Inkább azzal foglalkozzon, hogy összeszedi az összes anyagot Sandersonékról, és elküldi a rendőrségnek. Utána pedig írjon egy közleményt, és minden felelősséget hárítson el az intézetről.
– Hogyan...? – akarta kérdezni Gilbert, Hoggarth azonban ezúttal is félbeszakította.
– Nem érdekel hogyan! Csak magyarázza meg, hogy ami történt, nem a mi felelősségünk. És innentől kezdve ismételjenek rá minden jelentkezőnél a pszichológiai tesztekre. Azt akarom, hogy minden átkozott pszichopatát kiszűrjünk! Plusz be kell hívni az összes párt, akik az elmúlt két-három hónapban házasodtak, és leellenőrizni, hogy minden rendben megy-e közöttük. Ha kell, felveszünk újabb embereket, nem érdekel, mennyit. A lényeg, hogy még egyszer ilyen nem fordulhat elő!
– Értettem – préselte ki magából Gilbert a szót, de Hoggarth azonnal rácsattant.
– Szerintem nem értette, Barlow! Még egy haláleset, vagy bármi más probléma, és az én karrieremnek annyi. De előtte még teszek róla, hogy maga repüljön az intézetből, és sehol se kapjon munkát az egész Egyedült Királyságban!
Gilbert gyomra ezúttal fájdalmas görcsbe rándult. Nem mondott semmit, csak nézte, ahogy Hoggarth felpattan a székből, biccent egyet, aztán kiviharzik az irodájából. Amikor a főnöke mögött becsapódott az ajtó, legszívesebben rávágott volna az íróasztalra, de persze nem tette. Hangosan felsóhajtott, bekapcsolta a kijelzőt, és tovább folytatta Brian Sanderson anyagának aprólékos vizsgálatát. Azt mondta Alindának, hogy segít. Az ígéretét pedig nem szándékozott megszegni, még akkor sem, ha emiatt még nagyobb kutyaszorítóba kerül. A torkán képződött csomó azonban nem akart eltűnni, hiába mélyedt bele a jelentésekbe és a vizsgálatok eredményeibe.
Az egész nap így telt. Átküldött minden anyagot Grey nyomozónak, megírta a közleményt arra hivatkozva benne, hogy a házasság pillanatában mindent rendben találtak, a későbbi körülményekre azonban nincsen ráhatásuk. Ő maga is álságosnak érezte ezt a szöveget, de igyekezett nem törődni vele. Tette a dolgát, próbálta minimalizálni a károkat, közben észrevétlenül igyekezett minél több információt megtudnia Brian Sandersonról. Ha tényleg erőszakos hajlamú volt a fickó, vagy valakivel esetleg összekülönbözött a halála előtt, annak valahol lesz nyoma, csak meg kell találnia. Késődélután még Grey nyomozót is felhívta. Úgy tett, mintha általánosságban érdeklődne a nyomozás felől, csak amiatt, hogy tudja, az intézet mit nyilatkozzon, ha a sajtó megneszeli a hírt, de igazából arra volt kíváncsi, Sandersonnak utánanéztek-e. Ám úgy tűnt, Grey kizárólag Kerry Sanderson megtalálására koncentrál.
Kint sötétedett és az eső is szemerkélni kezdett, amikor Gilbert feszülten az idegességtől elindult hazafelé. Beült egy taxiba, az ablakon egyre sűrűbb csíkokban lefolyó esőcseppeket bámulta, és próbált rájönni, hogyan tudná tisztára mosni úgy Alinda barátnőjét, hogy közben ne keverje még nagyobb bajba magát, de tudta, hogy ez szinte lehetetlen. Mégis meg fogja próbálni. Különben nem bírna Alinda szemébe nézni.
Még akkor is a lehetőségeit fontolgatta, amikor kiszállt a taxiból, és felsietett a lépcsőn a lakásába. Arra számított, hogy Alinda már otthon lesz ilyen későn, de a nő nem volt sehol. Gilbert ettől csak még dühösebb lett. Biztosra vette, hogy Alinda a kérésre ellenére a barátnője keresésére indult. Már vette elő a mobilját, hogy felhívja a nőt, ám ekkor nyílt az ajtó, és Alinda lépett be rajta.
– Hol a fenében volt? – fordult felé Gilbert dühösen, de aztán nyomban a torkára forrt minden további szemrehányás.
Alinda szemében könnyek csillogtak, a szája remegett, Gilbert dühe pedig egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. Odalépett a nőhöz, és magához ölelte. Ezer kérdés merült fel benne, de egyiket sem tette fel, csak végigsimított Alinda hátán, és beszívta az illatát. A gyomrát ezúttal teljesen más szorította össze. Vágy. De ez sem volt kevésbé fájdalmas. Ráadásul erre most nincsen idejük.
Elhúzódott Alindától, és lenézett könnyáztatta arcára. Rá akart kérdezni arra, mi történt, hol járt, el akarta mondani neki, mennyivel rosszabb a helyzet, mint tegnap, és mennyire ügyelniük kell nem csak minden tettükre, de még arra is, mit mondanak, ám nem jöttek a szájára a szavak. Alinda ajkát bámulta. Valami eszeveszetten vonzotta ehhez a nőhöz, és a mai nap után már nem volt ereje ellenállni neki.


Lowdeni boszorkányhajsza - beleolvasó - 2. rész


Tristan beült a fekete Subaru Imprezába, és bevágta az ajtót. Ez a szolgálati autó nagy előrelépést jelentett a leharcolt Volkswagen Golfhoz képest, amit Londonban használt, és ez volt nagyjából az egyetlen előnye a skóciai áthelyezésnek. Meg persze a Felföld közelsége. Tristan szerette a hegyeket; a kopárnak és egyhangúnak tűnő sziklákat, amik valójában ezerféle színben pompáztak, és mindig tudtak meglepetéssel szolgálni.
Betelefonált az őrsre, és megtudta, hogy Daniel Baker Dalgety Bayben lakik, úgy egyórányira Edinburgh-től, viszont a városban dolgozik, egy utazási irodánál, a központban. Megnézte a neten a nyitvatartást, és úgy döntött, hogy először odamegy. Egy próbát megér, hátha ott találja Bakert. Ha meg nem, legalább megtud róla pár dolgot.
Felpillantott az első emeleti ablakokra, és ismét elöntötte az indulat. Nagyon remélte, hogy Lottie Kelsey nem fog újra bekavarni neki, abból elég volt a novemberi eset. Élénken emlékezett rá, az volt a legelső ügye Skóciában. A nemzeti galéria kurátorának a halála, amiről első pillanatban nem lehetett megmondani, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt-e. Tristan legalább tíz éve nem kapott ilyen alja ügyet, de muszáj volt jó képet vágnia hozzá. Hisz az áthelyezéssel még mindig jobban járt, mintha kirúgták volna. És nem engedhette meg magának, hogy még egyszer hibázzon.
Ám Kelsey folyton a nyomában járt, folyton beleütötte mindenbe az orrát, és állandóan faggatott mindenkit. Az pedig egy cseppet sem érdekelte, hogy ezzel a nyomozást akadályozza. Az a nő a firkászok legalja: törtető, öntelt és az anyját is eladná egy jó sztoriért! Ráadásul a nős főnökével hentereg. Ettől Tristan torkát nyomban elöntötte a keserű epe.
A nővére egy ugyanilyen ringyó miatt vesztett el mindent. Olyan messzire el kell kerülnie Kelsey-t, amennyire csak lehet, mert még meg találja ölni, pedig a karrierje nem élne túl még egy botrányt. Nem lesz még egyszer olyan szerencséje, hogy megússza áthelyezéssel, akkor már biztosan ki fogják rúgni. Tristant kirázta a hideg a lehetőségtől. Csikorgó fogakkal fordította el a slusszkulcsot, és indított.
Végighajtott a Gorgie Road szürke téglás házai mellett, amin az ünnepnapnak hála alig járt autó. A Dalry Road már kevésbé bizonyult kihaltnak, a Haymarket környékén pedig emberek özönlöttek ki a vasútállomás üvegtetejű épületéből, akár méhek a méhkasból.
Január másodika van, munkaszüneti nap, az ég szerelmére! Minek mászkál ennyi ember az utcákon! Ha nem lenne szolgálatban, neki esze ágában sem lenne a belvárosba jönni. Sőt, Edinburgh-ben maradni. Az első géppel Louise-hoz repülne. De ahogy Louise-ra gondolt, már nem azt a ragyogó nőt látta maga előtt, sötétbarna hajával és telt ajkával, akit ismert, hanem a tolószékben ülő, csontsovány alakot.
A fenébe! Először a nővére, aztán Louise… Hogy mehetett tönkre ennyire minden?!
Tristan kényszerítette magát, hogy a vezetésre és Miranda Bakerre koncentráljon, bár ettől sem lett kevésbé ideges. Azt hitte, a kurátor öngyilkossági esete után már nincs lejjebb, erre megbízzák ezzel az üggyel… Aznap reggel a főnöke fél órás kiselőadást tartott neki arról, mennyire fontos, hogy gyorsan megtalálják a nőt és lezárják a nyomozást. Bonyodalmak nélkül. Azt nem tette hozzá, hogy különben mi lesz, de szükségtelen is lett volna. Tristan enélkül is pontosan tudta, mennyire ingatag a helyzete, és ha újra hibázik, akkor könnyedén munka nélkül találja magát. Így hát bármennyire is a háta közepére kívánta ezt az ügyet, nem volt túl sok beleszólás a dolgok alakulásába. A londoni baklövése után be kellett fognia a száját, és azt kellett tennie, amit mondtak neki, bármennyire is nehezére esett.
Elfojtott egy horkantást, és ismét visszaterelte a gondolatait Miranda Bakerre. A helyszínelők nem találták nyomát annak, hová mehetett a nő, se erőszakra utaló nyomot a lakásban, ami különös. Miranda Bakernek jó munkája volt, és biztos egzisztenciája. Az ilyen emberek nem szoktak csak úgy felszívódni, legalábbis nem önszántukból, és ez aggasztotta Tristant. Lehet, hogy jóval több ez, mint szimpla eltűnés?
A VisitHighland utazási iroda az óváros szélén állt, egy barnatéglás épület aljában. Tristan leparkolt előtte, kiszállt a Subaruból, és a járókelőket kerülgetve a bejárathoz ballagott. Belépett az elegáns, minimalista stílusú irodába, és akaratlanul is elfintorodott. Valami édeskés, virágillatú légfrissítőtől bűzlött az egész helyiség, a vakítóan fehérre festett falakat a Loch Lomondról és a Ben Nevisről készült fotók díszítették, a hosszú, üveg pult mögött egy szőke- és egy barnahajú nő ült. Hófehér egyenblúzt viseltek, és mindketten a számítógépen kopácsoltak. Az egész hangulat borzalmasan elütött attól a fajta túrázástól, amit Tristan szeretett: hátizsákkal gyalogolni a hegyek között, porban, szélben, esőben, aztán este megmosdani egy patakban, és sátorban aludni. Bár nyilván a VisitHighland ennél jóval felsőbb kategóriás utazásokat szervezett.
‒ Miben segíthetek, uram? ‒ pillantott fel a szőke nő a számítógépéből, félbeszakítva Tristan gondolatait, és korábban egykedvű arcán felvillant az előre begyakorolt műmosoly.
 Tristan alig tudta elnyomni a fintorát; gyűlölte a képmutatás minden formáját, még az ilyen ártalmatlan fajtát is. Bizonyára azért, mert túl sokszor akadt dolga alakoskodó emberekkel a munkája során.
Előszedte a zsebéből az igazolványát, és megmutatta a nőnek.
‒ Daniel Bakerről lenne pár kérdésem. Itt dolgozik, igaz?
‒ Igen, itt, de ő túravezető, nem az irodában…
‒ Daniel? Mibe keveredett már megint?! ‒ szisszent fel a barnahajú, félbeszakítva a kolléganőjét. Enyhe skót tájszólással beszélt, és fura, lila színre rúzsozott szája nem húzódott színlelt mosolyra, mint a kolléganőjének.
‒ Semmibe sem keveredett, csak váltanék vele pár szót. Hol találom?
‒ Nem a városban lakik
‒ Igen, tudom. Azt mondta, túravezető. Esetleg megnézné, hogy dolgozik-e ma?  – bökött Tristan a számítógép felé.
‒ Persze. ‒ A nő észbe kapott, és visszafordult a monitorhoz. Körmei hangosan kopogtak a billentyűkön, és Tristan nem tudta elűzni az érzést, hogy nyugtalan. Vajon miért?
‒ Egyébként mibe szokott Baker belekeveredni? – kérdezte könnyedén.
A nő ujjai egy pillanatra megálltak a billentyűzeten, mielőtt tovább folytatta volna a kopácsolást. Szőke kolléganője összeráncolt homlokkal nézte, aztán visszafordult a saját gépéhez, és úgy tett, mintha nagyon lekötné a munka.
‒ Tehát mibe keveredett Baker? – kérdezte meg újra Tristan.
‒ Semmi különös – mormolta a barnahajú. ‒ Csak szeret bulizni…
‒ Bulizni? – húzta fel a szemöldökét Tristan, majd elhallgatott, és csak nézte a nőt, akinek a tekintete nyugtalanul ugrált a képernyőn.
‒ Igen, tudja, bulizik, iszik…
‒ Volt rendőrségi ügye is?
‒ Dehogy! Nem volt, csak… néha összeverték. Tudja, ha piásan rossz emberbe kötött bele. ‒ A nő felpillantott Tristanra, és megvonta a vállát. ‒ Azt hittem, most is ez történt, csak esetleg ezúttal rosszabbul járt.
‒ Semmi ilyesmiről nem tudok.
‒ Akkor jó! ‒ A nő kissé reszketegen elmosolyodott, aztán újra a monitorra nézett, benyomkodott még pár billentyűt, majd visszafordult Tristan felé. ‒ Daniel valószínűleg otthon lesz. Tegnap este ért vissza egy ötnapos Outlander túráról.
‒ Outlander?
‒ Tudja, a sorozat. A skót-időutazós-boszorkányos. A forgatási helyszíneket látogathatják végig az érdeklődök.
‒ Világos – mondta Tristan, bár egyáltalán nem értette, mi abban a jó, ha az emberek pár filmhelyszín miatt átbuszozzák a fél országot. ‒ Kösz az infót! – morogta, a barnahajú nő pedig összehúzott szemöldökkel meredt rá. Bizonyára képtelen volt feldolgozni, hogy létezik olyan ember, akit nem nyűgöz le az Outlander, vagy bármilyen más filmes túra gondolata.
Tristan kiment az irodából, és beült a Subaruba. Tehát Daniel Baker az elmúlt öt napban nem volt Edinburgh-ben, durván nyomja a bulizást, és előszeretettel csábítja el az utazási iroda női alkalmazottait. Tristan ugyanis meg mert volna esküdni rá, hogy a barnahajú megvolt a fickónak.
Már csak az a kérdés, tudja-e Baker, mi történt a nővérével. Na meg azzal az ötezer fonttal, amit a nő a munkahelyéről elemelt.


Legnépszerűbb bejegyzések