Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1) beleolvasó - 5. rész


– Te meg mi a francot művelsz?! – üvöltötte az edző, amikor Ben az ellenfele egyetlen jól irányzott ütésétől elterült a padlón, aznap már sokadszorra.
Az edzések mindig kemények voltak, és ha az ember nem akarta, hogy péppé verjék, muszáj volt fejben is ott lenni, nem csak testben, ám ez jelenleg igencsak nehezére esett Bennek.
– Újra! – kiáltott az edző.
Ben feltápászkodott, és szembefordult a ringben álló másik fickóval. Régen karatézott, aztán rövid ideig kipróbált néhány más sportágat is, de végül az MMA-ra, a kevert küzdősportokra esett a választása. Itt nem csak az állóharcot, hanem a földharcot is tanulták, ami jól jött a munkája során.
Megszólalt a síp, és nem kellett hozzá sok idő, hogy az ellenfele ismét a földre vigye, ezúttal egy hatalmas rúgással, aztán még bevitt jó néhány ütést, mielőtt az edző leállította volna a küzdelmet.
– Oké, mára ennyi! – Ingerülten Benhez fordult. – Szedd össze magad, Burke! Következő alkalommal szeretném látni, hogy koncentrálsz. Bármi is foglalkoztat, azt hagyd a ringen kívül!
Ben bólintott, bár legszívesebben azt mondta volna, hogy azért ez kurvára nem ilyen egyszerű. Ehelyett szótlanul elvonult zuhanyozni, és addig folyatta magára a forró vizet, míg az ütésekre és rúgásokra már csupán enyhe sajgás emlékeztette.
Hazaindult, de a nyomozóirodához érve kellemetlen meglepetés várta. A bejárat mellett egy pasas támasztotta a falat, és az arckifejezéséből ítélve rossz kedvében volt. Ben érzékei nyomban riadót fújtak: sejtette, hogy nem új ügyfele érkezett.
Komótosan leszállt a motorról, a kormányra akasztotta a bukósisakot, de közben nem vette le a szemét a látogatójáról. A fickó tömzsi nyakán kugligolyó formájú fej ült, hordónyi felsőtestén megfeszült a fekete póló. Remekül el lehetett rajta olvasni a feliratot: Rózsakő Security. Tehát kidobóember.
A pasas ellökte magát a faltól, és közelebb lépett Benhez.
– Te vagy a nyomozó? ‒ köpte a szavakat.
– Miért érdekel?
– Azért – vicsorogta a golyófejű –, mert a nejem miattad akar elválni tőlem!
Ben most már emlékezett a néhány héttel korábbi ügyre, és a fickó feleségére is, aki hiába sminkelte ki magát gondosan, amikor felkereste a nyomozóirodát, a zúzódást az arcán nem tudta eltüntetni.
– Nem inkább azért, mert vered? – mordult fel Ben. – Vagy a vörös hajú csaj miatt, akivel abban a motelben keféltél?
– Ha nem fényképezel le minket, Szilvi sosem tudja meg! Hülye fasz! – üvöltötte a fickó, és a nyomozóra rontott.
Ben, talán az edzésen elszenvedett verés hatására, nem reagált időben, és az ütés állon találta. Égő fájdalom hasított az álkapcsába, és a fémes ízből ítélve elharapta a nyelvét.
A poros járdára köpte a vért, és a pasasra villantotta a tekintetét. Ó, mennyire élvezetes lesz megleckéztetni ezt a rohadékot! A második ökölcsapást már könnyedén elhárította, aztán behúzott egy jókorát a golyófejű gyomrába, amitől az egy pillanatra megtorpant. De csak egy pillanatra, aztán újra támadásba lendült.
Ben kitért az ütés elől, és kivédte a rúgást is, amivel a fickó a térdét vette célba, majd úgy döntött, nem finomkodik tovább. A golyófejű hasába és orrába öklözött – az utóbbi a reccsenésből ítélve el is törött. Aztán Ben lendületet vett, és kirúgta a pasas lábát, aki hangos nyekkenéssel elterült el a járdán.
– Nagyon gyorsan tűnj el, különben péppé verlek! – morrant rá Ben, és nézte, ahogy a golyófejű feltápászkodik a földről, vet egy gyűlölködő pillantást felé, aztán vérző orrát törölgetve eloldalog.
Ben sajgó állal lépett be a lakásba. Nem hiányzott a mai napjából ez az összetűzés, se egy újabb fájó testrész, de a golyófejűhöz hasonló alakok mindig feldühítették. Nem elég, hogy megcsalta és bántalmazta a feleségét, még mást is hibáztat a saját szarságai miatt. Ben haragja csupán a gondolattól újra forrni kezdett, és az üres iroda láttán csak tovább romlott a kedve. Reggel ugyan összerámolt, de így, hogy nem borítottak papírok minden létező felületet, még inkább használaton kívüli benyomást keltett a helyiség. Pedig ez a munka volt az első ide-oda csapongó élete során, amit valóban élvezett. És olyan jól is ment minden – egészen három héttel ezelőttig.
Ben gyorsan elűzte a fejéből a pocsék emléket, és igyekezett arra koncentrálni, hogyan is menthetné meg rohamosan hanyatló vállalkozását. Az első lépés az lenne, ha Flóra megbízná. Ehhez azonban ki kell találnia, hogyan győzhetné meg a nőt, aztán pedig azt, hogyan fogja vissza magát Flóra társaságában. Maga sem tudta, melyik lesz a nehezebb feladat.


MEGRENDELHETŐ:

Boldogan éltek - 12. fejezet


Alinda ingerülten bámulta a Diszkoszvető erőt sugárzó alakját, majd pillantása a szobor jóvágású arcára kúszott. A markáns, faragott vonásokról könnyedén le lehetett olvasni a mély koncentrációt, és ettől Alinda csak még bosszúsabb lett.
Egy szobor is jobban tud összpontosítani nála, mekkora szégyen! Itt csücsül két órája, de egyetlen értékelhető rajzot sem sikerült összehoznia.
Pedig a Diszkoszvető nem lenne nehéz feladat. Hisz csak egy meztelen pasas, aki eldobni készül egy kődarabot! Máskor Alinda negyedóra alatt lerajzolná, most azonban elkalandozott a figyelme, és folyamatosan az ebéden kattogott.
Mi a fenének ment bele?!
Azt kellett volna csinálnia, mint a héten végig: egész napra kimentenie magát, akkor is, ha igazából semmi dolga. De annyira jó volt reggel, hogy szólhatott valakihez! Még akkor is, ha az a valaki nem Kerry, a legjobb barátnője, akit egyre jobban hiányolt, hanem a férje. Ráadásul olyan kedves Gilberttől, hogy rá is gondolt az ebéddel! Talán jóban lehetnének... összebarátkozhatnának. Akkor nem kellene feszengve kerülgetniük egymást a lakásban. Élhetnének együtt úgy, mint két lakótárs!
Alinda ezen a gondolaton felbuzdúlva összecsukta a vázlatfüzetét, és felpattant a padról. Hosszú léptekkel indult el a kijárt felé, vissza sem nézve a Diszkoszvetőre, de ahogy kiért az épületből, megtorpant.
Hogy kéne közelebb kerülnie Gilberhez?
Tanácstalanul nézte az összeverődött turistákat; sokan a hosszan kígyózó sorban álltak, mások a lépcsőkön ültek, arcukat a tavaszi napfényben fürdetve cseverésztek egymással. Alinda arra gondolt, ő mennyire rossz ebben. Valahogy sosem jöttek szájára a szavak, ha egy idegennel kellett beszélnie. Nem is nagyon próbálkozott vele, inkább csendben maradt, és a háttérbe húzódott.
De ezt most nem teheti meg, igaz? Muszáj lesz valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítania a férjével.
Gondolataiba merülve lépett ki a kapun, és fordult rá a Great Russel Streetre. A Tottenham Court Roadon lévő metrómegálló felé tartott, közben előbányászta a táskájából a mobilját, de hiába hívta Kerryt, a barátnője ezúttal sem vette fel. Pedig Alindának nagyobb szüksége lett volna a tanácsára és a bíztatására, mint valaha.
Visszadobta a telefont a táskájába, és pillantása a szemközti épületre kifüggesztett hatalmas plakátra esett. A házassági rendeletet népszerűsítette, nagy betűkkel kiemelve, hogy alig két év alatt, hány házasságot sikerült megkötniük.
Alindának összeszorult a gyomra. Gilbert és ő csupán egy abból a hihetetlenül nagy számból.
Vajon a többiek hogyan csinálják?
Az ő házasságuk jól működik? Vagy idegenekként élnek egymás mellett ugyanúgy, mint ők Gilberttel?
Alinda szája kiszáradt, a szíve vadul dübörgött, mire hazaért. Próbált nagyokat lélegezni, amíg az előszobában kibújt a kabátjából és a csizmájából, majd a konyha felé indult. Mint aki a vesztőhelyre megy, jutott eszébe a párhuzam, és még talán el is mosolyodik az irónián, ha nem ennyire ideges.
‒ Á, megjött! Épp időben, az előbb hozták meg az ebédet. – Gilbert az asztal közepére tett két tányért. Az egyikben saláta púposodott, a másikban tészta. Alinda orrába bekúszott a paradicsom, a bazsalikom és az oregánó illata, és ettől a feszültsége oldódott kicsit.
‒ Bolognai spagetti? – lépett közelebb az asztalhoz.
‒ Igen, és rendeltem még egy haltálat is. Nem tudtam, mit szeret. ‒ Gilbert a konyhapulton lévő, nyitott dobozra mutatott; jól látszottak a benne lévő bundázott tintahalkarikák, a rózsaszínű garnélarákok és a grillezett halszeletek. Alinda szájában összefutott a nyál.
‒ Mindkettőt szeretem – mosolyodott el. ‒ Igazából, bármit, ami olasz. Imádom az olasz konyhát!
‒ Remek – viszonozta a mosolyt a férfi, amitől sötét szemébe meleg fény költözött.
Alinda egy pillanatra rajta felejtette a pillantását, majd zavartan lesütötte a szemét.
‒ Jöjjön, kezdjünk neki, míg meleg! – hívta Gilbert az asztalhoz, és még az egyik széket is kihúzta neki.
Mindketten leültek, szedtek az ételből, és jó étvágyat kívántak egymásnak, aztán szótlanul enni kezdtek. Alinda bekapta az első falatot, és szájában a kicsit édes, kicsit savanykás paradicsomszósz táncra perdült a zöldfűszerek zamatával.
‒ Nagyon finom! – mosolyodott el újra.
‒ Örülök, hogy ízlik – felelte Gilbert kissé szertartásosan, de a hangja lágyan zendült, és a csend, ami körbefonta őket, amíg ettek, nem érződött feszültségtől terhesnek, mint máskor. Békés volt. Már-már meghitt.

Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1) beleolvasó - 4. rész


Gréta rátenyerelt a dudára, de a fülében dübörgő vértől alig hallott valamit a tülkölésből. A gyalogos viszont észrevette a veszélyt és hátraugrott. Az autó tovább csúszott a parkoló belseje felé, Gréta kétségbeesetten taposta a féket. Végül az alacsony padka állította meg. A Volkswagen zökkent egyet, az orra csikorogva futott fel a járdára, aztán a motor köhögő hangot hallatva lefulladt.
Gréta a gyalogút másik szélét szegélyező épületre bámult. Ha nagyobb lendülettel érkezik, felkenődik a falra. Úristen, Pipi! Mi lett volna a lányával, ha egy ilyen ostobasággal megöli magát? Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy visszarohanjon hozzá az óvodába, hazavigye, és egész nap meséket nézzenek, összebújva a kanapén.
Még akkor is görcsösen markolta a kormányt, amikor a nagykabátos alak, akit végül mégsem ütött el, megkocogtatta az ablakot. Gréta automatikusan megnyomta az ablaknyitó gombot.
A bekukkantó férfi elázott a hóesésben, sötét haja magas homlokához tapadt.
– Jól van? – kérdezte kicsit ijedten.
– Persze…
– Biztosan? – Vastag, barna szemöldöke között elmélyültek a ráncok, ahogy végigpásztázta Grétát. – Engedje meg, hogy hívjak egy szerelőt, aki megnézi a kocsiját. Természetesen én állom a költségeket.
– Erre semmi szükség.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Ha körülnézek, akkor észreveszem magát.
– Igen, de tényleg nem kell…
– Ragaszkodom hozzá!
A férfi elővette a mobilját, és pár lépéssel távolabb húzódott az autótól. Gréta nem tudta kivenni a szavait, csak hangjának baritonját hallotta. Aztán a férfi újra a Volkswagen ablakához hajolt, és bepillantott Grétára.
– Húsz perc múlva ér ide az autómentő. Addig ne fagyoskodjon, hadd hívjam meg egy kávéra!
Gréta azt akarta mondani, hogy itt van a munkahelye egy köpésre, az irodában is meg tudja várni a szerelőt. A szavak azonban nem jöttek a szájára, helyette némán bólintott. A férfi elmosolyodott, kinyitotta neki az ajtót, és még ki is segítette. Aztán egy karamellaszínű épületre mutatott.
– Ismeri az Ambróziát?


Boldogan éltek - 11. fejezet


Gilbert arra ébredt, hogy veszettül fáj a feje. Hunyorogva kinyitotta a szemét, majd gyorsan újra összezárta, amikor a függöny résein beszökő napfény az arcába tűzött. Le kellene szoknia arról, hogy hajnalig dolgozik! De valamivel muszáj elterelnie a figyelmét a szomszéd szobában alvó feleségéről, és a munka tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Persze ez sem volt tökéletes, a vékony falon átszűrődtek a zajok. Gilbert minden este hallotta, ahogy Alinda léptei alatt megnyikordul a fapadló, ahogy a rugók panaszosan felnyögnek, amikor a nő ledől az ágyra. Nehezére esett nem elképzelnie Alindát ugyanabban a trikóban és nadrágban, amit első reggel viselt a fürdőszobai találkozásukkor. A vékony trikó nem sok mindent bízott a képzeletre, és Gilbert pontosan fel tudta idézni a nő keskeny vállát, apró mellét, és… Nem! Erre még csak gondolnia sem szabad!
Az éjjeli szekrényen lévő órára pillantott; elmúlt kilenc. Minden csendesnek tűnt, Alinda biztosan elment már, a barátnőjéhez, vagy valahova máshova. Egész héten alig volt itthon, hajnalban indult, és csak este ért haza. Biztosan nincsenek reggel nyolctól este nyolcig órái, inkább csak menekül a lakásból. Gilbert nem is hibáztatta érte, ő is furán érezné magát, ha be kellene költöznie egy idegen otthonába.
Feltápászkodott az ágyról, és a biztonság kedvéért magára kapott egy pólót. Milyen nevetséges! Fel kell öltöznie a saját lakásában ahhoz, hogy bekapjon egy fájdalomcsillapítót. De inkább megteszi, csak ne ismétlődjön mega múltkori fürdőszobai jelenet.
A konyhába indult, és alaposan meglepődött, amikor ott találta a feleségét az apró asztal mellett. Alinda egy regényt olvasott, a keze ügyében félig telt kávés bögre állt, kicsit távolabb egy üres tányér. Gilbertre kapta a tekintetét, és az arca egy szempillantás alatt porcelánfehérről rózsaszínre pirult.
‒ Öhm... én már megyek is vissza a szobámba. Csak nagyon belemerültem a történetbe... ‒ Becsukta a könyvet, és már emelkedett volna fel a székről, amikor Gilbert megállította.
‒ Maradjon nyugodtan, csak egy fájdalomcsillapítóért jöttem.
Gilbert a szekrényhez ment, és elővett az egyik fiókból egy levél aszpirint. Vizet töltött egy pohárba, és bekapott kettő tablettát, közben végig a hátán érezte Alinda pillantását. A nő vajon miért nem ment el? Gilbert meg mert volna esküdni rá, hogy egész nap nem fogja látni, és őszintén? Sokkal egyszerűbb lett volna úgy a dolga. Úgy tervezte, délelőtt dolgozik egy kicsit. Megjelent egy újabb kutatás a Klinefelter-szindrómáról, a tudósok talán végre rájöttek, miért egészül ki a férfi nemi kromoszóma egy nőivel, ami az első lépés lenne ahhoz, hogy meg tudják előzni. Lehetőleg még magzat korban. Délután el akarta olvasni azt a hosszú cikket a globális felmelegedés genetikai betegségekre gyakorolt hatásáról. De így, hogy Alinda itthon van, megint képtelen lesz figyelni. Egész héten ez volt. Egyik-másik bekezdést tízszer is el kellett olvasnia, de még akkor sem fogta fel az értelmét, mert azon merengett, mit csinálhat épp a felesége a szomszéd szobában. Mekkora egy patetikus barom! Olyan nőn jár az esze, aki kimenekül a helyiségből, amikor meglátja.
‒ Mije fáj? – hallatszott mögüle a halk kérdés, ami egészen meglepte.
Megfordult, és a felhúzott szemöldökkel pillantott Alindára. A nő arca még pirosabb volt, mint az előbb, zavar ült a tekintetében, és mindenhová nézett, csak rá nem.
‒ Bocsánat, csak... ‒ mormolta, de Gilbert félbeszakította.
‒ Csak a fejem fáj, Alinda.
‒ Ó... Akkor jó!
A nő a könyvre pillantott, ami még mindig az asztalon feküdt, aztán a bögréjére. Hirtelen felmarkolta, és nagy kortyokban megitta belőle a maradék kávét. Aztán felállt, és olyan óvatosan ment el Gilbert mellett a mosogatóhoz az üres pohárral és tányérral a kezében, mintha attól tartana, hogy a férje bármelyik pillanatban rátámadhatna. Gilbertet egyszerre dühítette és szórakoztatta a helyzet. Valamivel meg kellene nyugtatnia a nőt, de fogalma sem volt, mint mondhatna.
‒ Milyen programot tervezett mára? ‒ csúszott ki a száján, de nyomban meg is bánta. Bizonyára a kevés alvás, meg a fejfájás tehet arról, hogy képes ilyen idióta kérdést feltenni.
Alinda elmosta a poharát, közben óvatos pillantást vetett rá a válla fölött.
‒ Semmi különöset… Vagyis azt hiszem, elmegyek a British Múzeumba, az egyik órára kell vázlatot készíteni pár szoborról. Igaz, csak tanév végére, de nem árt, ha időben nekiállok.
Gilbert nézte, ahogy a nő elzárja a csapot, és a csöpögtetőre teszi az elmosott bögrét, aztán a tányért is. Minek mosogat kézzel, hisz ott van a mosogatógép!? A legújabb fajta, mindent megcsinál az ember helyett, csak az edényeket kell ki és be pakolni – ezt sajnos még mindig nem sikerült automatizálnia a mérnököknek.
‒ Akkor én megyek is – mormolta Alinda, miközben újra elment mellette. Úgy, mintha tojáshéjakon járkálna.
‒ Alinda! – szólt utána Gilbert, amikor a nő már majdnem kilépett a konyhából. ‒ Mikor ér haza? Rendelek ebédet, és magának is, ha gondolja.
A nő megtorpant, és visszafordult felé. Meglepett képet vágott.
‒ Délre hazaérek ‒ mondta, és tengerkék szemét egy hosszú pillanatig nem vette le Gilbertről. ‒ Köszönöm! – suttogta még, majd kilibbent a konyhából.
Gilbert hallgatta, ahogy végigmegy a folyosón, aztán eltűnik a szobájában, és nem tudta eldönteni, hogy hülyeséget csinált az imént, vagy sikerült megtennie az első lépést afelé, hogy békésen élhessenek egymás mellett.

Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1) beleolvasó - 3. rész


– Hogy mi történt?! – kiáltott Liza.
Flóra eltartotta a fülétől a telefont. Túl keveset aludt éjszaka ahhoz, hogy teljes hangerőn hallgassa Liza sápítozását.
– Nem kell így kiabálni – mondta, amikor a barátnője abbahagyta a sopánkodást. – Nem én öltem meg azt a hapsit, csak megtaláltam a holttestét.
Lizát azonban nem hatotta meg az érvelése.
– Jaj, Flóra! Hogy lehet az, hogy te huszonhat éves fejjel több zűrbe keveredsz, mint a tizenéves tanítványaim?
– Nem direkt csinálom, elhiheted.
– Tudom, de akkor is! Először Márk, most meg ez a hulla…
– Azért a kettőt össze se lehet hasonlítani! – háborodott fel Flóra. – Az egyik válás, a másik meg gyilkosság. Semmi közük egymáshoz.
– Csak épp nálad egy egyszerű válás is katasztrofális következményekkel jár, akkor milyennel fog egy gyilkosság?!
Flóra kénytelen volt beismerni, hogy van némi igazság Liza szavaiban. Azon a borzalmas decemberi napon elég zűrös ámokfutásba kezdett. Lehetett volna annyi esze, hogy legalább a magazinnál nem mond fel. Ám abban a szörnyű pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy megszabaduljon mindentől, ami bánatot és keserűséget okoz.
– Egy válás sosem egyszerű, jobb, ha tőlem tudod – morogta gúnyosan.
Liza felsóhajtott a vonal túlsó végén, és Flóra szinte látta maga előtt, ahogy a barátnője megrovón csóválja a fejét.
– És ki a halott fickó?
– Nem tudom, szerencsére nem ismertem. A neten majd biztos fent lesz. – Flóra jobbnak látta, ha nem is említi a barátnőjének Bent és az ajánlatát a magánnyomozásról. Semmi kedve nem volt végighallgatni egy újabb lelkifröccsöt.
Miután lerakták a telefont, ivott még egy bögre kávét, de így sem érezte sokkal éberebbnek magát. Előző éjszaka, ahogy lehunyta a szemét, azonnal a bokszban ülő hulla bukkant elő a gondolatai közül, ráadásul a lehető legvalósághűbben. Hajnal lett, mire sikerült elaludnia, bár az álmaiban akkor sem volt sok köszönet. Ráadásul furdalta a lelkiismeret. Este fel kellett volna hívnia az apját, hogy elmondja neki, mi történt, mégsem tette meg. Abonyi Árpád évek óta nem járt sehol, Flóra képtelen volt elrontani az utazását már a legelső nap azzal a hírrel, hogy egy holttestre akadt a hátsó bokszban.
Amikor negyedóra múlva a kávézóhoz ért, a mesterember, akit Ben ajánlott, már az ajtóban várta. Flóra beengedte a kávézóba, és megmutatta neki a bokszot.
– Igaza volt Bennek – bólogatott a férfi. – Ezt bizony le kell csiszolni, aztán újrafesteni.
Azt, hogy a foltok honnan származnak, nem kérdezte. Talán azért, mert már látta a hírt, ami még előző este került fel a netre, és összerakta a dolgokat, esetleg Ben említett neki valamit. Bármi is volt az oka, Flóra örült, hogy ezúttal nem kell magyarázkodnia.
– Meg tudja csinálni még ma? – kérdezte reménykedve.
– Hát persze, hamar végzek vele, és néhány óra alatt meg is szárad a festék. Délután már újra kinyithat.
– Ez remek! – mosolyodott el Flóra.
Készített egy kávét férfinak, aztán hagyta, hadd dolgozzon. Kiírta az ajtóra, hogy délután kettőkor nyitnak, és felhívta az alkalmazottakat, hogy délnél előbb nem kell bejönniük. Végül magának is csinált egy újabb pohár kávét, és leült a pulthoz.
A csiszológép moraját hallgatva megnyitotta a helyi hírportál oldalát a telefonján, és újra elolvasta az előző nap megjelent rövid cikket. Szerencsére a kávézó nevét nem említették. Flóra sejtette, csakis ennek köszönheti az újságírók hiányát, bár valószínűleg korai az öröme, a cikk alatt ugyanis már gyűltek a kommentek. Egy részük a halott férfi kilétét firtatta, a másik pedig azt, hogy melyik kávézóban történhetett az eset. Csak idő kérdése, hogy az Ambrózia neve is felmerüljön. Főleg, ha egy szemfüles vendég kiszúrja, hogy tegnap és ma délelőtt is zárva voltak. Mihez fog kezdeni, ha megjelennek az újságírók? Ki kellene találnia valamit.
Nem maradt azonban ideje tervet kovácsolni, mert nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta.
– Sajnálom, uram, de ma csak délután leszünk nyitva – figyelmeztette Flóra. – Ott van az ajtón a kiírás.
– Igen, láttam – mondta a férfi. – Újvári Péter főhadnagy vagyok a rendőrségről – mutatta meg az igazolványát. – Én vezetem a nyomozást. Beszélhetnénk?
A főhadnagy sötét hajába vegyült néhány ősz szál, és ahogy levette a zakóját, előtűnt alóla vakítóan fehér inge, amin egyetlen gyűrődésnyom sem látszott. Flóra el sem tudta képzelni pisztollyal a kezében, egy gyanúsított után rohanva. Inkább cégvezetőnek tűnt, aki beugrott kávézni a következő meetingjére menet.
– Persze, üljön le. Mindjárt megyek én is.
A főhadnagy elhelyezkedett a legközelebbi asztal mellett. Flóra berakta kiürült csészéjét a mosogatógépbe, és odament hozzá. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle a férfi, hisz’ előző nap az egyenruhás zsaruk már felvették a vallomását.
– Leülne, kérem? – intett Újvári a szemben lévő székre. Flóra leereszkedett az asztal mellé, és várakozóan pillantott a rideg szürke szempárba. – Lenne kedves elismételni, mi is történt tegnap reggel?
Bár a főhadnagy udvarias köntösbe csomagolta, egyértelműen érződött, hogy nem pusztán kérésről, hanem utasításról van szó. Flóra nem látta értelmét annak, hogy felhívja a férfi figyelmét: már mindent, amit tudott, elmondott. Helyette biccentett, és szóról szóra elmesélte ugyanazt, amit előző nap.
– Tehát az ajtó be volt zárva, amikor megérkezett? – szólt a főhadnagy, miután a végére ért a történetnek.
– Igen, az első és a hátsó is. Nem is értem, hogyan jutott be a gyilkos.
– Ez itt a kérdés, nem igaz? – Újvári talányos pillantást vetett Flórára, majd alaposan körülnézett. – Jól látom, hogy csak egy biztonsági kamerájuk van? Kint, az első ajtó felett?
– Igen.
– Sosem gondoltak arra, hogy érdemes lenne egyet a hátsó bejárathoz is rakni? Esetleg még egyet a vendégtérbe?
Flóra érzékelte a helytelenítést a rendőr hangjában. Valószínűleg felesleges lenne elmagyaráznia neki, hogy egy ilyen csendes kisvárosban, mint Rózsakő, az üzlettulajdonosok nagy része egyetlen kameránál többre nem költ. – Eddig nem tűnt szükségesnek.
– Talán majd ezután megfontolják. Egyébként mikor zárnak péntekenként?
– Este kilenckor, mint mindennap.
– És tegnapelőtt ki zárt?
– A pincérek szoktak, aznap Mónika volt a soros.
A főhadnagy bólintott, de egy pillanatra se vette le a szemét Flóráról. A nőnek olyan érzése támadt, mintha Újvári belelátna a fejébe, és kikémlelné az összes rejtett gondolatát.
– Azt még megmondaná, hölgyem, hogy hol volt péntek este tíz és szombat hajnali egy között?
– Otthon, nyilván aludtam.
– Van valaki, aki megerősítheti ezt?
– Nem, egyedül voltam, de miért kérdi?
– Azért, mert a kollégáim átvizsgálták a kávézó mindkét bejáratát és megállapították, hogy nem történt illetéktelen behatolás – közölte a férfi hideg tárgyilagosággal. – Ugye jól tudom, hogy magának, az apjának és az alkalmazottaknak van csak kulcsuk az üzlethelyiséghez?
– Igen, így van, de miért kérdi? – Flóra attól tartott, nagyon is sejti, mire akar a főhadnagy kilyukadni. Érezte, hogy a tenyere, amit már jó ideje ökölbe szorított az asztal rejtekében, nyirkos lesz az izzadtságtól.
– Csupán annyit, hogy a tettes kulccsal jött be a kávézóba – mondta Újvári, beigazolva Flóra félelmét. – Ezért is gyanakszunk arra, hogy maguk közül követte el valaki a gyilkosságot.


MEGRENDELHETŐ:

Boldogan éltek - 10. fejezet


 Eltelt egy hét, és Alindának kialakult a napi rutinja. Megfigyelte, mikor kel Gilbert, és szándékosan fél órával korábbra állította be saját ébresztőjét. Így volt ideje lezuhanyozni, és még a reggeli kávéját is meg tudta inni, aztán amikor meghallotta a mozgolódást a férfi szobája felől, gyorsan kiiszkolt a lakásból. Egész nap az egyetemen maradt, még órák után is a könyvtárban ücsörgött, és ott próbált tanulni. Csak későn ért haza. Olyankor Gilbert már visszahúzódott a nappaliba, általában a sarokban álló íróasztalnál ült, valószínűleg dolgozott, bár Alinda nem volt biztos benne, és nem is igazán érdekelte. Csak az számított, hogy egyedül vacsorázhatott az apró konyhában, és utána sem kellett egy köszönésen kívül több szót váltania Gilberttel.
 Ha jobban belegondolt, kényelmes volt az élet így. Nem kellett a lakbér miatt aggódnia, a férje nem erőltette rá a társaságát, és nem szólt bele a dolgaiba. Mégis éjszakánként, amikor álmatlanul forgolódott az ágyában, gyakran elöntötte a szomorúság, bár maga sem tudta megmondani, hogy miért.
 Épp a kávéjára várt a büfében a péntek délutáni művészettörténet előadás előtt, amikor Landon professzor beállt mögé a sorba, és ráköszönt, félbeszakítva a mélázását.
– Talált új munkát, kedvesem? Már egy ideje meg akartam kérdezni, csak mindig olyan hirtelen eltűnt az óráim után.
 Alinda ösztönösen a zsebébe dugta jobb kezét, hogy a professzorasszony ne vegye észre az ujján a gyűrűt.
– Igen, megoldottam a problémát – mormolta, és közben arra gondolt, hogy nem is hazudik akkorát. Hisz tényleg megoldotta, csak nem úgy, ahogy Landon professzor hiszi. Ennek ellenére nem bírta sokáig állni az asszony fürkésző pillantását, inkább lesütötte a szemét.
– Biztosan minden rendben van, Alinda? – ismételte meg a kérdést Landon, nem a szokásos, pattogós hangján, hanem egészen gyengéden.
– Persze.
– Ennek örülök. Bár az az új lány, aki maga helyett besegít a tanszéken... Ezt ne mondja el senkinek, de borzalmas! Semmit sem lehet rábízni. Mindenki hiányolja magát.
– Én is magukat – nyögte ki Alinda, aztán gyorsan visszafordult a pult felé.
 Amikor elkészült a kávéja, a poharat szorongatva biccentett Landonnak, aztán kimenekült a büféből. A szeme égett, ahogy görcsösen próbálta visszatartani a könnyeit, a torkát pedig elszorította az a fura bánat, ami éjszakánként is ébren tartotta. Hirtelen ötlettől vezérelve nem az előadó felé indult, hanem ki az épületből, az egyetem melletti parkba. Belebújt a kabátjába, és leült az egyik padra. Aznap nem esett, sőt néha még a nap is kikukucskált a felhők mögül, a levegő friss volt, tele a nyíló virágok, a tavasz illatával, és ettől Alinda szíve csak még jobban elfacsarodott.
 A fura szótlanság Gilberttel és még Kerryt sem látta egész héten... Ugyanolyan magányosnak érezte magát, mint annak idején gyerekként. Ráadásul előtte húzódik az egész hétvége, nincs programja, de még csak órái sem lesznek, amikre bejárhatna.
 Előszedte a mobilját a táskájából, és tárcsázta Kerry számát, csak hogy halljon pár kedves szót valakitől. A telefon hosszan kicsengett, aztán üzenetrögzítőre kapcsolt. Alinda kinyomta a hívást, és küldött a barátnőjének egy üzenetet, aztán a kávéját kortyolgatva várt, hogy Kerry visszahívja.
 Eltelt azonban tíz perc, majd negyedóra, de a barátnője nem csörgött rá, és még üzenetet sem küldött, pedig Alinda tudta, hogy nincs órája. Biztos Briannel tölti a péntek délutánt, kihasználják, hogy szép az idő, és elmentek együtt valahová, hisz ezt csinálják a párok, nem igaz?
 Alinda torkát különös keserűség fojtogatta, miközben visszament az épületben, és keresett magának egy szabad helyet az előadó hátsó részén.
 Aznap a művészettörténet előadásból nem sok jutott el az agyáig, gépiesen jegyzetelt, de fel sem fogta, hogy mit ír. Végig azon járt az esze, hogyan fog eltölteni két teljes napot Gilberttel egy lakásban, amikor hét közben két mondatot is nehezükre esett beszélni.

Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) beleolvasó - 2. rész


A magánnyomozó iroda egy elhagyatott gyárépület és néhány használaton kívüli garázs szomszédságában állt. Lepusztult hely volt, de Ben nem bánta. A kuncsaftok könnyebben betértek, ha látták, hogy nincsenek leskelődő szomszédok. A diszkréció alapvető fontosságú ebben a szakmában.
A bejárat előtt hagyta a motort, bement, és az egyik fogasra dobta a dzsekijét. Az irodát csak egy ajtó választotta el az apró, szoba-konyhás lakástól, és ez jól is jött, amikor késő estig húzódott a munka. Most viszont az üres helyiség csupán arra emlékeztette, hogy nincs egyetlen megbízása sem.
Vetett egy pillantást az íróasztalra, amit elborítottak a korábbi ügyek aktái, a piszkos bögrék és tányérok, de nem fűlött a foga a takarításhoz. Majd holnap, gondolta. Úgysem lesz más dolga.
Hátrament a lakásba, és gyors szemlét tartott a hűtőben, ami szokás szerint kongott az ürességtől. Úgy döntött, rendel egy pizzát. Amíg a futárra várt, felnyitotta a laptopját és átnézte a híreket. Az Ambróziában leszúrt férfiról csak rövid beszámolót talált az egyik helyi hírportálon, sejtette azonban, hogy nem sokáig lesz ez így. Hamarosan firkászok árasztják el a kávézót, és Flóra eddigi problémái újabbakkal gyarapodnak majd.
Ben az utóbbi időben gyakran járt az Ambróziában, és a kopaszodó, jókedélyű tulaj többször említette a lányát, de Ben nem tudta, hogy arról a Flóráról van szó, akivel egy osztályba jártak középiskolában. Jól emlékezett az alacsony csajra, aki az osztálytársnőihez képest mindig is túl szótlannak, túl komolynak tűnt. Most, nyolc évvel később, Flóra zöld, kissé ferde vágású szemével egy figyelmes macskára emlékeztette a férfit. Tudta, hogy a nő néhány éve megházasodott, és a férje nagymenő író. Vajon ő is itt van, Rózsakőn, vagy Flóra egyedül jött?
Megérkezett a pizza, és Ben épp nekilátott volna, amikor újra csengettek. Egy pillanatra megörült, hogy ügyfél érkezett, de csak Alex állt a küszöbön. A barátja invitálásra sem várva bevonult mellette az ajtón, vetett egy pillantást a rendetlen irodára, majd egyenesen hátrament a lakásba. Ben lomhán követte.
– Azt ne mondd, hogy így akarod tölteni a szombat estét! – mutatott Alex viszolyogva a pizzásdobozra és a laptopra.
– Pedig ilyesmit terveztem.
– Tisztára bekockultál, haver!
– Muszáj, ha munkához akarok jutni – vonta meg Ben a vállát, és elvett egy szelet pizzát. – Kérsz?
– Kösz, inkább nem – fintorodott el Alex, amikor meglátta az olcsó gyorsétterem nevét a dobozon.
– Hogy te mekkora sznob vagy!
– Dehogy, csak nem eszem szemetet.
Ben ezen majdnem felröhögött. Eszébe jutott az a tömérdek chips, amit tegnap este faltak fel. Azok aztán kimerítették a szemét fogalmát. De Alex már csak ilyen volt. Neki minden vacaknak számított, amit olcsónak ítélt, és az ő mércéjével mérve jó sok minden beletartozott ebbe a kategóriába. Az apja cége autóalkatrészeket gyártott, és Alexnek sosem kellett a pénz miatt aggódnia.
– Sikeres volt a délután? – Alex elővett egy csomag Marlborót a zsebéből, rágyújtott, aztán leült az egyik székre az ósdi konyhaasztal mellé.
Valójában a szűk hajlék teljes berendezése ősrégi volt. Az olcsó, műanyag bútorok, az imitt-amott hámló, virágmintás tapéta, a kopott szőnyegek förtelmesen néztek ki. De Bennek jelenleg ez a lakás volt az egyetlen lehetősége, hacsak nem akart visszaköltözni az anyjához – ez pedig, bármennyire is szerette az asszonyt, eszébe sem jutott.
– Még dolgozom az ügyön – felelte Alexnek.
– Mesélj!
Ben elmondott mindent, amit eddig megtudott, a barátja közben komoly arccal figyelte.
– Biztos, hogy bele akarsz keveredni egy gyilkossági ügybe, Ben? Azért az nem olyan, mint a félredugó hitvesek lebuktatása.
– Tudom, de meg kell próbálnom, különben lassan lehúzhatom a rolót.
– Nekem elég rossz ötletnek tűnik. És a kávézó tényleg Abonyi Flóra apjáé?
– Ja. Milyen kicsi a világ, mi?
– Rózsakő meg pláne – húzta el a száját Alex. – Hallottam valakitől, hogy a férje jóval idősebb nála. Tanította az egyetemen, és Flóra még a diákja volt, amikor az ágyában kötött ki. Ki se néztem volna belőle, amilyen szürke egérke volt régen.
– Most már nem az – jegyezte meg Ben, ahogy eszébe jutott délutáni találkozása a nővel. Flóra fehér blúzán a felső két gomb ki volt nyitva, Ben könnyedén szemrevételezhette volna a dekoltázsát, de nem akarta…
Vagyis igen, persze, hogy akarta! Melyik épeszű férfi ne nézne meg egy csinos nőt? De ezúttal nem engedhette meg magának a kukkolást. Nem azért, mert abban reménykedett, hogy Flóra megbízza a nyomozással, és akkor rossz húzás lenne keverni az üzletet a magánélettel. Ennél nyomósabb oka is volt.
– Ohó! Csak nem jó nő lett a kicsi Flórából? – vigyorodott el csúfondárosan Alex. – Kedved támadt elcsábítani az agg férjétől?
– Ne légy barom! Tudod, hogy nem kezdek férjes nőkkel.
– Pedig nem hiszem, hogy nehéz dolgod lenne… – jegyezte meg Alex, őt ugyanis a házasság sem zavarta, ha kiszemelt egy csajt. Ben azonban távol tartotta magát a férjezett nőktől, és a barátja pontosan tudta, miért. Ettől függetlenül előszeretettel szekálta ezzel. – Lehet, hogy Flóra minden vágya egy fiatal, életerős szerető.
– Akkor majd keres valaki mást.
– Biztos vagy benne, hogy ezt komolyan gondolod? Ne már, Ben! Azután, ami…
– Halálkomolyan! – mordult fel Ben, félbeszakítva Alexet. – Nincs esetleg programod? Mondjuk valahol máshol, jó messze innen?
– Most, hogy mondod. Apám üzletfele meghívott vacsorára, az öreg meg rám parancsolt, hogy menjek el – grimaszolt Alex.
– Akkor hajrá! A sok idősödő luxusfeleség biztos repesve várja, hogy megérkezz.
– Marha vicces vagy! – forgatta a szemét Alex, de azért feltápászkodott az asztaltól. – Holnap beszélünk, addig ne csinálj semmi marhaságot!
– Hagyjál már a hülyeségekkel! – mordult fel Ben.
– Már itt sem vagyok. – Alex vigyorogva ballagott ki az ajtón, Ben pedig dühösen bámult utána.
Persze igazából nem is a barátjára volt mérges, hanem erre a rohadt helyzetre. Muszáj megszereznie ezt a megbízást, hogy megmentse a nyomozóirodát, ám ahhoz Flóra közelében kell lennie.

Legnépszerűbb bejegyzések