Ezüst

 


A szúnyoghálós ajtó tompán kattant, ahogy Margit kinyitotta, és Ezüsttel a nyomában kisétált a teraszra. Igazából nem is terasz volt, hanem veranda, gerendás mennyezettel, fehérre festett oszlopokkal, amik között petúniák lógtak nagy, barna cserepekben. Ezüst puhán leugrált a kertbe vezető lépcsőn, Margit pedig egy pillanatra a vörös virágszirmokra bámult, amik mintha vibráltak volna a forróságtól.

Gyöngyözött a homloka az izzadságtól, de nem törődött vele. Letelepedett a fából font pad sarkába, ölébe vette a könyvét, ám bármennyire is szerette a Madison megye hídjait, nem tudott a szövegre koncentrálni.

Éjjel megint ugyanazt álmodta. A fehér-fekete kockás kőpadlón kuporgott, combjába bekúszott a hideg, a feje zúgott, alig hallotta az álarcos alakok ordibálását, de a mellette ülő, szalmaszőke férfi nyugodt légvételeit tisztán érzékelte. Egészen addig, amíg az egyik fegyveres rá nem lőtt a férfira. Utána Margit csak a vért látta. Sötétvörös vért a kövön, a kezén, mindenütt... És azóta sem tudta feledni azt a fullasztó, émelyítő szagot.

Gyűlölte, hogy egy évekkel ezelőtti emlék ennyire gúzsba köti, gyűlölte, hogy a bankrablók ugyan nem ölték meg, mégis elvették az életét. A volt férjére gondolt. Nem hibáztatta, hogy nem tartott ki egy roncs mellett. Aztán a lányára, akinek kihagyta az esküvőjét, mert képtelen volt emberek közé menni.

Margit szemét mardosták a könnyek. Pislogott párat, és inkább az apró, hamuszürke macskát kezdte figyelni. Ezüst vidáman ugrabugrált a fűben, és mancsával néha megpofozta a bokorról lehajló, dundi bazsarózsákat, még morgott is hozzá. Margit önkéntelenül is elmosolyodott. Mostanában csakis Ezüst kedvéért kelt ki reggelente az ágyból. Meg az új szomszédja miatt.

Menetrendszerűen csendültek fel az első taktusok. Margit jéghideg ujjaiba melegség költözött, ahogy hallgatta a zongoraszót. Aztán a férfi elkezdett énekelni, és kútmély hangjától mintha pillangók repültek volna Margit gyomrába, hogy verdeső szárnyaikkal belülről csiklandozzák.

Szánalmas, hogy ilyen érzések öntik el egy idegen férfi hangjától! Ráadásul az a férfi valószínűleg elvesztette a feleségét. Mi másért játszaná folyton a Love story betétdalát? Tudta, hogy be kéne fejeznie a hallgatózást, mégis majdnem egy óráig ült odakint, a két telek közt húzódó, magas sövényt bámulva.

Aztán ahogy a zene elhalt, felemelkedett a padról, és ciccentett Ezüstnek. Ám a cica nem futott oda hozzá, helyette Margit rémült nyávogást hallott.

Kiszaladt a kertbe, és a diófa lombjában fedezte fel a hangosan panaszkodó macskát.

– Jaj, istenem! – kiáltotta kétségbeesetten. Aztán majd elájult a meglepetéstől, amikor a kútmély hang gazdája átszólt a sövény túloldaláról.

– Minden rendben?

– A macskám... Nem tud lejönni a fáról, nekem meg nincs létrám...

– Átviszem az enyémet.

Margit a kezét tördelve, lélegzetvisszafojtva nézte az egész testében reszkető Ezüstöt, közben megnyikordult a kertkapu és léptek kopogtak.

– Ne aggódjon, egy perc alatt leszedem.

Margit a szomszédja felé fordult, ám torkára forrt a hálálkodás.

– Maga... – pislogott az ismerős, szalmaszőke hajra. – Azt hittem, meghalt!

– Szerencsém volt, maga nem hagyta, hogy elvérezzek. – A férfi szája sarkában elmélyült a nevetőránc, ahogy Margitra pillantott. – Lehozom a cicát, utána megiszik velem egy kávét? Szívesen beszélgetnék.

Margit bőre felhevült a férfi tekintetétől. Azt akarta mondani, hogy inkább máskor, de meggondolta magát.

– Én is szívesen beszélgetnék – lehelte, és mélyen beszívta az illatos, nyári levegőt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Legnépszerűbb bejegyzések