Lowdeni boszorkányhajsza - beleolvasó



Lottie kilépett a Black Catből, és nekidőlt az ajtófélfának. A feje furán könnyűnek tűnt, a lába ingatagnak. Nem kellett volna meginnia azt az utolsó pohár whiskyt, de hát egy bulin illik kirúgni a hámból, nem igaz? Még akkor is, ha rohadtul nincs kedve hozzá. Eljönni se volt, de előbb ugrana le az edinburgh-i vár tetejéről, mint hogy gyengének mutatkozzon a munkatársai előtt.
Mélyet szippantott a friss, éjszakai levegőből, és ellökte magát a faltól. Ám mielőtt a kocsma teraszáról a járdára léphetett volna, egy rekedtes hang megállította:
‒ Nocsak, Lottie Kelsey! Hová, hová?
Lottie visszafordult a pub felé, közben a világ is megpördült körülötte. Belekapaszkodott a legközelebbi pad háttámlájába, és a félhomályból előlépő pasasra pillantott. Tristan Hunter... Még csak ez hiányzott! A férfi szájából kifújt füst összekeveredett a leheletével, az utcai lámpa fényében jegeskék szeme szinte feketének látszott.
‒ Ilyen korán lelépsz, ráadásul egyedül? – húzta fel Hunter az egyik szőkés szemöldökét. ‒ Ez nem vall rád.
Lottie pontosan tudta, mire céloz a férfi, és minden igyekezete ellenére elvörösödött. Úgy tűnik, a szóbeszéd elért a zsarukhoz, bár Hunter esetében ez csak csepp volt a tengerben. A pasast nemrég helyezték át Londonból Edinburgh-be, és kezdettől fogva ki nem állhatta Lottie-t. Bár mást se nagyon szívlelt, igazából elég rohadék volt mindenkivel. Lottie csodálkozott is, hogy egyáltalán elhívták az újévi buliba.
‒ Haza kell mennem – motyogta. ‒ Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
‒ Miért, Hamupipőke, éjfél után talán tökké változik a hintód?
‒ Nem, patkánnyá a kocsisom.
Egy pillanatig némán meredtek egymásra, a hűvös levegő mintha felforrósodott volna a feszültségtől körülöttük, aztán Hunter még egy utolsót szívott a cigijéből, elnyomta a csikket, és elegáns mozdulattal a kukába hajította.
‒ Jobban teszed, ha fogsz egy taxit. Nem látok itt senkit, aki szívesen fuvarozna – jegyezte meg hűvösen. ‒ Csak nem megkopott a vonzerőd? Nagy kár, Kelsey, mindenki tudja, hogy az az egyetlen fegyvered.
Lottie-t nyomban elfutotta a méreg. Hogy mer ez a szemét ítélkezni fölötte?! 
‒ Baszd meg, Hunter!
‒ Kösz, inkább nem, még elkapok valamit – felelte Hunter gonoszul.
Vetett Lottie-ra egy utolsó, megvető pillantást, aztán visszament a Black Catbe.
Lottie némán bámulta a becsukódó ajtót, forrt benne a harag, és a szemét szurkálták a visszatartott könnyek. Tudta, hogy magának köszönheti ezt az egész, elcseszett helyzetet, és jobb, ha az ilyen megjegyzésekre nem is reagál, de néha kurvára nehéz volt. Legszívesebben mindenkinek a képébe üvöltötte volna, hogy baromi könnyű a látszat alapján ítélkezni.
Hirtelen elöntötte a kimerültség;  a szemben lévő épületre pillantott, aminek kőböl kirakott fala a sötétben még a szokásosnál is méltóságteljesebbnek látszott. Az Edinburgh-i Krónikák szerkesztősége. Egyre vonzóbbnak tűnt, hogy az irodai kanapén aludjon, de gyorsan összeszedte magát. Mindjárt itt van január másodika, és ezt a rohadt napot a lakásában fogja tölteni, csokit zabálva, a Netflixen bámulva valami béna sorozatot, és közben nagyon sajnálja majd önmagát.
Tétova léptekkel elindult, elhaladt a szerkesztőséggel szomszédos rendőrkapitányság mellett, közben előtolultak a rossz emlékek. Felsóhajtott, és visszapillantott a Black Catre, ahol a szerkesztőség rendszeresen együtt bulizott a zsarukkal. Legalább a szilveszteren túl van, hála az égnek!
Az összeverődött embereket kerülgetve elindult a George Street felé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért, pedig csak egy saroknyit kellett mennie. Szerencsére hamar talált taxit. Az autó utasterében kellemesen meleg volt, Lottiehátrahajtotta a fejét, és hunyorogva nézte az utcai lámpák fényét.
Az utcáról beszűrődő zsibongás egyre tompább, egyre ködösebb lett, egészen elzsongította...
Arra eszmélt, hogy a taxi a lakása előtt áll, és a sofőr türelmetlenül szólongatja. Lottie a kezébe nyomott némi pénzt, aztán félig csukott szemmel felbotladozott az első emeletre. Lerúgta a cipőjét, lecibálta magáról a ruhát, és előtúrta pizsamáját a párna alól. Bedőlt az ágyba, és még hallotta, ahogy a Szent Egyed katedrális harangjai elütik az éjfélt, majd az álom szinte fejbe kólintotta.

A zaj furán idegennek tűnt, mintha egy álomból szűrődött volna át a valóságba. Lottie feje sajgott, nyögve az arcára szorította a kezét, aztán kilesett az ujjai közül. Pillantása a napraforgókkal díszített párnára és takaróra esett, mindkettő csinosan összehajtogatva hevert a matracon. Lottiekarácsonyra kapta őket, a szokásos tapintatlan ajándék a szüleitől. Jövőre vajon mit vesznek? Egy hat személyes étkészletet? Vagy befizetik egy társkereső irodába? Esetleg egy spermabankba?! Lottie bármelyiket elképzelhetőnek tartotta.    
Nyögve hasra fordult, egészen a füléig rántotta a takarót, és már majdnem álomba merült, amikor újra felharsant a zörej. Ki a fene húzogat bútorokat január másodikán?! Ez még munkaszüneti nap volt Skóciában, pont ezért időzítették az újévi bulit tegnapra. Hogy legyen idő kipihenni a mámort. De ilyen zajban pihenni pont nem lehet.
‒ Basszus! – csattant fel Lottie, aztán feltápászkodott az ágyról, az ajtóhoz támolygott, és kipislogott a folyosóra.
A barna szőnyeggel borított előtér ugyanolyan lehangoló látványt nyújtott, mint mindig, és teljesen üres volt. A szomszédos lakás ajtaján azonban férfihang szűrődött ki. Mi a fene, Miranda bespasizott?
Lottie kíváncsisága erősebbnek bizonyult a másnaposságánál. Közelebb óvakodott, fülét az ajtóra szorította, és próbálta kivenni a szavakat, aztán... aztán az a hülye ajtó váratlanul kinyílt, Lottie pedig elvesztve az egyensúlyát bezuhant a nyíláson, és nekiütközött egy kemény mellkasnak.
‒ Au! – jajdult fel, mire felharsant egy ingerült hang.
‒ Kelsey?!
Lottie vállát megragadta két lapátkéz, és nem túl gyengéden visszatolta egyenesbe.
‒ Hunter? ‒ Lottie felpislogott a zsarura, aki még a szokásosnál is nagyabb darabbnak tűnt, ahogy fölé tornyosult. Piszkosszőke haját összefogta hátul, és jól látszott vaskos nyakának oldalán a pók formájú tetoválás. Lottiemegborzongott; utálta a pókokat. ‒ Mit keresel itt? – nézett a férfi jeges tekintetébe.
‒ Ezt én is kérdezhetném tőled – jegyezte meg Hunter. ‒ Miért hallgatózol?
Lottie elegánsan átsiklott a hallgatózás felett, és a szomszédos lakásra mutatott.
‒ A zajra ébredtem, amit csaptatok.
‒ Higgyem el, hogy épp ebben a házban laksz?
‒ Szerinted ilyen göncben kimennék az utcára? ‒ bökött Lottie az állával piros trikójára és ugyanolyan színű pizsamaalsójára, amik ugyan rettenetesen mutattak vörös hajával, de hát alvásnál ki a fene törődik a divattal?!
Hunter pillantása lekúszott a pólón vigyorgó macskára, amitől Lottie karja akaratlanul is lúdbőrözni kezdett.
‒ Szóval most már elhiszed, hogy a szomszédban lakom? – fonta össze karját a mellkasa előtt. 
Hunter fintorogva elkapta a tekintetét.
‒ Tegyük fel, hogy itt laksz ‒ ismerte el kelletlenül. ‒ Mit keresel a szomszédod ajtaja előtt?
‒ Mit keres a rendőrség Mirandánál? – kontrázott Lottie, közben bekukucskált Hunter válla mellett a lakásba, és meglátott egy fickót, a helyszínelők szokásos, fekete egyenruhájában. Hunter azonnal arrébb húzódott, és eltakarta a kilátást.
‒ Ahhoz semmi közöd! ‒ mordult fel. ‒ Egyébként jól ismered Miss Bakert?
‒ Három éve vagyunk szomszédok, néha beszélünk, és mint látod, a falak roppant vékonyak, minden zaj átszűrődik.
Hunter összehúzott szemmel fürkészte Lottie arcát, úgy tűnt, mintha egy szavát se hinné. De az is lehet, hogy csak zavarba akarja hozni, hátha Lottie kifecseg még valamit. Arra aztán várhat! Lottie makacsul összeszorította a száját, és ügyelt rá, hogy még véletlenül se kapja el a pillantását Hunterről.
‒ És tegnap – szólalt meg végül a férfi ‒ hallottál valamit a szomszédból?
‒ Mit kellett volna hallanom?
‒ Bármilyen zajt. Vagy valamit, ami szokatlannak tűnt.
Lottie egy pillanatra elgondolkozott, de nem sok mindent tudott felidézni az előző éjszakáról. Legalábbis abból az öt percből, amikor ébren volt.
‒ Nem hallottam semmit – válaszolta, közben azon tűnődött, mégis mi történt Mirandával. ‒ Hol van Miranda? – kérdezte meg Huntert rosszat sejtve.
‒ Mi is épp ezt akarjuk megtudni. ‒ Hunter nekidőlt az ajtófélfának, és összefűzte a karját a mellkasa előtt. ‒ Mikor láttad utoljára?
Lottie észbe kapott, és elszakította a tekintetét a férfi széles válláról, amin egészen megfeszült a fekete dzseki. 
‒ Pár napja – mormolta zavartan ‒, valamikor a hét elején.
‒ Tudod, hol húzná meg magát, ha el szeretne tűnni egy időre?
‒ Eltűnni?
– Igen, hová menne? A családjához? Egy barátnőjéhez? Csak tudod, kivel van jóban – magyarázta türelmetlenül Hunter, de Lottie megmakacsolta magát.
‒ Válaszolok, ha elmondod, mi ez az egész.
‒ Ne szórakozz velem, Kelsey! ‒ csattant fel Hunter, és úgy meredt Lottie-ra, hogy szürkéskék szeme a szokottnál is jobban emlékeztetett egy jéggé fagyott tóra.
– A szülei rég meghaltak, az öccséhez menne ‒ vonta meg Lottie a vállát, és kényszerítette magát, hogy ne kapja el a pillantását.
‒ Hogy hívják az öccsét?
‒ Daniel Bakernek.
‒ Tudod, hol lakik?
‒ Nem, de azt igen, hogy a VisitHighlandnél dolgozik. Egyébként miért keresitek Mirandát?
‒ Az nem a te dolgod!
– Ez nem ér, Hunter! Én segítettem neked, igazán elárulhatnál valamit.
Hunter csak gúnyosan felvonta a szemöldökét, de nem felelt. Kilépett a lakásból,  nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót, és a lépcső felé indult, de Lottie nagy merészen elé állt.
– Ha elmondod most, akkor nem járok a nyakadra később ‒ villantott a férfira egy mosolyt, bár abban a másodpercben, amikor megtette, rájött, mekkora hibát követett el.
Hunter megtorpant, és fenyegetően összeszorította a száját. Lottie nyaka megfeszült, ahogy felnézett rá, közben morcosan megállapította, milyen igazságtalan, amikor valaki ennyire magasra nő, mint Hunter. Elég egy grimasz, meg egy karba font kéz, hogy ijesztőnek látsszon. A tetkók és a vikingszerű vonások csak a ráadás. Lottie azonban nem volt hajlandó megrémülni.
‒ Szóval? – mosolyodott el még szélesebben, figyelmen kívül hagyva ideges görcsbe ránduló gyomrát. ‒ Mit csinált Miranda, amivel kihúzta nálatok a gyufát?
– Mint mondtam, nem a te dolgod. Félreállsz az utamból ‒ csattant fel Hunter ‒, vagy én rakjalak arrébb?
‒ Úgyse mernéd megtenni.
‒ Biztos vagy benne? – Hunter közelebb lépett. ‒ Kipróbáljuk, Kelsey?
Lottie hátán végigfutott a borzongás, ahogy a pasas bikaszerűen széles vállára pillantott. Volt egy olyan érzése, hogy Hunter ugyanolyan kegyetlen, mint némelyik bűnöző, akit üldöz, csak épp a törvény az ő oldalán áll. Kevés embernél érezte azt, amit Hunternél, hogy nem lenne jó ujjat húzni vele. Összeszorított fogakkal oldalra lépett.
‒ Oké, akkor ne mondd el, majd megtudom máshogy – felelte dacosan. 
‒ Meg ne halljam ‒ mordult fel Hunter ‒, hogy bemész Miranda Baker lakásába, se azt, hogy faggatod a helyszínelőket!
‒ Nem fogod meghallani.
‒ Kelsey ‒ mennydörögte Hunter ‒, nem vicceltem, maradj ki ebből, különben lecsuklak a nyomozás akadályozása miatt!
Lottie nem tudott ellenállni a magas labdának; elmosolyodott, és előre nyújtotta a csuklóját.
‒ Hol az a bilincs? Nem látom.
A pasas arca csúnya, vörös színt öltött, és Lottie attól tartott, menten lekever neki egy pofont, de Hunter csak még közelebb hajolt hozzá.
‒ Vigyázz – sziszegte ‒, velem nem játszadozhatsz úgy, mint a többi fickóval!
‒ Helyes, mert semmi kedvem játszadozni veled.
‒ Ne röhögtess, Kelsey! Úgy hallottam, nem vagy túl válogatós. Legalábbis ha igaz, hogy a főnököddel kefélsz. 
Lottie arcát elöntötte a forróság, de azért sikerült kinyögnie a választ.
‒ Múlt idő, Hunter, csak keféltem. És ezek után biztos nagyon ciki, hogy te még így is fennakadsz a rostán.
Hunter rábámult, de olyan utálat sütött a tekintetéből, hogy Lottie torkát még a szokásosabbnál is jobban kaparta a szégyen. Aztán a pasas szó nélkül sarkon fordult, és leiramodott a lépcson; dühösen vágtató léptei még sokáig visszhangoztak a néptelen folyosón. 
Lottie lejjebb húzta a trikóját a derekán, közben az ujjai megremegtek. Sosem fogja lemosni magáról, hogy viszonya volt Aleisterrel, ezt tisztábban érezte mint valaha. Magyarázkodni meg felesleges. Inkább nem szólt egy szót sem, és hagyta, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar.
Elhessegette Hunter megvető pillantásának emlékét, és Mirandára gondolt. Vajon hova tűnhetett, és miért ment el? És ami a legérdekesebb, miért keresi a rendőrség? Lehet, hogy elkövetett valamit? Az unalmas, mintapolgár Miranda, akinek még parkolási bírsága sem volt soha?
A másnaposság köde oszlani kezdett, és Lottie szokásos kíváncsisága újult erővel lángolt fel, ahogy rájött, mekkora lehetőség pottyant az ölébe. Az ösztöne azt súgta, ebből egy ütős sztori lehetne, aminek a segítségével végre bejuthatna a bűnügyi rovathoz.
Végre nem csak kultúráról és unalmas kiállításokról írhatna!
Elmosolyodott, és elhatározta, hogy kihasználja a mai napot arra, hogy kicsit körbeszaglásszon. Talán mégsem lesz olyan szar ez a mai nap ‒ a harmincadik születésnapja ‒, mint ahogy hitte.


Rabló



Niki felrakta a csúcsdíszt a karácsonyfára, egy pillanatig csodálta az összhatást, aztán tekintete a polcon sorakozó fotókra vándorolt. Mindig megdöbbentette, hogy Atesz és Karcsi mennyire hasonlítanak egymásra, pedig nem is testvérek. De a karácsonyfát mindketten imádni fogják. Niki elmosolyodott, és figyelmen kívül hagyta a harmadik, nagyobb fotót, mert ha odanéz, akkor biztos bőgni kezd.
Eligazgatta az égősort, lekapcsolta a villanyt, a szoba egy pillanatra sötétségbe borult, aztán a karácsonyfán ragyogni kezdtek a fények, mintha tündérek ülnének az ágakon, és a szárnyaikat verdesnék.
Niki leereszkedett a kanapéra, fejét a háttámlának döntötte, és addig nézte a fát, amíg az aranyszínű masszává nem sűrűsödött a szoba sötétjében. Talán el is aludt, mert amikor feleszmélt, égett a szeme, és nem emlékezett rá, hogy a fasírtot kivette-e a sütőből.
Felpattant, és már rohant volna a konyhában, amikor meghallotta a motoszkálást a bejárat felől.
Először azt hitte, Tomi az. Még az enyhe füstszagot is érezni vélte, ami sose ment ki a férfi ruhájából. Indult, hogy megölelje, aztán fejbe kólintotta a valóság: Tomi többé nem jön haza.
Niki görcsbe ránduló gyomorral óvakodott ki az előszobába, útközben felkapta a mobilját, és bekapcsolta az elemlámpa funkciót. Rávilágított a sarokban álló fogasra, a bejárati ajtóra, de minden ugyanolyan volt, mint általában. Biztos, csak képzelődött...
Ám ekkor a zár kattant egyet, a kilincs pedig lassan lenyomódott. Niki tudta, hogy fel kellene rohannia az emeletre a gyerekekhez, és hívnia a rendőrséget, de képtelen volt mozdulni.
Az ajtó halk nyikorgással feltárult, és egy magas alak állt a küszöbön, Niki csak a körvonalait látta.
– Menjen innen, vagy hívom a rendőrséget! – nyögte, és reszkető kézzel felemelte a mobilját.
A férfi hunyorgott a fénytől, arcát ritkás borosta fedte, közötte vörös sebhelyek.
– Nem akarom bántani – szólalt meg durván recsegő hangon. – Elfordítaná azt a rohadt mobilt? Nem látok semmit. És szerintem magának is jobb, ha nem látja az arcomat.
Volt valami a szavaiban, Niki nem tudta megmondani, hogy mi, de ösztönösen leengedte a telefont.
– Mit akar?
– Odaadni ezt. – A férfi egy borítékot nyújtott át. Niki csak egyetlen másodpercig habozott, aztán elvette.
Nem tudta, mit várt, de biztosan nem egy köteg húszezrest.
– Ez mi?!
– Pénz. Maga szervezi a gyűjtést a tavalyi tűzesetben elhunytak családtagjainak, nem?
– Igen. – Niki előtt felrémlett a lángoló lakópark, a keze ökölbe szorult. – De... miért támogatna minket ennyi pénzzel?
– Hallottam magáról. Összehozta az alapítványt, és két árván maradt gyereket is befogadott. A férje tűzoltó volt.
Niki belevájta körmeit a tenyerébe.
– Ismerte Tomit?
– Mondhatjuk.
– De... Miért tört be? Miért nem utalta át a pénzt? – hebegte Niki, de addigra a férfi már kifordult az ajtón, és eltűnt az éjszakában.
Niki kiszedte a sütőből a fasírtot, aminek csak a szélei égtek meg egy kicsit, aztán visszament a nappaliba, és csak bámulta a karácsonyfát, ami ugyanúgy ragyogott, mintha az elmúlt negyedóra meg se történt volna. Ki lehet ez a férfi? Profin betört az ajtón, de nem vitt el semmit, hanem hozott. Mint Robin Hood...
Eszébe jutottak a sebhelyek. Égésnyomok, döbbent rá. És már rémlett, hogy volt egy ember. Tomi őt mentette ki utoljára. A férfi kijutott, Tomi... bent égett. A rendőrök azt mondták, az a férfi egy rabló. Azt is mondták, hogy sajnálják, hogy Tomi egy ilyen alak megmentése közben halt meg. És valahol Niki is sajnálta.
Aztán a kezében lévő borítékra pillantott, és elszégyellte magát.

Álom?





– Idenézz, Robi! – kiáltotta Dia, és könnyedén fellépdelt a meredek, létraszerű lépcsőn. – A padláson van a második szoba! Lehetne ez a tiéd. 
– Oké – felelte Roberta anélkül, hogy látta volna, mibe egyezik bele.
Nekiállt megmászni a lépcsőt, pedig utálta a magasságot. Nem is értette, mi a fenének jött el Diával és Balázzsal a hegyekbe. Diát a temetés óta nem látta, telefonon se nagyon beszéltek. Aztán a barátnője pár napja váratlanul megjelent a munkahelyén, feltűnően vidáman, és elmesélte, hogy Balázzsal lefoglaltak egy erdei kunyhót a hétvégére, amiben van plusz egy szoba – az persze nem derült ki, hogy a padláson. Ha Roberta tudta volna, talán el sem jön, így azonban automatikusan csúszott ki a száján az igen, mert hát Diának sosem volt egyszerű nemet mondani. Azokután, ami három hete történt, főleg nem.
Roberta szaporán verdeső pulzussal és ingatag léptekkel ért fel a lépcső tetejére. Dia, mintha csak erre várt volna, széles mosollyal mutatott körbe.
– Na, mit szólsz? Hát nem édes?
– De, az – mormolta Roberta, a fenyőből faragott ágyra, és a rajta sorakozó rózsaszín virágos párnákra pillantva, ám közben úgy érezte, mintha a háromszöget formázó falak rá akarnának dőlni, és ki akarnák préselni belőle a levegőt. A sarokban álló ősrégi, koromtól sötétlő kályha ontotta magából a meleget. Roberta hátán végigcsorgott az izzadtság.
– Szuper! – lelkendezett Dia. – Úgy örülök, hogy végeztél a költözködéssel, és el tudtál jönni!
– Balázsnak köszönhető – mormolta Roberta. – Ha nem segít az elején átvinni a bútorokat az új lakásba, még most se lennék kész. – Érezte, hogy az arcát elönti a forróság, azonban úgy tűnt, hogy Dia semmit sem vesz észre a zavarából.
– Balázs remek pasi, szívesen kölcsönadom máskor is – vigyorodott el. – Persze csak cipekedéshez. Szólok is neki, hogy hozza fel a cuccodat.
– Köszönöm! És, Dia... – Robertának kényszerítenie kellett magát, hogy ki tudja mondani a következő mondatot, és így is majd’ belefulladt a szavakba. – Sajnálom, ami anyukáddal történt!
– Részeg volt, mint általában. Az a csoda, hogy nem hajtott bele az árokba azzal a vacak biciklivel már jóval régebben. – Dia elfintorodott, aztán lesietett a lépcsőn.
Roberta hevesen dübörgő szívvel, ökölbe szoruló kézzel nézte, ahogy Dia göndör fürtjei egy utolsót libbenve eltűnnek a szeme elől, és azon tűnődött, hogy a barátnője tényleg így is gondolja, vagy csak egyszerűbb ezt mondani? Mert ha tényleg így gondolja... Nem! Ennyivel nem lehet ezt lerendezni!
Lassan fújta ki a levegőt, és visszapislogta a szemét szurkáló könnyeket. Remegett a keze, ahogy lehámozta magáról a vastag pulcsit, és az ágyra hajította, aztán két lépéssel átszelte a szobát. Kitárta a széles ablakot, és beengedte a hűs, késődélutáni levegőt, ami csípős volt, és mintha feszültség pattogott volna benne. Roberta az égen hömpölygő felhőkre pillantott, aztán a kopár erdőre. Egy árnyék suhant el a fák között, Roberta összerezzent. Csak képzelődik? Vagy tényleg léteznek szellemek, és kísértik azokat, akik bűnt követtek el ellenük?
Kényszerítette magát, hogy lefelé pillantson, a kunyhó mellett parkoló fehér Opelre, amit úgy vett körbe a vastag, barna avar, mintha láthatatlan kezek egyre lejjebb húznák a fullasztó mélységbe. Roberta megszédült. Lehunyt szemel csapta be az ablakot, fordította rá a reteszt, és nekidöntötte a hátát a hűvös üvegnek.
Próbált úrrá lenni hirtelen jött remegésén. Aztán meghallotta a gyors lépteket felfelé a lépcsőn, és megérezte a kicsit citrusos, kicsit édes illatot, amit nem bírt kiverni a fejéből.
Kipattant a szeme, és Balázs világítóan kék tekintetével találta szembe magát, ami mindig kicsit a Star Warsoslézerkardok fényére emlékeztette.
– A tériszonyod? – kérdezte a férfi, ledobva Roberta táskáját az ágy mellé.
– Aha, de már jobb. Nem kellett volna kinéznem az ablakon.
Úgy tűnt, Balázs kérdezni akar valamit, talán azt, hogy Roberta mégis mi a fenét keres itt azokután, ami történt. Lehet, hogy Balázs direkt foglalt a hegyekben szállást? Hisz tudja, hogy Robertának tériszonya van. Lehet, hogy azt hitte, ide biztos nem jön el velük? Erre mégis itt van, hogy miért, azt ő maga sem tudja. Régen olyan természetesnek tűnt, hogy mindenhová elkísérte Diát és Balázst, de most már egyáltalán nem volt az. Szabadkozni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, Dia hangja csendült fel lentről.
– Nem jöttök le?
– De, megyünk – kiáltotta Balázs. Még rávillantotta a szemét Robertára, aztán elfordult, és megindult lefelé a lépcsőn. Roberta követte, még bizonytalanabb léptekkel, mint ahogy felfelé jött. Aztán ahogy leért a földszintre, szinte arcul csapta a szürke kőkandallóból áradó forróság. Mintha a pokolban lenne... Diára pillantott, aki épp kitett az asztalra néhány üveg bort. Balázs odalépett hozzá, és segített neki, közben végigsimított Dia derekán. Roberta elkapta a tekintetét, és fürdőbe menekült. Csak mikor a kezét mosta, akkor látta meg a tenyerén a hold alakú, véres bemélyedéseket – a körmei nyomát.

***

Az este hosszú volt és kényelmetlen, végig Dia fecsegett. Roberta nem értette, hogy lehet a barátnője ilyen vidám. Hisz bármilyen is volt az anyja, nemrég halt meg. Diának szomorúnak kellene lennie! És talán az is volt, mindig is mesterien el tudta rejteni az érzelmeit. Akkor is csak mosolygott, amikor annak idején felrepedt szájjal jött be a gimibe. Olyan viccesen adta elő, hogyan gurult le a lépcsőn, hogy mindenki elhitte. Csak Roberta sejtette a valóságot. Meg Balázs. A fiú már akkoriban is folyton Dia nyomában járt, nem látott meg más lányt, és ettől ismért belehasított Roberta szívébe az ismerős sajgás.
Nyolc óra körül elkezdett szakadni a hó, a szél vadul kavarta a hópelyheket az ablak előtt. Egyre több ült meg belőlük az osztott táblás üveg sarkaiban.
– Van egy ötletem! – szólalt meg Dia váratlanul.
Elkezdett kutatni a táskájában, és diadalmasan előhúzott belőle egy sötétkék könyvecskét.
– Olvasni akarsz? – dörmögte Balázs, és újra ivott a borából. Roberta már nem is számolta, hányadik pohárnál tart.
– Dehogy olvasni, hanem felolvasni! – Dia ragyogó mosollyal mutatta körbe a könyvet. – Ez állítólag egy elátkozott könyv. Egy fura öregember hozta be az antikváriumba pár napja.
– Elátkozott könyv? – röhögött fel Balázs. – De ugye nem hitted el ezt a hülyeséget?
– Nem hát, de vicces lenne olvasni belőle. Leoltjuk a villanyt, és a kandalló fényénél olvasunk. Olyan kísérteties lenne. Muszáj kipróbálnunk! – Dia kérlelő pillantást vetett először Balázsra, aztán Robertára.
– Részemről oké – egyezett bele Roberta. Nagyjából bármibe beleegyezett volna, csak hogy gyorsabban múljon az idő.
– Szuper! – Dia széles mosolyt küldött felé, és odanyújtotta a könyvet. – Olvasd fel te!
Roberta egy pillanatig a könyvre meredt, ami most már nem is sötétkék színűnek tűnt, hanem éjfeketének, aztán megfogta. Ujjbegyei alatt a bőrkötés furán élőnek tűnt, kicsit mintha pulzált is volna, Roberta lélegzete elakadt, ösztönösen el akarta dobni a könyvet.
– Mit is mondott az öreg, milyen átok van rajta? – préselte ki magából a szavakat.
– Aki elolvassa, és bűnös, az örök álomra hunyja a szemét.
– Ez nevetséges – mondta Roberta, de a hátán végigfutott a borzongás. Magán érezte Balázs pillantását, ahogy kinyitotta a könyvet, és pontosan tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, mint ő. A szobában ők ketten mindenképp bűnösök. Roberta keze reszketett, ahogy lapozni kezdett, aztán amikor a történet elejéhez ért, a nevetés szinte kitört belőle. – Ez egy mesekönyv!
– Milyen mesék vannak benne? – kérdezte Dia csalódott hangon.
– Csak a Csipkerózsika. Gondolom, az öreg ezért találta ki az örök álmot. Azért felolvassam?
Dia lebiggyesztette a száját, aztán megrántotta a vállát.
– Aha, majd úgy teszünk, mintha nagyon félelmetes lenne.
Lekapcsolták a villanyt, Roberta közelebb húzódott a kandallóhoz, és a narancssárga lángok fényében olvasni kezdett. Ugyanaz a mese volt, amit gyerekkorában annyiszor hallott, még a rajzok is hasonlóak, csak a lapok sokkal gyűröttebbek, sárgábbak, és egyszer-egyszer a szeme sarkából úgy látta, mintha az ábrák megmoccannának. Ám amikor odakapta a szemét, minden mozdulatlannak tűnt. Biztos csak a fények játéka, gondolta, mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a történet végére ért, és becsukhatta a könyvet.
– És honnan fogjuk tudni, hogy nem ébredtünk fel? – kérdezte Balázs, majd egyetlen nagy korttyal eltüntette a pohara alján lévő bort. – Elég valósághű álmok is vannak. Amikről később nem is tudjuk, hogy megtörténtek-e. És nem mennek ki a fejünkből...
Roberta lesütötte a szemét, de így is érezte, hogy a férfi őt nézi, és a gyomra összeszorult a szavaitól.
– Azt mondják – suttogta –, hogy az álomban van mindig valami irreális, valami fura.
– És azt is mondják – tette hozzá Dia síri hangon –, hogy ha meghalsz az álmodban, akkor arra felébredsz. Már persze, ha nem vagy bűnös.
Roberta elakadó lélegzettel meredt a barátnőjére. Lehet, hogy Dia rájött? És ezzel a fura, elátkozott könyves hétvégével akar bosszút állni rajtuk? Balázsra sandított, és látta, hogy a férfi is ugyanarra gondol. A félhomályos szobát hirtelen ellepte a sűrű, fojtogató feszültség. 
– Jobb, ha én megyek aludni – nyögte ki Roberta, és felpattant a fotelből.
– Reggel találkozunk! – kiáltott utána Dia. – Vagy nem...

***

Roberta szíve vadul vágtatott, a gyomra apróra ugrott, miközben átöltözött, lekapcsolta a lámpát, és bebújt az ágyba. Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak egy ostoba mese, a tagjai jegesek voltak a félelemtől. Vagy a lelkifurdalástól? Képtelen volt eldönteni. A takaró túl vastag, túl nehéz volt, az ablakot már befedte a hó, a sötétség úgy borult rá Robertára, mint a koporsófedél. Csak a szél süvöltött kint egyre vadabbul. Roberta azt hitte, nem fog tudni elaludni, de az álom pillanatok alatt magával ragadta.
Arra ébredt, hogy világos van a szobában, és a szél sem süvít. Ezek szerint reggelig aludt. Felnevetett. Milyen ostoba is volt! A való életben nem léteznek elátkozott könyvek, se isteni igazságszolgáltatás.
Félrehajtotta a takarót, ami most pihekönnyűnek tűnt. A szoba meleg volt, pedig emlékezett rá, hogy este már nem rakott a kályhára. Jólesően kinyújtózott, mire valaki megmozdult mellette.
– Jó reggel, napsugár! – hallotta meg Balázs hangját, aztán a férfi kócos üstöke is feltűnt.
– Mit csinálsz?! – szisszent fel Roberta, amikor Balázs átkarolta, és közelebb húzta.
– Feljöttem rakni a kályhára, aztán megláttalak, és muszáj volt bemásznom melléd.
– De Dia...
– Nyugi, lent van, még nem ébredt fel, semmit sem fog hallani – mászott rá a férfi.
Roberta ide-oda kapkodta a tekintetét, közben alig vette észre, hogy Balázs már húzza le róla a pizsamaalsót, és gombolja ki a felsőjét. A csókjait is alig érezte, pedig emlékezett rá, hogy három hete azon az estén milyen perzselőek voltak, annak ellenére, hogy akkor az autóban csak a száját csókolta a férfi, nem a csupasz mellét. És különben is, mit keres itt Balázs? Azon az átkozott estén azt mondta, hogy felejtsék el a csókot. Akkor most mi a fenét akar?!
A felismerés váratlanul hasított Robertába. Ez csak egyálom! Azért ilyen szürreális minden, mert igazából nem is ébredt fel!
– Hagyjál! – kiáltott Balázsra. – Múltkori csók véletlen volt! – hazudta.
– Mi? – dermedt meg a férfi. – Még sose csókolt meg senki ennyire szenvedélyesen. Nem tudom kiverni a fejemből! Úgy tűnt...
– Mintha akarnám? Épp akkor ütöttük el Dia anyját, azt se tudtam, mit csinálok! – Roberta előtt olyan élesen jelent meg az az árok, benne az összetört biciklivel és a mozdulatlanul fekvő alakkal, mintha filmen vetítenék elé a jelenetet.
Eltaszította magától Balázst, és felpattant az ágyról.
– Te is tudod, hogy az a nő csak bántotta Diát – nyúlt a keze után Balázs, de Roberta elhúzta. – Azok a sérülések az arcán gimiben...
– Az apja is lehetett, vagy tényleg csak baleset, nem tudhatjuk! És szerinted Diának mennyi időbe telik összerakni, hogy az anyját pont aznap érte baleset, amikor segítettél átvinni a bútoraimat az új lakásba?
– Nem ütöttük el! Csak megijedt, és belehajtott az árokba.
– Az nem számít! Nem segítettünk neki, ott hagytuk. Dia talán már tudja is... Talán azt is, hogy megcsókoltalak. Vállalnunk kell a következményeket!
– Nem! Nem fogom tönkre tenni az életemet egy részeges kurva miatt! – ordította Balázs, az arca vörösre gyúlt és egészen eltorzult a dühtől. Roberta döbbenten bámulta. Balázs nem ilyen. Nem gonosz. Nem önbíráskodik. Ez csak egy álom! Roberta most már biztosan tudta.
Ide-oda kapkodta a tekintetét, aztán meglátta az ablakot...
...csak meg kell halnia, és akkor felébred.
Közelebb lépett. Az üveg párás volt, nem lehetett kilátni rajta. De a felirat jól látszott. Bűnös. Dia kacskaringós betűivel rajzolva.
Roberta végtagjai elzsibbadtak, és úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéről. Mi van, ha mégsem ébred fel? Hosszan meredt a szóra, aztán felsóhajtott.
Ha nem ébred fel, azt is megérdemli. Hisz duplán is bűnös. Mert nem csupán egy véletlen csókról volt szó azon az estén, három hete. Évek óta képtelen kiverni a fejéből Balázst.
– Roberta, ne! – hallotta maga mögül Balázs hangját, de csak olyan tompán, fojtottan, mintha a falon túlról kiabálna. Könnyű volt nem foglalkozni vele.
Odalépett az ablakhoz, kitárta, és fellépett a párkányra. Olyan egyszerűen ment, nem is szédült. Hát tényleg álom, gondolta, aztán lehunyta a szemét, és ugrott.