Lowdeni boszorkányhajsza - beleolvasó - 1. rész


Lottie kilépett a Black Catből, és nekidőlt az ajtófélfának. A feje furán könnyűnek tűnt, a lába ingatagnak. Nem kellett volna meginnia azt az utolsó pohár whiskyt, de hát egy bulin illik kirúgni a hámból, nem igaz? Még akkor is, ha rohadtul nincs kedve hozzá. Eljönni se volt, de előbb ugrana le az edinburghi vár tetejéről, mint hogy ezt beismerje a munkatársai előtt.
Mélyet szippantott a friss, éjszakai levegőből, és ellökte magát a faltól. Ám mielőtt a kocsma teraszáról a járdára léphetett volna, egy rekedtes hang megállította:
‒ Nocsak, Lottie Kelsey! Hová, hová?
Lottie visszafordult a pub felé, közben a világ is megpördült körülötte. Belekapaszkodott a legközelebbi pad háttámlájába, és a félhomályból előlépő pasasra pillantott. Tristan Hunter… Még csak ez hiányzott! A néhány héttel ezelőtti összetűzésük óta látni se bírta a férfit. Pont egy olyan ügyről készült cikket írni, amiben Hunter nyomozott, és ezt a férfi nem vette jó néven. Nagyon-nagyon nem. Lottie pedig azt nem, ahogy Hunter direkt kicseszett vele. Végül a cikk ugrott, Lottie pedig azóta egy kanál vízben meg tudta volna fojtani a férfit.
Pislogott párat, hátha ettől Hunter köddé válik, de persze nem volt ekkora szerencséje. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi ugyanott állt, mint az előbb, a szájából kifújt füst összekeveredett a leheletével, az utcai lámpa fényében jegeskék szeme szinte feketének látszott.
‒ Ilyen korán lelépsz, ráadásul egyedül? – húzta fel Hunter az egyik szemöldökét. ‒ Ez nem vall rád.
Lottie pontosan tudta, mire céloz a férfi, és minden igyekezete ellenére elvörösödött. Biztos Hunter is hallotta azokat a rohadt pletykákat.
‒ Haza kell mennem – motyogta Lottie. ‒ Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
‒ Miért, Hamupipőke, talán éjfél után tökké változik a hintód?
‒ Nem, hanem patkánnyá a kocsisom.
Egy pillanatig némán meredtek egymásra, a hűvös levegő mintha felforrósodott volna a feszültségtől körülöttük, aztán Hunter még egy utolsót szívott a cigijéből, elnyomta a csikket, és elegáns mozdulattal a kukába hajította.
‒ Jobban teszed, ha fogsz egy taxit. Nem látok itt senkit, aki szívesen fuvarozna. Biztos megkopott a vonzerőd – jegyezte meg hűvösen. Vetett Lottie-ra egy utolsó, megvető pillantást, aztán visszament a Black Catbe.
Lottie némán bámulta a becsukódó ajtót, forrt benne a harag, és elöntötte a kimerültség. A szemben lévő épületre pillantott, aminek szürke kőből kirakott fala a sötétben még a szokásosnál is komorabbnak látszott. Az Edinburgh-i Krónikák szerkesztősége.
Egyre vonzóbbnak tűnt, hogy az irodai kanapén aludjon, de gyorsan összeszedte magát. Mindjárt itt van január másodika, és ezt a rohadt napot a lakásában fogja tölteni, csokit zabálva, a Netflixen bámulva valami béna sorozatot, és közben nagyon sajnálja majd önmagát.
Tétova léptekkel elindult, átment a járdán, és elhaladt a szerkesztőséggel szomszédos rendőrkapitányság mellett, közben előtolultak a rossz emlékek. Felsóhajtott, és visszapillantott a Black Catre, ahol a szerkesztőség rendszeresen együtt ivott a zsarukkal. Legalább az újévi bulin túl van, hála az égnek!
A George Street felé ment. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért, pedig csak egy saroknyit kellett mennie. Szerencsére hamar talált taxit, az autó utasterében kellemesen meleg volt, Lottie hátrahajtotta a fejét, és hunyorogva nézte az utcai lámpák fényét. A kintről beszűrődő zsibongás egyre tompább, egyre ködösebb lett, egészen elzsongította…
Arra eszmélt, hogy a taxi a ház előtt áll, amiben lakik, és a sofőr türelmetlenül szólongatja. Lottie a kezébe nyomott némi pénzt, aztán félig csukott szemmel felbotladozott az első emeletre. Lerúgta a cipőjét, lecibálta magáról a ruhát, és előtúrta pizsamáját a párna alól. Bedőlt az ágyba, és még hallotta, ahogy a Szent Egyed katedrális harangjai elütik az éjfélt, majd az álom szinte fejbe kólintotta.

***

A zaj furán idegennek tűnt, mintha egy álomból szűrődött volna át a valóságba. Lottie feje sajgott, nyögve az arcára szorította a kezét, aztán kilesett az ujjai közül. Pillantása a napraforgókkal díszített párnára és takaróra esett, mindkettő csinosan összehajtogatva hevert a matracon. Lottie karácsonyra kapta őket, a szokásos tapintatlan ajándék az anyjától. Jövőre vajon mit vesz? Egy hat személyes étkészletet? Vagy befizeti egy társkereső irodába? Esetleg egy spermabankba?! Lottie bármelyiket elképzelhetőnek tartotta.  
Nyögve hasra fordult, egészen a füléig rántotta a takarót, és már majdnem álomba merült, amikor újra felharsant a zörej. Ki a fene húzogat bútorokat január másodikán?! Ez még munkaszüneti nap volt Skóciában, pont ezért időzítették az újévi bulit tegnapra. Hogy legyen idő kipihenni a mámort. De ilyen zajban pihenni pont nem lehet.
‒ Basszus! – csattant fel Lottie, aztán feltápászkodott az ágyról, az ajtóhoz támolygott, és kipislogott a folyosóra.
A lehangolóan barna szőnyeggel borított előtér teljesen üres volt, a szomszédos lakás ajtaján azonban férfihang szűrődött ki. Mi a fene?! Ki lehet ilyenkor Mirandánál? Lottie azonnal maga előtt látta mindig tip-top, kiskosztümös szomszédját. Aztán arra gondolt, hogy az utóbbi hetekben Miranda biztos azért érkezett sokszor későn haza, mert megismerkedett valakivel. Vajon ki lehet a pasi?
Lottie kíváncsisága erősebbnek bizonyult a másnaposságánál. Közelebb óvakodott, fülét a vajszínűre mázolt fára szorította, és próbálta kivenni a szavakat, aztán… aztán az a hülye ajtó váratlanul kinyílt, Lottie pedig az egyensúlyát elvesztve bezuhant a nyíláson, és nekiütközött egy kemény mellkasnak.
‒ Au! – jajdult fel, mire felharsant az ingerült, túlságosan is ismerős hang.
‒ Kelsey?!
Lottie vállát megragadta két lapátkéz, és nem túl gyengéden visszatolta a nőt egyenesbe.
‒ Hunter? ‒ Lottie felpislogott a zsarura, aki még a szokásosnál is nagyobb darabnak tűnt, ahogy fölé tornyosult. Piszkosszőke haja ugyanolyan szélfúttán kócos volt, mint mindig, és jól látszott vaskos nyakának oldalán a pók formájú tetoválás. Lottie megborzongott; utálta a pókokat. Miranda Hunterrel jött volna össze? Á, biztos nem! A szomszédja nem bukott a nagydarab, tetovált bunkókra, ő inkább az öltönyös, kifinomult fickókat szerette. Na meg Hunter sem lenne talpig fegyverben, ha most kelt volna az ágyból. ‒ Mit keresel itt? – nézett Lottie a férfi jeges tekintetébe.
‒ Ezt én is kérdezhetném tőled – jegyezte meg Hunter. ‒ Miért hallgatózol?
Lottie elegánsan átsiklott a hallgatózás felett, és a szomszédos lakásra mutatott.
‒ A zajra ébredtem, amit csaptatok.
‒ Higgyem el, hogy épp ebben a házban laksz?
‒ Szerinted ilyen göncben kimennék az utcára? ‒ bökött Lottie az állával piros trikójára és ugyanolyan színű pizsamaalsójára, amik ugyan rettenetesen mutattak vörös hajával, de hát alvásnál ki a fene törődik a divattal?!
Hunter pillantása lekúszott a pólón vigyorgó macskára, amitől Lottie karja akaratlanul is lúdbőrözni kezdett.
‒ Szóval most már elhiszed, hogy a szomszédban lakom? – szegte fel dacosan az állát.
Hunter fintorogva elkapta a tekintetét.
‒ Tegyük fel, hogy itt laksz ‒ ismerte el kelletlenül. ‒ Mit keresel a szomszédod ajtaja előtt?
‒ Mit keres a rendőrség Mirandánál?
Lottie bekukucskált Hunter válla mellett a lakásba, és meglátott egy fickót, a helyszínelők szokásos, fekete egyenruhájában, Miranda viszont nem volt sehol. Mi a franc történhetett? A helyszínelőket csak akkor küldik ki, ha komoly a helyzet.
Lottie gerince mentén végigfutott a borzongás, és próbált tovább nézelődni, hátha meglát még valamit, de Hunter arrébb húzódott, és eltakarta a kilátást.
‒ Ahhoz semmi közöd! ‒ mordult fel. ‒ Egyébként jól ismered Miss Bakert?
‒ Nem vagyunk öribarik, ha arra gondolsz. Három éve költözött ide, néha beszélünk, és mint látod, a falak roppant vékonyak, minden zaj átszűrődik.
‒ És tegnap hallottál valamit a szomszédból?
‒ Mit kellett volna hallanom?
‒ Bármilyen zajt. Vagy valamit, ami szokatlannak tűnt.
Lottie egy pillanatra elgondolkozott, de nem sok mindent tudott felidézni az előző éjszakáról. Legalábbis abból az öt percből, amikor ébren volt.
‒ Nem hallottam semmit – válaszolta, közben azon tűnődött, mégis mi ez az egész.
‒ Mikor láttad utoljára Miss Bakert? – Hunter nekidőlt az ajtófélfának, és karba fonta a kezét. Lottie egy pillanatig bámulta széles vállát, amin megfeszült a fekete dzseki, aztán észbe kapott, és elfordította a tekintetét. Közben figyelmeztetni kellett magát, hogy neki sem jönnek be a nagydarab, tetovált bunkók, akárcsak Mirandának.
‒ Pár napja – nézett fel Hunter barátságtalan arcába ‒, valamikor a hét elején.
‒ Tudod, hol húzná meg magát, ha el szeretne tűnni egy időre?
‒ Eltűnni?
– Igen, hová menne? A családjához? Egy barátnőjéhez? Csak tudod, kivel van jóban – magyarázta türelmetlenül Hunter, de Lottie megmakacsolta magát.
‒ Válaszolok, ha elmondod, mi történt!
‒ Ne szórakozz velem, Kelsey! ‒ csattant fel Hunter. Lottie-ra meredt, és a szeme a szokottnál is jobban emlékeztetett egy jéggé fagyott tóra.
– A szülei rég meghaltak, az öccséhez menne ‒ vonta meg a vállát Lottie, és kényszerítette magát, hogy ne süsse le tekintetét. – Szóval, miért keresitek Mirandát?
‒ Az nem a te dolgod!
– Ez nem ér, Hunter! Én segítettem neked, igazán elárulhatnál valamit.
Hunter csak gúnyosan felvonta a szemöldökét, de nem felelt. Kilépett a lakásból, nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót, és a lépcső felé indult, de Lottie nagy merészen elé állt.
– Tudod, milyen kíváncsi tudok lenni! Ha elmondod most, akkor nem járok a nyakadra később ‒ villantott a férfira egy mosolyt, bár abban a másodpercben, amikor megtette, rájött, mekkora hibát követett el.
Hunter megtorpant, és fenyegetően összeszorította a száját. Lottie nyaka megfeszült, ahogy felnézett rá, közben morcosan megállapította, milyen igazságtalan, amikor valaki ennyire magasra nő, mint Hunter. Elég egy grimasz, meg egy karba font kéz, hogy ijesztőnek látsszon, a tetkók és a vikingszerű vonások csak a ráadás. Lottie azonban nem volt hajlandó megrémülni.
– Mint mondtam, nem a te dolgod! ‒ csattant fel Hunter. ‒ Ennek az ügynek még távolról sincs semmi köze a kultúra rovathoz. Szóval még könnyebben felnyomhatlak a főszerkesztődnél, ha szimatolsz.
Lottie érezte, ahogy a düh elönti a testét, és szinte a csontjaiba mar, ahogy arra a novemberi esetre gondolt. Meghalt a nemzeti galéria kurátora, öngyilkosságnak tűnt, de a körülmények tisztázatlanok voltak, így a rendőrség nyomozást indított. Lottie úgy gondolta, hogy egy kurátor halála még épp belefér a kultúra rovatba, és legalább nem egy újabb unalmas kiállításról vagy koncertről kell írnia, így elkezdett anyagot gyűjteni. Hunter azonban egyszerűen bement az Edinburghi Krónikák főszerkesztőjéhez. Rejtély, hogy mi történt a négy fal között, de amikor a két férfi előkerült, sütött róluk a komor egyetértés, Lottie-t pedig azonnal levették az ügyről.
‒ Mondd csak, Hunter – sziszegte mérgesen –, te minden újságírót ennyire utálsz?
‒ Csak azokat, akik mindent leszarva átgázolnak másokon.
– Nem is ismersz! Azt se tudod, milyen vagyok!
– Pontosan tudom, milyen vagy. – Hunter közelebb lépett, és Lottie hátán azonnal végigfutott a borzongás. Volt egy olyan érzése, hogy Hunter ugyanolyan kegyetlen, mint némelyik bűnöző, akit üldöz, csak épp a törvény az ő oldalán áll. – És utoljára szólok, hogy tartsd távol magad a nyomozásomtól!
‒ Elég béna újságíró lennék, ha ennyivel meg lehetne félemlíteni – felelte Lottie dacosan.
‒ Meg ne halljam ‒ mordult fel Hunter ‒, hogy bemész Miranda Baker lakásába, se azt, hogy faggatod a többi rendőrt!
‒ Nem fogod meghallani.
‒ Kelsey ‒ mennydörögte Hunter ‒, nem vicceltem, maradj ki ebből, különben nem csak a főnöködnél panaszollak be, de le is csukatlak a nyomozás akadályozása miatt!
Lottie nem tudott ellenállni a magas labdának; elmosolyodott, és előre nyújtotta a csuklóját.
‒ Hol az a bilincs? Nem látom.
 Hunter arca csúnya, vörös színt öltött, és Lottie attól tartott, menten lekever neki egy pofont, de a férfi csak még közelebb hajolt hozzá.
‒ Vigyázz – sziszegte ‒, velem nem játszadozhatsz úgy, mint a főnököddel!
Hát tényleg hallotta a pletykákat! Lottie arcát elöntötte a forróság, de azért sikerült kinyögnie a választ.
‒ Helyes, mert semmi kedvem játszadozni veled.
‒ Nincs mi? – húzta fel Hunter gúnyosan a szemöldökét. – Mert te csak azzal játszadozol, akitől előnyt remélhetsz.
Hunter tekintetéből sütött az utálat, Lottie torkát pedig még a szokásosnál is jobban kaparta a szégyen, és képtelen volt kinyögni bármit is. Aztán a pasas szó nélkül sarkon fordult, és leiramodott a lépcsőn; vágtató léptei még sokáig visszhangoztak a néptelen folyosón.
Lottie lejjebb húzta a trikóját a derekán, közben az ujjai megremegtek. Sosem fogja lemosni magáról, hogy viszonya volt a nős főnökével, ezt tisztábban érezte, mint valaha. Az teljesen mindegy, hogy Aleister azt állította, a házassága romokban van, így is mindenki Lottie-t tartotta ribancnak. Ráadásul törtető ribancnak. Mert persze mindenki azt gondolta, csak amiatt feküdt le Aleisterrel, hogy a férfi visszahelyezze a bűnügyi rovathoz. Magyarázkodni felesleges lett volna, Lottie inkább nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy mindenki azt higgyen, amit akar. Ettől azonban még rohadtul fájtak a gúnyos megjegyzések.
De most nincs idő az önsajnálatra! Elhessegette Hunter megvető pillantásának emlékét, és inkább Mirandára koncentrált. Vajon hova tűnhetett, és miért ment el? És ami a legérdekesebb, miért keresi a rendőrség? Lehet, hogy elkövetett valamit…? Á, biztosan nem! Miranda ahhoz túlságosan mintapolgár. Az utóbbi időben ugyan kicsit furcsa volt, de az éjszakai kimaradások meg a hétvégi utak azért messze nem jelentik azt, hogy törvényt szegett.
A másnaposság köde oszlani kezdett, és Lottie szokásos kíváncsisága újult erővel lángolt fel. Elhatározta, hogy kihasználja az ünnepnapot arra, hogy kicsit körbeszaglásszon. Talán ez az újabb esélye arra, hogy sikerüljön kitörnie a kultúra rovatból. Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy talán mégsem lesz olyan szar ez a mai nap ‒ a harmincadik születésnapja ‒, mint ahogy hitte.

Rabló



Niki felrakta a csúcsdíszt a karácsonyfára, egy pillanatig csodálta az összhatást, aztán tekintete a polcon sorakozó fotókra vándorolt. Mindig megdöbbentette, hogy Atesz és Karcsi mennyire hasonlítanak egymásra, pedig nem is testvérek. De a karácsonyfát mindketten imádni fogják. Niki elmosolyodott, és figyelmen kívül hagyta a harmadik, nagyobb fotót, mert ha odanéz, akkor biztos bőgni kezd.
Eligazgatta az égősort, lekapcsolta a villanyt, a szoba egy pillanatra sötétségbe borult, aztán a karácsonyfán ragyogni kezdtek a fények, mintha tündérek ülnének az ágakon, és a szárnyaikat verdesnék.
Niki leereszkedett a kanapéra, fejét a háttámlának döntötte, és addig nézte a fát, amíg az aranyszínű masszává nem sűrűsödött a szoba sötétjében. Talán el is aludt, mert amikor feleszmélt, égett a szeme, és nem emlékezett rá, hogy a fasírtot kivette-e a sütőből.
Felpattant, és már rohant volna a konyhában, amikor meghallotta a motoszkálást a bejárat felől.
Először azt hitte, Tomi az. Még az enyhe füstszagot is érezni vélte, ami sose ment ki a férfi ruhájából. Indult, hogy megölelje, aztán fejbe kólintotta a valóság: Tomi többé nem jön haza.
Niki görcsbe ránduló gyomorral óvakodott ki az előszobába, útközben felkapta a mobilját, és bekapcsolta az elemlámpa funkciót. Rávilágított a sarokban álló fogasra, a bejárati ajtóra, de minden ugyanolyan volt, mint általában. Biztos, csak képzelődött...
Ám ekkor a zár kattant egyet, a kilincs pedig lassan lenyomódott. Niki tudta, hogy fel kellene rohannia az emeletre a gyerekekhez, és hívnia a rendőrséget, de képtelen volt mozdulni.
Az ajtó halk nyikorgással feltárult, és egy magas alak állt a küszöbön, Niki csak a körvonalait látta.
– Menjen innen, vagy hívom a rendőrséget! – nyögte, és reszkető kézzel felemelte a mobilját.
A férfi hunyorgott a fénytől, arcát ritkás borosta fedte, közötte vörös sebhelyek.
– Nem akarom bántani – szólalt meg durván recsegő hangon. – Elfordítaná azt a rohadt mobilt? Nem látok semmit. És szerintem magának is jobb, ha nem látja az arcomat.
Volt valami a szavaiban, Niki nem tudta megmondani, hogy mi, de ösztönösen leengedte a telefont.
– Mit akar?
– Odaadni ezt. – A férfi egy borítékot nyújtott át. Niki csak egyetlen másodpercig habozott, aztán elvette.
Nem tudta, mit várt, de biztosan nem egy köteg húszezrest.
– Ez mi?!
– Pénz. Maga szervezi a gyűjtést a tavalyi tűzesetben elhunytak családtagjainak, nem?
– Igen. – Niki előtt felrémlett a lángoló lakópark, a keze ökölbe szorult. – De... miért támogatna minket ennyi pénzzel?
– Hallottam magáról. Összehozta az alapítványt, és két árván maradt gyereket is befogadott. A férje tűzoltó volt.
Niki belevájta körmeit a tenyerébe.
– Ismerte Tomit?
– Mondhatjuk.
– De... Miért tört be? Miért nem utalta át a pénzt? – hebegte Niki, de addigra a férfi már kifordult az ajtón, és eltűnt az éjszakában.
Niki kiszedte a sütőből a fasírtot, aminek csak a szélei égtek meg egy kicsit, aztán visszament a nappaliba, és csak bámulta a karácsonyfát, ami ugyanúgy ragyogott, mintha az elmúlt negyedóra meg se történt volna. Ki lehet ez a férfi? Profin betört az ajtón, de nem vitt el semmit, hanem hozott. Mint Robin Hood...
Eszébe jutottak a sebhelyek. Égésnyomok, döbbent rá. És már rémlett, hogy volt egy ember. Tomi őt mentette ki utoljára. A férfi kijutott, Tomi... bent égett. A rendőrök azt mondták, az a férfi egy rabló. Azt is mondták, hogy sajnálják, hogy Tomi egy ilyen alak megmentése közben halt meg. És valahol Niki is sajnálta.
Aztán a kezében lévő borítékra pillantott, és elszégyellte magát.

Álom?





– Idenézz, Robi! – kiáltotta Dia, és könnyedén fellépdelt a meredek, létraszerű lépcsőn. – A padláson van a második szoba! Lehetne ez a tiéd. 
– Oké – felelte Roberta anélkül, hogy látta volna, mibe egyezik bele.
Nekiállt megmászni a lépcsőt, pedig utálta a magasságot. Nem is értette, mi a fenének jött el Diával és Balázzsal a hegyekbe. Diát a temetés óta nem látta, telefonon se nagyon beszéltek. Aztán a barátnője pár napja váratlanul megjelent a munkahelyén, feltűnően vidáman, és elmesélte, hogy Balázzsal lefoglaltak egy erdei kunyhót a hétvégére, amiben van plusz egy szoba – az persze nem derült ki, hogy a padláson. Ha Roberta tudta volna, talán el sem jön, így azonban automatikusan csúszott ki a száján az igen, mert hát Diának sosem volt egyszerű nemet mondani. Azokután, ami három hete történt, főleg nem.
Roberta szaporán verdeső pulzussal és ingatag léptekkel ért fel a lépcső tetejére. Dia, mintha csak erre várt volna, széles mosollyal mutatott körbe.
– Na, mit szólsz? Hát nem édes?
– De, az – mormolta Roberta, a fenyőből faragott ágyra, és a rajta sorakozó rózsaszín virágos párnákra pillantva, ám közben úgy érezte, mintha a háromszöget formázó falak rá akarnának dőlni, és ki akarnák préselni belőle a levegőt. A sarokban álló ősrégi, koromtól sötétlő kályha ontotta magából a meleget. Roberta hátán végigcsorgott az izzadtság.
– Szuper! – lelkendezett Dia. – Úgy örülök, hogy végeztél a költözködéssel, és el tudtál jönni!
– Balázsnak köszönhető – mormolta Roberta. – Ha nem segít az elején átvinni a bútorokat az új lakásba, még most se lennék kész. – Érezte, hogy az arcát elönti a forróság, azonban úgy tűnt, hogy Dia semmit sem vesz észre a zavarából.
– Balázs remek pasi, szívesen kölcsönadom máskor is – vigyorodott el. – Persze csak cipekedéshez. Szólok is neki, hogy hozza fel a cuccodat.
– Köszönöm! És, Dia... – Robertának kényszerítenie kellett magát, hogy ki tudja mondani a következő mondatot, és így is majd’ belefulladt a szavakba. – Sajnálom, ami anyukáddal történt!
– Részeg volt, mint általában. Az a csoda, hogy nem hajtott bele az árokba azzal a vacak biciklivel már jóval régebben. – Dia elfintorodott, aztán lesietett a lépcsőn.
Roberta hevesen dübörgő szívvel, ökölbe szoruló kézzel nézte, ahogy Dia göndör fürtjei egy utolsót libbenve eltűnnek a szeme elől, és azon tűnődött, hogy a barátnője tényleg így is gondolja, vagy csak egyszerűbb ezt mondani? Mert ha tényleg így gondolja... Nem! Ennyivel nem lehet ezt lerendezni!
Lassan fújta ki a levegőt, és visszapislogta a szemét szurkáló könnyeket. Remegett a keze, ahogy lehámozta magáról a vastag pulcsit, és az ágyra hajította, aztán két lépéssel átszelte a szobát. Kitárta a széles ablakot, és beengedte a hűs, késődélutáni levegőt, ami csípős volt, és mintha feszültség pattogott volna benne. Roberta az égen hömpölygő felhőkre pillantott, aztán a kopár erdőre. Egy árnyék suhant el a fák között, Roberta összerezzent. Csak képzelődik? Vagy tényleg léteznek szellemek, és kísértik azokat, akik bűnt követtek el ellenük?
Kényszerítette magát, hogy lefelé pillantson, a kunyhó mellett parkoló fehér Opelre, amit úgy vett körbe a vastag, barna avar, mintha láthatatlan kezek egyre lejjebb húznák a fullasztó mélységbe. Roberta megszédült. Lehunyt szemel csapta be az ablakot, fordította rá a reteszt, és nekidöntötte a hátát a hűvös üvegnek.
Próbált úrrá lenni hirtelen jött remegésén. Aztán meghallotta a gyors lépteket felfelé a lépcsőn, és megérezte a kicsit citrusos, kicsit édes illatot, amit nem bírt kiverni a fejéből.
Kipattant a szeme, és Balázs világítóan kék tekintetével találta szembe magát, ami mindig kicsit a Star Warsoslézerkardok fényére emlékeztette.
– A tériszonyod? – kérdezte a férfi, ledobva Roberta táskáját az ágy mellé.
– Aha, de már jobb. Nem kellett volna kinéznem az ablakon.
Úgy tűnt, Balázs kérdezni akar valamit, talán azt, hogy Roberta mégis mi a fenét keres itt azokután, ami történt. Lehet, hogy Balázs direkt foglalt a hegyekben szállást? Hisz tudja, hogy Robertának tériszonya van. Lehet, hogy azt hitte, ide biztos nem jön el velük? Erre mégis itt van, hogy miért, azt ő maga sem tudja. Régen olyan természetesnek tűnt, hogy mindenhová elkísérte Diát és Balázst, de most már egyáltalán nem volt az. Szabadkozni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, Dia hangja csendült fel lentről.
– Nem jöttök le?
– De, megyünk – kiáltotta Balázs. Még rávillantotta a szemét Robertára, aztán elfordult, és megindult lefelé a lépcsőn. Roberta követte, még bizonytalanabb léptekkel, mint ahogy felfelé jött. Aztán ahogy leért a földszintre, szinte arcul csapta a szürke kőkandallóból áradó forróság. Mintha a pokolban lenne... Diára pillantott, aki épp kitett az asztalra néhány üveg bort. Balázs odalépett hozzá, és segített neki, közben végigsimított Dia derekán. Roberta elkapta a tekintetét, és fürdőbe menekült. Csak mikor a kezét mosta, akkor látta meg a tenyerén a hold alakú, véres bemélyedéseket – a körmei nyomát.

***

Az este hosszú volt és kényelmetlen, végig Dia fecsegett. Roberta nem értette, hogy lehet a barátnője ilyen vidám. Hisz bármilyen is volt az anyja, nemrég halt meg. Diának szomorúnak kellene lennie! És talán az is volt, mindig is mesterien el tudta rejteni az érzelmeit. Akkor is csak mosolygott, amikor annak idején felrepedt szájjal jött be a gimibe. Olyan viccesen adta elő, hogyan gurult le a lépcsőn, hogy mindenki elhitte. Csak Roberta sejtette a valóságot. Meg Balázs. A fiú már akkoriban is folyton Dia nyomában járt, nem látott meg más lányt, és ettől ismért belehasított Roberta szívébe az ismerős sajgás.
Nyolc óra körül elkezdett szakadni a hó, a szél vadul kavarta a hópelyheket az ablak előtt. Egyre több ült meg belőlük az osztott táblás üveg sarkaiban.
– Van egy ötletem! – szólalt meg Dia váratlanul.
Elkezdett kutatni a táskájában, és diadalmasan előhúzott belőle egy sötétkék könyvecskét.
– Olvasni akarsz? – dörmögte Balázs, és újra ivott a borából. Roberta már nem is számolta, hányadik pohárnál tart.
– Dehogy olvasni, hanem felolvasni! – Dia ragyogó mosollyal mutatta körbe a könyvet. – Ez állítólag egy elátkozott könyv. Egy fura öregember hozta be az antikváriumba pár napja.
– Elátkozott könyv? – röhögött fel Balázs. – De ugye nem hitted el ezt a hülyeséget?
– Nem hát, de vicces lenne olvasni belőle. Leoltjuk a villanyt, és a kandalló fényénél olvasunk. Olyan kísérteties lenne. Muszáj kipróbálnunk! – Dia kérlelő pillantást vetett először Balázsra, aztán Robertára.
– Részemről oké – egyezett bele Roberta. Nagyjából bármibe beleegyezett volna, csak hogy gyorsabban múljon az idő.
– Szuper! – Dia széles mosolyt küldött felé, és odanyújtotta a könyvet. – Olvasd fel te!
Roberta egy pillanatig a könyvre meredt, ami most már nem is sötétkék színűnek tűnt, hanem éjfeketének, aztán megfogta. Ujjbegyei alatt a bőrkötés furán élőnek tűnt, kicsit mintha pulzált is volna, Roberta lélegzete elakadt, ösztönösen el akarta dobni a könyvet.
– Mit is mondott az öreg, milyen átok van rajta? – préselte ki magából a szavakat.
– Aki elolvassa, és bűnös, az örök álomra hunyja a szemét.
– Ez nevetséges – mondta Roberta, de a hátán végigfutott a borzongás. Magán érezte Balázs pillantását, ahogy kinyitotta a könyvet, és pontosan tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, mint ő. A szobában ők ketten mindenképp bűnösök. Roberta keze reszketett, ahogy lapozni kezdett, aztán amikor a történet elejéhez ért, a nevetés szinte kitört belőle. – Ez egy mesekönyv!
– Milyen mesék vannak benne? – kérdezte Dia csalódott hangon.
– Csak a Csipkerózsika. Gondolom, az öreg ezért találta ki az örök álmot. Azért felolvassam?
Dia lebiggyesztette a száját, aztán megrántotta a vállát.
– Aha, majd úgy teszünk, mintha nagyon félelmetes lenne.
Lekapcsolták a villanyt, Roberta közelebb húzódott a kandallóhoz, és a narancssárga lángok fényében olvasni kezdett. Ugyanaz a mese volt, amit gyerekkorában annyiszor hallott, még a rajzok is hasonlóak, csak a lapok sokkal gyűröttebbek, sárgábbak, és egyszer-egyszer a szeme sarkából úgy látta, mintha az ábrák megmoccannának. Ám amikor odakapta a szemét, minden mozdulatlannak tűnt. Biztos csak a fények játéka, gondolta, mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a történet végére ért, és becsukhatta a könyvet.
– És honnan fogjuk tudni, hogy nem ébredtünk fel? – kérdezte Balázs, majd egyetlen nagy korttyal eltüntette a pohara alján lévő bort. – Elég valósághű álmok is vannak. Amikről később nem is tudjuk, hogy megtörténtek-e. És nem mennek ki a fejünkből...
Roberta lesütötte a szemét, de így is érezte, hogy a férfi őt nézi, és a gyomra összeszorult a szavaitól.
– Azt mondják – suttogta –, hogy az álomban van mindig valami irreális, valami fura.
– És azt is mondják – tette hozzá Dia síri hangon –, hogy ha meghalsz az álmodban, akkor arra felébredsz. Már persze, ha nem vagy bűnös.
Roberta elakadó lélegzettel meredt a barátnőjére. Lehet, hogy Dia rájött? És ezzel a fura, elátkozott könyves hétvégével akar bosszút állni rajtuk? Balázsra sandított, és látta, hogy a férfi is ugyanarra gondol. A félhomályos szobát hirtelen ellepte a sűrű, fojtogató feszültség. 
– Jobb, ha én megyek aludni – nyögte ki Roberta, és felpattant a fotelből.
– Reggel találkozunk! – kiáltott utána Dia. – Vagy nem...

***

Roberta szíve vadul vágtatott, a gyomra apróra ugrott, miközben átöltözött, lekapcsolta a lámpát, és bebújt az ágyba. Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak egy ostoba mese, a tagjai jegesek voltak a félelemtől. Vagy a lelkifurdalástól? Képtelen volt eldönteni. A takaró túl vastag, túl nehéz volt, az ablakot már befedte a hó, a sötétség úgy borult rá Robertára, mint a koporsófedél. Csak a szél süvöltött kint egyre vadabbul. Roberta azt hitte, nem fog tudni elaludni, de az álom pillanatok alatt magával ragadta.
Arra ébredt, hogy világos van a szobában, és a szél sem süvít. Ezek szerint reggelig aludt. Felnevetett. Milyen ostoba is volt! A való életben nem léteznek elátkozott könyvek, se isteni igazságszolgáltatás.
Félrehajtotta a takarót, ami most pihekönnyűnek tűnt. A szoba meleg volt, pedig emlékezett rá, hogy este már nem rakott a kályhára. Jólesően kinyújtózott, mire valaki megmozdult mellette.
– Jó reggel, napsugár! – hallotta meg Balázs hangját, aztán a férfi kócos üstöke is feltűnt.
– Mit csinálsz?! – szisszent fel Roberta, amikor Balázs átkarolta, és közelebb húzta.
– Feljöttem rakni a kályhára, aztán megláttalak, és muszáj volt bemásznom melléd.
– De Dia...
– Nyugi, lent van, még nem ébredt fel, semmit sem fog hallani – mászott rá a férfi.
Roberta ide-oda kapkodta a tekintetét, közben alig vette észre, hogy Balázs már húzza le róla a pizsamaalsót, és gombolja ki a felsőjét. A csókjait is alig érezte, pedig emlékezett rá, hogy három hete azon az estén milyen perzselőek voltak, annak ellenére, hogy akkor az autóban csak a száját csókolta a férfi, nem a csupasz mellét. És különben is, mit keres itt Balázs? Azon az átkozott estén azt mondta, hogy felejtsék el a csókot. Akkor most mi a fenét akar?!
A felismerés váratlanul hasított Robertába. Ez csak egyálom! Azért ilyen szürreális minden, mert igazából nem is ébredt fel!
– Hagyjál! – kiáltott Balázsra. – Múltkori csók véletlen volt! – hazudta.
– Mi? – dermedt meg a férfi. – Még sose csókolt meg senki ennyire szenvedélyesen. Nem tudom kiverni a fejemből! Úgy tűnt...
– Mintha akarnám? Épp akkor ütöttük el Dia anyját, azt se tudtam, mit csinálok! – Roberta előtt olyan élesen jelent meg az az árok, benne az összetört biciklivel és a mozdulatlanul fekvő alakkal, mintha filmen vetítenék elé a jelenetet.
Eltaszította magától Balázst, és felpattant az ágyról.
– Te is tudod, hogy az a nő csak bántotta Diát – nyúlt a keze után Balázs, de Roberta elhúzta. – Azok a sérülések az arcán gimiben...
– Az apja is lehetett, vagy tényleg csak baleset, nem tudhatjuk! És szerinted Diának mennyi időbe telik összerakni, hogy az anyját pont aznap érte baleset, amikor segítettél átvinni a bútoraimat az új lakásba?
– Nem ütöttük el! Csak megijedt, és belehajtott az árokba.
– Az nem számít! Nem segítettünk neki, ott hagytuk. Dia talán már tudja is... Talán azt is, hogy megcsókoltalak. Vállalnunk kell a következményeket!
– Nem! Nem fogom tönkre tenni az életemet egy részeges kurva miatt! – ordította Balázs, az arca vörösre gyúlt és egészen eltorzult a dühtől. Roberta döbbenten bámulta. Balázs nem ilyen. Nem gonosz. Nem önbíráskodik. Ez csak egy álom! Roberta most már biztosan tudta.
Ide-oda kapkodta a tekintetét, aztán meglátta az ablakot...
...csak meg kell halnia, és akkor felébred.
Közelebb lépett. Az üveg párás volt, nem lehetett kilátni rajta. De a felirat jól látszott. Bűnös. Dia kacskaringós betűivel rajzolva.
Roberta végtagjai elzsibbadtak, és úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéről. Mi van, ha mégsem ébred fel? Hosszan meredt a szóra, aztán felsóhajtott.
Ha nem ébred fel, azt is megérdemli. Hisz duplán is bűnös. Mert nem csupán egy véletlen csókról volt szó azon az estén, három hete. Évek óta képtelen kiverni a fejéből Balázst.
– Roberta, ne! – hallotta maga mögül Balázs hangját, de csak olyan tompán, fojtottan, mintha a falon túlról kiabálna. Könnyű volt nem foglalkozni vele.
Odalépett az ablakhoz, kitárta, és fellépett a párkányra. Olyan egyszerűen ment, nem is szédült. Hát tényleg álom, gondolta, aztán lehunyta a szemét, és ugrott.

Nézőpontok


Mi a tökömért nem tud időben jönni az a nyomorék busz?! Kovács majd megint jól megszopat bioszon, ha kések. És még Vivi se rakott fel új képet instára, pedig máskor minden reggel azzal kezdi. Fullos csaj, nagyon adom!
Épp a régi képeit csapatom, amikor meghallom a buszt. Úgy hörög, mint a nagyfaterom, amikor elszív egy doboz cigit, és úgy is néz ki, mintha annyi idős lenne, mint csóri nagyfater. A lepattant kék festés, meg a koszos ablak nagyon nem sirály.
Bevágom a telót a zsebembe, és már nyomakodok is előre. Csak a szemem sarkából látom, hogy a busz úgy kaptat fel az emelkedőn, mint valami nyomi csiga. Faszom! Még kár volt bejönni a tömegbe. Dühömben jó erősen belevágom a könyököm a mellettem ácsorgó öregbe, aztán előkaparom a zsebemből a cigit, és rágyújtok.
A füstön keresztül látom, ahogy egy piros Suzuki, aki eddig a busz mögött kullogott, kivág balra. Az idióta azt hiszi, hogy ő gyorsabb, pedig nem. Még mindig fej-fej mellett nyomulnak, amikor egy csaj belesikít a fülembe.
– Basszus, jönnek szembe!
Jobbra kapom a fejem, és észreveszem a fehér bömbitSzembe a Suzukival. Az idióta suzukis meg még rá is gyorsít, a bömbi is nyomja. Ez totál para, mindjárt egymásra kenődnek!
Valaki beletenyer a dudába, talán a buszsofőr. Igen, tuti ő az, aztán már csak azt látom, hogy a bömbis félrerántja a kormányt, a kocsi meg random táncol ide-oda, aztán nagy dörrenéssel belecsapódik az árokba.
Hát ez íjé, haver. Én meg asszem offolom ma a bioszt.

*

Miért ilyen lassú ez a busz?! A repedt kijelzős mobilomra pislogok, ami mellettem hever az anyósülésen, és alig tudom kivenni rajta az időt. Mikor végre sikerül kisilabizálnom, hogy már csak negyedóra van nyolcig, nyomban elönt az idegesség.
Ha megint nem érek be nyolcra, akkor abból nagy baj lesz. Azt hiába mondom, hogy az alzheimeres anyám most épp magára zárta a konyhaajtót, amíg a fürdőben szárítottam a hajamat, és ki kellett imádkoznom onnan. Gábort nem fogja meghatni. Érzem, hogy egyre jobban elönt a pánik, az izzadtságfoltok már biztosan látszanak a rózsaszín blúzomon.
Erősen markolom a kormányt, és próbálok a számon át lélegezni, de így is érezem a busz kipufogófüstjét. Forog tőle a gyomrom. A szemem előtt ott inog a koszos rendszámtábla, sőt igazából az egész busz billeg, mintha bármelyik pillanatban összeroskadhatna, és olyan a hangja, mint egy traktornak.
A bűz egyre elviselhetetlenebb. Nem rúghatnak ki, muszáj előznöm!
Beleharapok a szám szélébe, kivágok balra, és beletaposok a gázba. Minden erőmmel nyomom, de az ósdi Suzukim sincs sokkal jobb állapotban, mint a busz, alig haladok. Gyorsan visszaváltok négyesre, közben az izzadtság már a hátamon is csurog.
Odakapok a levegőfújóhoz, és a legnagyobb fokozatra tekerem, de csak a kinti meleg levegőt csapja az arcomba.
– A szentségit! – szitkozódom ugyanúgy, ahogy régen anyám, de nem rá, hanem a volt férjemre gondolok, akiben miután megcsalt annyi sem volt, hogy legalább a jobb kocsit hagyja nálam, ne ezt az ősrégi Suzukit. Húsz év házasság neki semmit sem számít.
Egy pillanatra elvakít a szokásos harag, mint mindig, mikor Pistire gondolok, talán ezért nem veszem észre a szembejövő autót. Aztán amikor meglátom, azonnal pánikolni kezdek. Azt sem tudom hirtelen, hogy lassítanom vagy gyorsítanom kellene. Egy pillanatra lefagyok, aztán zúgni kezd a fejem. Magam sem tudom, miért, de a gázra lépek. Taposom, taposom, de a fehér autó egyre közeledik, a busz meg még mindig mellettem van.
– Lassíts már! – sikítom a buszvezetőnek, mintha meghallhatná.
A pulzusom száguld, a gyomrom gyűszűnyi. Tudom, hogy a fékre kéne lépnem, de képtelen vagyok megtenni. Aztán meghallom, hogy a szembejövő csikorgó gumikkal fékez, mintha csak most vett volna észre. Az autó össze-vissza táncol az úton, aztán az árokba rohan. Egyetlen másodperccel azelőtt, hogy nekimennék.
Végre fékezek. Megállok az út szélén, szaporán kapkodom a levegőt, de alig valami jut el a tüdőmig. Nem arra gondolok, hogy megúsztam. Nem is a másik kocsi vezetőjére. Hanem Gáborra, aki ezek után biztos kirúg.

*

A fának vetem a hátam, és a fülemhez szorítom a mobilt, mintha beszélnék, pedig csak a környéket pásztázom.
Néha a hátam mögé sandítok. A kétszintes, undorítóan rózsaszínű házra, amiben elvileg egy Csontváry bújik meg. Ha a biztosítós kapcsolatom nem esküdött volna meg az életére, hogy a füles igaz, el se hinném. A Zrínyi kirohanása ebben a bugyirózsaszín házban! Szentségtörés! Tulajdonképp még jót is teszek azzal, hogy ellopom.
A ház már üres, de a buszmegállóban még túl nagy a tömeg, várnom kell, míg mindenki elkotródik. De a rohadt busznak már tíz perce meg kellett volna érkeznie. Tudom, mert lecsekkoltam a menetrendet. És még mindig nyoma sincs...
Aztán meghallom a dübörgést a dombon túl. Mintha nem is busz lenne, hanem egy orosz tank. Beleőszülök, mire ideér.
Idegesen átteszem a másik fülemhez a telefont, közben rápillantok az órára. Már csak fél órám van, rohadna meg, aztán a nő visszaér a házba. Az utóbbi két hétben folyamatosan a nyomában jártam, és tudom, hogy elviszi a lányát az óvodába, aztán elmegy bevásárolni, utána egyenesen jön haza. Nem lesz ez így jó...
Szuggerálom a buszt, hogy gyorsabban jöjjön, de az a kék csotrogány csak vánszorog. A mögötte lévő piros Suzuki is ezt gondolhatja, mert elkezdi megelőzni. Fél szemmel nézem, közben azon tanakodok, mi a francot csináljak. Ma délután kéne leszállítanom a festményt, de ha a nő ott talál a házban, akkor nekem végem.
Nincs időm eldönteni, mitévő legyek, mert a buszmegállóból sikítást hallok. Csak ekkor veszem észre a BMW-t, ami szemből jön, és azonnal felismerem. A nő az! Nem láthat meg, el kell tűnnöm!
Ellököm magam a fától, és a közeli mellékutca felé kezdek el sétálni, nem sietve, csak ráérősen, amikor meghallom a fékek csikorgó hangját, és a fülsértő csattanástHátrakapom a fejem, és meglátom az árokban a BMW-t. Elég rosszul fest a kaszni, és senki sem száll ki belőle. A buszmegállógól tucatnyian odarohannak a roncshoz, hallom, hogy valaki a mentőket hívja.
A megbízómra gondolok, aki nagyon ki fog akadni, ha nem lesz meg a Csontváry. Az előbb azt hittem, hogy peches nap ez a mai, de tulajdonképp nagy mákom van. Megfordulok, és fütyörészve elindulok a bugyirózsaszín házhoz.

Legnépszerűbb bejegyzések