Nyári kaland




– Nem kövérít? – kérdezte aggodalmasan az agár vékonyságú nő, és hol jobbra, hol balra fordult a tükör előtt, kritikusan szemlélve lapos fenekét.
Mira saját, gömbölyű hátsó felére gondolt, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Csodásan áll magán ez a rövidnadrág, hölgyem!
– Biztos benne? Mintha itt oldalt kiemelné a hájamat...
– Dehogy, tökéletesen fest! – bizonygatta Mira. A szájába kellett harapnia, nehogy elküldje a nőt egy zsíros ebédre vagy pszichológushoz a nyilvánvaló testképzavara miatt.
– Nem is tudom... Talán inkább máshol is körülnézek. Addig félre tudná ezt tenni nekem?
– Persze.
A nő eltűnt a próbafülkében, aztán egy perc múlva a nadrággal a kezében tért vissza. Mira elrakta a farmert a pult mögé, udvariasan elköszönt, és az arca csak akkor torzult grimaszba, amikor egyedül maradt az üzletben. Atyaég! És még másfél hónapig ez lesz!
Szofi, a legjobb barátnője beszélte rá, hogy a Balaton partján vállaljanak nyári munkát az idén. Úgy gondolta, egy kicsit dolgoznak, sokat strandolnak, buliznak, de persze az élet nem így működött. A valóságban Mira tíztől hatig ebben a belváros széli, apró ruhaboltban ült, és próbált jó képet vágni az időnként betérő vásárlók hülyeségeihez. Szofi pedig este nyolctól hajnalig egy lepukkant bárban szolgált fel piát a már egyébként sem szomjas törzsközönségnek. Eddig nemhogy bulizni nem jutottak el, de alig találkoztak, hiába laktak egy fedél alatt.
Mira sóhajtva pakolta vissza a vállfákra a rövidnadrágokat. Ennél még a tavalyi nyár is jobban sikerült, amikor az egyik fővárosi mozi büféjében dolgoztak. Legalább együtt voltak, annyi pattogatott kukoricát ehettek, amennyi beléjük fért, és műszak után beültek megnézni egy-egy filmet. Mira nosztalgikus gondolatait hangos robaj szakította félbe. Ez már csak azért is furcsa volt, mert a ruhabolt egyetlen szomszédja, ami egykor talán órásműhely lehetett, az elmúlt három hétben teljesen elhagyatottnak tűnt.
Újabb csörömpölés hallatszott, amitől Mira háta lúdbőrözni kezdett. Lehet, hogy hívnia kellene a rendőrséget? Bár biztosan nem fényes nappal törnének be, ráadásul egy üres üzletbe, nyugtatta meg magát.
Kilépett a boltból, és belesett a szomszédos ajtón, ami tárva-nyitva állt. Egy sötéthajú fickót pillantott meg, aki a leborult doboz tartalmát szedte össze éppen a padlóról, közben hangosan szentségelt.
– Minden rendben? – kérdezte Mira.
A pasas összerezzent, a kezében tartott fényképezőgépet a szándékosnál nagyobb lendülettel pottyantotta vissza a többi kacat tetejére, aztán felemelkedett. Nagyon magasra nőtt, olyan széles válla volt, mint egy bikának.
– Minden rendben lenne, ha nem ólálkodnál a hátam mögött – nézett szúrós tekintettel Mirára.
– Bocs, nem gondoltam, hogy meg tudok rémiszteni egy ekkora darab embert, mint te – mondta a lány, és kíváncsian nézett körül az üzletben. – Egyébként mit csinálsz?
– Szerinted? – morogta gúnyosan a fickó. – Nyilván nem babazsúrt rendezek.
– Kibérelted az üzletet?
– Bingó! Most pedig, ha nem bánod, dolgom van...
Mira nem bánta, sőt a barátságtalan hangnem sem tántorította el. Beljebb ment az enyhén áporodott szagú helyiségbe, és belekukkantott a dobozba. – Bakker, te fotós vagy?! – kérdezte a fényképezőgépek láttán döbbenten.
– Igen. Mi olyan meglepő ebben? – pillantott rá a férfi a korábbinál is zordabban.
– Nem is tudom. Inkább bokszolónak nézel ki, vagy kidobóembernek. A fotósok, tudod, olyan... kifinomultak. Mint Nánási Pál.
– Nánási Pál?! – húzta fel a pasas egyik sötét szemöldökét. – Te most Nánási Pálhoz hasonlítottál?
– Mivel más fotós nem jutott eszembe hirtelen – vonta meg a vállát Mira. – Egyébként épp hogy nem hasonlítottalak hozzá.
– Még szerencse, ugyanis én nem szoktam meztelen nőket fotózni.
– Sajnálod, mi? – vigyorgott rá Mira, de a pasas szóra se méltatta a megjegyzést.
– Mi lenne, ha békén hagynál, hogy folytathassam a pakolást? – dörmögte. Egyetlen könnyed mozdulattal felemelte a nehéznek tűnő dobozt a pultra, aztán kikerülte Mirát, és az út mellett parkoló terepjáróhoz ment.
– Oké, akkor később még beszélünk! – kiáltott utána Mira lelkesen, bár válasz ezúttal sem érkezett. Egy pillanatig elnézte, ahogy a férfi széles vállán megfeszül a póló, amikor egy újabb dobozt vesz ki az autóból, aztán visszasétált a ruhaboltba. Talán mégsem lesz ez a nyár annyira unalmas, mint eddig gondolta.

*

– Nem akarom, hogy a bácsi lefényképezzen! – nyafogta a hat év körüli kisfiú.
Gábor próbált megnyerő képet vágni, de nem járt túl nagy sikerrel, mert alig tudta visszanyelni a fejében dübörgő szitokszavakat.
– Levente, ne hisztizz! – szólt rá az anyja idegesen, amivel csak annyit ért el, hogy a gyerek hangosan bömbölni kezdett, aztán kirohant az üzletből.
– Elnézést! – motyogta a nő Gábornak, aztán a kisfiú után szaladt.
Az ajtó becsapódott mögöttük, és Gábor végre hangosan kimondhatta azt, ami az elmúlt kínszenvedéssel teli húsz percben a nyelve hegyén volt:
– Kis rohadék!
Az orrnyergét masszírozva levetette magát az üzlet előterében álló kanapéra, ami hangosan megnyikordult a súlya alatt. Bárcsak kiírhatná, hogy tizennégy év alatti kölykök fotózását nem vállalja, de hát az túl diszkriminatív lenne. Idióta politikai korrektség!
Alig két hete nyitotta meg az üzletet, de máris utálta ezt az egész fotóstúdiós hercehurcát. Vajon létezik annál unalmasabb dolog, mint portrékat készíteni teljesen átlagos, érdektelen emberekről?! De el kellett jönnie a fővárosból, és az tűnt a legjobb ötletnek, ha vidéken húzza meg magát. A fényképezésen kívül máshoz nem értett, pénz viszont kellett, mi mást tehetett volna? Még mindig inkább ez, mint az esküvői fotózás.
Nyögve feltápászkodott a kanapéról, és előszedte a határidőnaplóját. A következő kuncsaftja délután jön, addig muszáj meginnia egy kávét, ennie egy szendvicset, különben nem fogja kibírni a zárásig hátralévő órákat.
Magához vette a pénztárcáját, a mobilját, aztán bezárta az üzletet. A szomszédos ruhabolt ajtajára kiakasztották a rögtön jövök táblát, amitől Gábor egészen megkönnyebbült. Az a lány... Mira... napjában legalább kétszer átjött a fotóstúdióba, és addig beszélt és beszélt, míg Gábor már nem bírta eldönteni, mit tenne szívesebben: kihajítaná az üzletből vagy megcsókolná, hogy végre elhallgasson. Pedig nem is az esete. Gábor a kifinomult, karcsú, hallgatag nőket szerette. Mira ezzel szemben telt volt, állandóan locsogott, és Gábor le merte volna fogadni, hogy nem lehet megnézni vele egy filmet anélkül, hogy ne szólna közbe kétpercenként. Ráadásul legalább tíz évvel fiatalabb nála, ha nem többel. Biztos csak azért jutott eszébe az a képtelen csók, mert kezd az agya teljesen megzápulni az egyhangú munkától.
Elindult a járdán az utca végén lévő kávézó felé. A városnak ez a része távolabb esett a parttól és a belvárostól is, itt az épületeket közel sem tartották olyan szépen rendben, mint a központban, de a férfi nem bánta. Legalább kevesebb turista járkált erre, és a gesztenyefákkal szegélyezett utcának volt egyfajta lepusztult bája. Ősszel, amikor sárguló levelek borítják a járdát, és a házak kéményéből füst kanyarog a szürke ég felé, egészen festői lehet. Gábor elhatározta, ha még akkor is itt lesz, készít néhány felvételt. És talán a Balatonról is. Nem volt oda a tájképfotózásért, de unaloműzésnek jó lesz.
Bement a kis kávézóba, vett egy eszpresszót meg egy sonkás szendvicset, aztán leült az utcán felállított asztalok egyikéhez, a napernyő alá. Komótosan falatozott, közben bambulta a környéket, amikor Mira váratlanul megállt mellette.
– De jó, hogy itt talállak, én is épp ebédelni jöttem! – csacsogta. Minden további nélkül leült a Gáborral szemközti székre, lerakva maga elé a tejeskávéját és egy porcukorral gazdagon megszórt péksüteményt.
– Miből gondolod, hogy nem egyedül szeretnék ebédelni? – húzta el a száját a férfi, de Mira nem sértődött meg. Sosem sértődött meg, bármennyire gorombán szólt is hozzá Gábor.
– Senki sem szeret egyedül ebédelni – jelentette ki a lány, és beleharapott a kakaós csigájába. – Hú, ez isteni! – mosolyodott el boldogan, Gábor pedig azon kapta magát, hogy bármennyire is idegesíti Mira felbukkanása, legszívesebben átnyúlna az asztal felett, és az ujjával törölné le a szájára ragadt porcukrot. Mégis mi a fene ütött belé?! 
– Én igen.
– Mondd csak, te mindig ilyen antiszociális vagy?
– Nahát, észrevetted? – morogta a férfi.
– Már egy ideje, csak gondoltam, nem szólok, hátha elmúlik – nevetett fel Mira. – De úgy látom, tartós az emberundorod.
– Elég tartós. – Gábor elkapta a tekintetét a lányról. A járdán ugráló verebeket kezdte el figyelni, akik épp egy morzsán veszekedtek.
Az a rohadt júniusi éjszaka! Amiatt kénytelen itt rostokolni az isten háta mögött. Egyébként sem egy társasági ember, csoda, hogy azután még jobban magába fordult?!
– És nincs kedved elmesélni, miért? – kérdezte a lány, mire Gábor megütközve nézett vissza rá.
– Épp neked? Eszembe sincs! Mi lenne, ha inkább csak ennénk?
– Oké – vonta meg a vállát Mira, és előszedte a táskájából a mobilját.
Az ebéd hátralévő részében azon pötyögött, szinte fel sem nézett, Gábor pedig elmerengett rajta, hogy ezúttal talán sikerült megbántania.
Amikor végeztek, csendben elindultak az utcán – végül is mindketten ugyanabba az irányba tartottak. Mira továbbra sem szólt, és Gábor kicsit elszégyellte magát. Lehet, hogy tényleg megbántotta?
– Figyelj, Mira, nem akartam bunkó lenni... – dünnyögte.
– Ez komoly? Nem direkt vagy bunkó? Az azért elég nagy gáz – nézett fel rá a lány, barna szemében nevetés bujkált.
– Maradjunk annyiban, hogy csak részben szándékos.
– Egy fokkal jobb, bár azt mondom, még így sem ártana megnézetned magad egy agyturkásszal. Vagy tudod mit? – Mira most már szélesen vigyorgott. – Betelefonálhatnál egy olyan ezoterikus műsorba! Tudod, ahol minden bajból kikúrálják az embert egy kis táv-vuduval. Biztos a permanens bunkóságodon is tudnak segíteni!
Gábor próbált nem elvigyorodni, de az arcizmai fellázadtak, és végül elnevette magát. – Nagyon remélem, nem pszichológiát tanulsz!
– Nem, kommunikációt.
– Gondolhattam volna, mi? – pillantott a lány vidáman csillogó szemébe, ami furán fogva tartotta... aztán meghallotta a durranást.
A pulzusa egyetlen másodperc alatt az egekbe szökött. Gondolkozás nélkül megragadta Mira karját, majd a járda szélén álló hirdetőtábla mögé lökte. De olyan erősen, hogy a lendületüktől a helyi koncerteket és a termelői piacot népszerűsítő plakátok közül egyik-másik még le is szakadt.
– Au! – szisszent fel Mira. – Ezt meg miért csináltad?
– Az a durranás... – Gábor szíve dübörgött, ahogy kikukucskált a tábla mögül, a támadójuk után kutatva.
– Csak egy autó volt – hallotta Mira csitító hangját. Ekkor az ősrégi, barna Lada, ami az előbb húzott el mellettük, kikanyarodott az utcából, közben a kipufogója újra hangosan pukkant egyet.
– A rohadt életbe! – káromkodott Gábor, és érezte, hogy remeg a keze. Beletúrt a hajába, hogy a lány ne vegye észre. – Sajnálom, Mira, azt hittem...
– Semmi baj! Legalább most már tudom, hogy jók a reflexeid. – A lány elmosolyodott, majd egy pillanatra Gábor karjára simította a kezét.
– Menjünk! – dünnyögte a férfi, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, és elhúzódott a lánytól.
Mira bólintott, de a hátralévő néhány méteren Gábor érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli. Az a hülye Lada! Meg a hülye idegei! A júniusi ügy talán jobban megviselte, mint eddig gondolta.

*

Mira minden reggel elment úszni. A szabadstrand egy köpésre volt az albérletüktől, és ilyen korán alig lézengtek a parton. Igaz, hosszan be kellett sétálnia a sekély vízben, de még ezt sem bánta. Imádott úszni, és imádta, hogy a Balatonban úszhat. Ettől az előtte álló unalmas munka a ruhaboltban valahogy elviselhetőbbnek tűnt.
Bár az, hogy Gábor odaköltözött melléjük, sokat dobott a napjain. Még a morgolódásai ellenére is szórakoztatóbb társaságnak bizonyult, mint az üzletbe betévedő középkorú nők a folytonos nyűgjeikkel. Mira sejtette ugyan, hogy a férfi annyira nincs elragadtatva a társaságától, nem mintha ez meggátolta volna abban, hogy újra és újra átmenjen hozzá. Még azután a fura kipufogós eset után is, amire Gábor azóta sem adott magyarázatot.
Egyik reggel, amikor Mira visszaért az úszásból, és leült enni, Szofi vonszolta be magát a konyhába résnyire nyitott szemekkel.
– Hát te? Nem alszol? – kérdezte Mira meglepetten.
– Elfelejtettem lenémítani a telefonomat, anyám meg persze felhívott – húzta el a száját a barátnője. – Jellemző! Egy hónap alatt sem bírta megjegyezni, hogy ilyenkor szoktam aludni.
– Estig még bőven van időd.
– Ja, az igaz, és így legalább tudunk dumálni. – Szofi eltűrte az arcából hosszú, szőke haját, aztán levetette magát a Mirával szemközti székre. – Mesélj a helyes szomszéd pasiról! Csinált valami újabb furcsaságot?
– Semmit. – Mira megvajazott egy pirítóst, és beleharapott.
– Pedig szerintem tök menő, ahogy múltkor elrántott téged a képzelt pisztolylövés elől – vigyorodott el Szofi. – Mint egy akciófilmben.
– Nem is biztos, hogy pisztolylövésnek hitte azt a durranást.
– Akkor mégis minek?
– Nem tudom – mormolta Mira, pedig ezen tűnődött már napok óta. Tényleg a lövés a legkézenfekvőbb magyarázat a történtekre, mégis habozott elhinni. Talán azért, mert nem akart belegondolni abba, miféle trauma állhat a háttérben, ha a férfi egy rozzant kipufogót összekever egy pisztollyal. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és maradni a könnyed szópárbajoknál. Gábor láthatóan örült, hogy nem kérdezősködik.
– Azt mondtad, a pasi is Pestről jött, nem? – forszírozta tovább a dolgot Szofi. – Lehet, hogy belekeveredett valami lövöldözésbe, vagy épp ott volt egy bankban, amikor kirabolták. Mit mondtál, hogy is hívják?
– Bitay Gábor.
– Bitay, az nem túl gyakori – dünnyögte Szofi, és máris a telefonjáért nyúlt. – Utánanézek a neten, ha már aludni nem tudok, talán találok valamit.
– Ahogy gondolod – vont vállat Mira –, bár én már lecsekkoltam a Facebookon. Az adatlapja elég hiányos, és posztolni se szokott semmit. Azért próbálkozz, ha van kedved, nekem viszont mennem kell dolgozni.
Lassan telt a nap. Gábor egész délelőtt zárva tartott, aztán délután egymásnak adták a kilincset a fotózásra érkezők. Mira nem tudta nem észrevenni, hogy jó néhány csinos, fiatal csaj is akad közöttük, igencsak kirittyentve. Gábor meztelenül talán nem fényképez nőket, de ruhában azért igen, ez egyértelműnek tűnt.
Zárás után aztán megérkezett az asztalos, hogy új polcokat szereljen fel, Mira pedig még egy órát rostokolt a boltban a szakit kerülgetve. Már elmúlt hét, mire az összes polc a helyére került, és Mira elkezdhette visszarakosgatni rájuk a ruhákat. Nyolc lett, amikor végre bezárta maga mögött az ajtót.
– Még itt vagy ilyen későn? – hallatszott a háta mögül Gábor hangja.
A férfi a fotóstúdió ajtajában állt, domború mellkasán ezúttal is a szokásos fekete póló feszült, az arcán már kiütközött a sötét borosta. Mirának így még jobban tetszett, mint frissen borotválva.
– Akadt egy kis plusz munkám. Hát te?
– Nekem is. Hazavigyelek? – Gábor olyan képet vágott, mintha saját maga is meglepődött volna a kérdésén, talán már meg is bánta, hogy kicsúszott a száján. Mira azonban elfáradt az egész napos munkától, nem akart gyalogolni, így figyelmen kívül hagyta ezt az apróságot. Különben is kíváncsi volt rá, hogyan vezet Gábor. Az sokat elárul egy férfiról.
– Köszi, az jó lenne! – mosolyodott el.
– Egy pillanat, és jövök – dörmögte Gábor, visszament a fotóstúdióba, aztán egy perccel később a slusszkulcsával és a mobiljával tért vissza.
A barna terepjáróhoz mentek, ami nem tűnt túl újnak. A karosszériát rengeteg karcolás borította, az üléshuzatok is kopottnak látszottak. Viszont Gábor lendületesen tolatott ki vele a parkolóhelyről, és az utca végén lévő kanyart is sebesen vette be. Ó, igen, mosolyodott el elégedetten Mira, nincs lelombozóbb egy cammogva, óvatoskodva vezető férfinál.
– Merre laksz? – kérdezte Gábor, amikor kifordultak a főútra.
– A szabadstrand mellett, Füredi utca.
– Oké, tudom merre van.
Némán hajtottak a gyér, esti forgalomban, közben Mira a szeme sarkából Gábor profilját vizslatta. Erőteljes vonásai voltak, már-már durvák, illettek tüskés természetéhez. Kormányon lévő keze inkább szőrös mancsra emlékeztetett. Ijesztő kinézetével és gorombaságával valószínűleg az emberek jó részét elriasztotta, de Mira érezte, hogy ez inkább „amelyik kutya ugat, az nem harap” típusú viselkedés. Az apja ugyanebbe a kategóriába tartozott, folyton zsörtölődött, de aranyból volt a szíve, Mira mindenkinél jobban imádta.
Befordultak a szabadstrandhoz vezető útra, és a lány nagy merészen gondolt egyet. – Van a parton egy tök jó büfé. Ebéd óta nem ettem semmit, mindjárt éhen halok. Nincs kedved csatlakozni? – pillantott a férfira, és még a lélegzetét is visszafojtotta, míg a válaszra várt.
Gábor borostás álla megfeszült, ahogy felé fordult, fekete szemében a meghökkenés mellett mintha egy kis indulat is felvillant volna. Ennek ellenére biccentett.  – Oké.
Mira, nem is leplezve az örömét, a férfira vigyorgott, aztán a szabadstrand parkolójához irányította. Onnan gyalogosan mentek tovább. A Balaton hatalmas víztömege némán fodrozódott mellettük, a sötétkék égre narancsos csíkokat rajzolt a lemenő nap fénye.
A tóhoz közeli asztalhoz ültek, Mira hekket evett, Gábor sültkolbászt.
– Nyilván azt – viccelődött a lány –, mert az olyan férfias.
– A hal akkor nőies? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Gábor. – Eddig azt hittem, te ilyen nemi egyenjogúságpárti csaj vagy.
– Az is, viszont azért belátom, hogy vannak különbségek. De mesélj arról, hogy megy a fotóstúdió!
– Jól, gondolom – vonta meg a vállát a férfi. – Legalábbis egyre többen jönnek fotózásra.
– Mintha nem örülnél annyira, hogy fellendült az üzlet – jegyezte meg Mira homlokráncolva.
– Nem valami izgalmas a portréfotózás.
– Korábban nem ezt csináltad? Pesten?
– Nem. – Gábor csak ennyit válaszolt, és úgy tűnt, nem is hajlandó jobban kifejteni a témát.
– Akkor miért váltottál?
– Ha azt mondom, muszáj volt, beéred ennyivel, vagy tovább kérdezősködsz? – húzta el a száját Gábor.
– Beérem ennyivel. Egyelőre. – Mira ártatlan mosolyt varázsolt az arcára. – De csak azért, mert szeretem a titokzatos pasikat.
Gábor rávillantotta sötét pillantását, Mira pedig állta a tekintetét. A néma, hosszúra nyúló szemezést követően azonban úgy érezte, minta kiszorították volna a tüdejéből a levegőt, és a férfival is ugyanez történhetett. Legalábbis szokatlanul mélyet lélegzett, majd a korábbinál jóval nagyobb érdeklődést szentelt a tányérján lévő ételnek.
Leszállt az este, mire visszaindultak a parton. A nádasban vidáman kuruttyoltak a békák, a fűben a tücskök ciripelve keltek velük versenyre. A kocsihoz érve Gábor ragaszkodott hozzá, hogy hazáig kísérje Mirát, és a lány nem is nagyon ellenkezett. Némán ballagtak a kihalt utcán. Amikor pár perc múlva odaértek a kis, háromszögtetős nyaralóhoz, amit Miráék béreltek, mindketten megtorpantak.
– Köszi a vacsorát – mosolygott a lány, és egy pillanatig úgy tűnt, Gábor megcsókolja. Egészen lehajolt hozzá, Mira arcát csiklandozta a lélegzetvétele, orrát betöltötte a férfi fanyar kölnijének az illata... Aztán a házzal szemközti bozótosban megreccsent egy faág, talán egy kóbor kutya lába alatt, Gábor pedig nyomban felkapta a fejét.
– Jobb lesz, ha bemész a házba – mondta fojtott hangon, miközben a bokrokat fürkészte. Az arca komor maszkká feszült.
– Gábor, mi történt? – Mira még mindig nem moccant, de Gábor kinyitotta előtte a kaput, és szinte belökte a kertbe. 
– Menj be, Mira! Most! – utasította kemény hangon, a lány döbbenten engedelmeskedett.
Bekóválygott a lakásba, és az ajtó üvegtábláján keresztül még látta, hogy a férfi eltűnik a bozótosban, aztán néhány perc múlva újra felbukkan. Mintha mi sem történt volna, elindult a parkolóban hagyott autójához.
– Ez meg mi a franc volt? – csúszott ki Mira száján hangosan a kérdés, a karja lúdbőrözni kezdett a furcsa jelenettől.
Bezárta az ajtót, majd a szokásosnál jóval alaposabban ellenőrizte, hogy Szofi minden ablakot becsukott-e, aztán elment zuhanyozni. Később, amikor már bebújt az ágyába, vette csak elő a telefonját, és látta meg azt az emailt, ami még órákkal korábban érkezett a barátnőjétől.
Lövöldözésről nem találtam semmit, de a pasid igazi nagyágyú fotós-berkekben – szólt az üzenet. Mira kíváncsian kattintott a csatolt hivatkozásra.
A Sajtófotó pályázat honlapja nyílt meg, a lány elképedve meredt az előugró képre. Egy fiatal, menekült férfit ábrázolt, kezében egy néhány éves kislánnyal, ahogy a Magyarország déli határán futó kerítés mögött állnak, a barikád túloldaláról egy katona palackos vizet nyújtott nekik a rácsok között. A férfi barna arcáról sütött a csüggedtség, a gyerek megdöbbentően kék szeméből szívfacsaró szomorúság áradt. A katona homloka pedig komor ráncokba szaladt, de a szája mosolyra húzódott, ahogy a kislányra nézett.
Gábor készítette a képet, két éve elnyerte vele az első helyezést hír- és eseményfotó kategóriában.
Mira megnyitotta a Google-t, majd izgatottan pötyögte be a férfi nevét. Mind újabb és újabb képeket talált, cigánytámadásokról és a fekete seregről, gumibotot szorongató rohamrendőrökről és az utcán felvonuló tüntetőkről, lepusztult kórházakban ülő szenvedő betegekről és fáradtságtól beesett arcú ápolókról, orvosokról. Mindegyik mestermű volt a maga nemében, és mindegyik, jött rá Mira hirtelen, igyekezett több szemszögből is bemutatni a valóságot.
Nem csoda, ha ezek után Gábor unalmasnak találja a szimpla portréfotózást, tűnődött a lány a sötét szobában, összegömbölyödve a takaró alatt. De akkor miért jött ide, ebbe a balatoni kisvárosba? Miért hagyta maga mögött korábbi életét?
És ami a leginkább nem hagyta nyugodni, mi a fenét keresett a férfi a bokrok között, ahol egy elkószált állaton kívül más nem nagyon lehetett?

*

Gábor egész nap azt várta, mikor bukkan fel Mira, de sokáig a színét se látta a lánynak. Eleinte még örült is neki, mert fogalma sem volt, mit mondhatna. Pedig a lány nyilván magyarázatot vár. A kipufogós ügy felett talán elsiklott, de a tegnap estét nem fogja annyiban hagyni, Gábor ebben biztos volt. Az igazat nem mondhatja el, ez egyértelmű. De akkor mit tegyen?
A szokásosnál is türelmetlenebbül bánt a fotózásra érkezőkkel, és megkönnyebbült, amikor az utolsó kuncsaftjával is végzett. Épp készült felmenni a fotóstúdió feletti apró lakásba, amikor Mira lépett be az ajtón, szokás szerint nem vesztegetve az idejét a kopogtatásra.
Gábor pillantása automatikusan a lány farmersortba és szűk, fehér trikóba bújtatott alakjára siklott. Nyelnie kellett, hogy eltüntesse a torkában váratlanul megjelenő gombócot. Mindig ennyire kívánatos volt ez a lány, vagy csak a képzelete játszik vele?
– Beszélnünk kellene – vágott a közepébe Mira nyomban. – A tegnap estéről.
– Nincs miről beszélnünk. – Gábor hangja furcsán rekedtesen csendült, és még mindig nem tudta levenni a szemét a lányról. – Elmentünk vacsorázni, aztán hazakísértelek. Ennyi történt.
– Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
– A lehető legkomolyabb voltam.
Mira szeme összeszűkült, ahogy Gábort méregette, az ajkát dühösen összeszorította. Vajon a majdnem-csók miatt ennyire mérges? – töprengett a férfi.
– Tudom, hogy nem egy szimpla portréfotós vagy – jelentette ki váratlanul a lány, és Gábor hirtelen nem is tudta, mire gondol.
– Micsoda?
– Láttam a sajtófotó-díjas képeidet, meg az összes többit is, amik megjelentek az újságokban.
– Te szaglásztál utánam a neten? – mordult fel Gábor, amikor rájött, mire utalnak a lány szavai.
– Mivel nem mondtál semmit, kénytelen voltam. – Mira egy cseppet sem tűnt sajnálkozónak, csak kíváncsinak, és meglehetősen ingerültnek. – Ha ekkora nagymenő vagy, miért bérelted ki ezt az üzletet? Azt már tudjuk, hogy nem azért, mert annyira imádod a portréfotózást.
– Semmi közöd hozzá! – sziszegte Gábor. – Nem tartozom neked magyarázattal!
– Valóban így gondolod? A kipufogós incidens után sem? Se azután, hogy tegnap mindenféle magyarázat nélkül belökdöstél a házba?
Mira minden egyes kérdése jogos volt, de Gábor nem törődött vele. Még mindig az járt a fejében, hogy a lány nyomozott utána, és csak a vakszerencsén múlt, hogy a júniusi ügyre nem bukkant rá.
– Nincs semmi közöd az életemhez! – csattant fel. – Hagyj végre békén, Mira!
– Tényleg ezt akarod? – A lány hangja ugyanolyan felháborodottan csengett, mint a sajátja.
Gábor egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy nemet mond. Talán a tényeket elhallgatva is megmagyarázhatná Mirának, miért kellett elmenekülnie a fővárosból, és miért kénytelen titkolózni. Lehet, hogy működne, de a lány egy idő után nem érné be homályos indokokkal, konkrét válaszokat akarna, amivel Gábor nem szolgálhatott. Az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem is beszélnek.
Belenézett a lány izzó, barna szemébe, aztán bólintott. – Igen, ezt!
– Oké. – Mira csak ennyit mondott, nem dühöngött, nem hisztériázott, hanem egyszerűen kisétált az üzletből.
De mielőtt elfordult, Gábor látta az arcán a bánatot. Mocskos szemétládának érezte magát, amiért, ha csak rövid időre is, de belekeverte a lányt a saját, zűrös életébe.

*

Eltelt két hét, és Mira azon kapta magát, hogy számolja a nyárból hátralévő napokat. Nemsokára itt lesz az augusztus 20-i hosszúhétvége, utána még dolgozik egy kicsit, aztán lemegy a szüleihez Pécsre, mielőtt visszaköltözne a kollégiumba. Tiszta ciki, hogy ennyire várja az egyetemet. Az még inkább, hogy ezen a nyáron a ruhaboltban ücsörgésen és a goromba szomszédja iránt érzett vonzalmán kívül mást nem nagyon tud felmutatni.
Gáborral azóta a fura vita óta nem beszéltek. Ha véletlenül összefutottak az utcán, elmormogtak egy köszönést, aztán mindketten siettek a saját dolgukra. Mira kezdte úgy érezni magát, mint amikor félév közben szakított a sráccal, akivel ugyanarra az érvelési módszerek szemináriumra jártak. A hátuk közepére se kívánták egymást, mégis heti rendszereséggel kellett találkozniuk.
A hasonlat persze sántított, hisz Gáborral még csak nem is jártak. Ennek ellenére Mira minden alkalommal zavarba jött, amikor meglátta a férfit. Ez pedig, ahogy Szofi többször is megjegyezte, cseppet sem vallott rá...
– Mira, figyelsz te rám egyáltalán? – szólt ingerülten Éva, a bolt tulajdonosa, kirángatva a gondolataiból a lányt. – Azt mondtam, hogy holnap fél tíz körül hozzák az őszi kollekció első részét. Főleg sálakat és néhány hosszúnadrágot. Be tudsz jönni előbb?
– Persze – felelte Mira szórakozottan.
– Jó, majd itt hagyok egy listát arról, miből hány darabot várunk. Ez a szállító új, nem szeretném, ha átverne. Nézz át mindent alaposan, csak utána fizesd ki!
– Oké – mormogta a lány. Csak fél füllel hallgatta Éva beszámolóját arról, hogy a héten még fel kell mennie Pestre is, a nagykerekbe, és hoznia néhányat azokból a hosszított, elől nyitott kardigánokból, amiket annyian kerestek náluk az utóbbi időben.
– Ó, és el is felejtettem mondani, drágám! – csicseregte tovább a nő. – Elintéztem, hogy a helyi újságban lehozzanak egy cikket az üzletről, csak kellene néhány kép. Mi lenne, ha valamikor délután átugranál a fotóshoz, ha már úgyis itt van a szomszédban, és megbeszélnéd vele?
– De ő portréfotós – próbált Mira kifogást találni. – Nem lenne jobb egy olyan embert találni, aki kifejezetten üzleteket szokott fényképezni? Keresek az interneten elérhetőségeket, ha kell.
– Ugyan, semmi szükség rá! Csak egy egyszerű napilapról van szó, nem egy divatmagazinról, nem akarok vagyonokat fizetni a képekért. Kérdezd meg a fotóst, mennyiért vállalja. Hátha ad kedvezményt a szomszédság miatt. Holnap majd beszélünk, mit sikerült intézned! – zárta rövidre a témát Éva, és kilibbent a boltból.
Mira egész délután halogatta a kellemetlen feladatot, közben egyre idegesebb lett. Mi a francnak nem tudja az ilyeneket Éva saját maga elintézni? Semmi kedve nem volt Gáborral beszélni, még a végén a férfi azt hiszi, csak ürügyet keres, hogy átmehessen hozzá.
Lassan eljött a záróra. Mira csigatempóban mosta fel az üzletet, hogy egy kis időt nyerjen. Titkon abban reménykedett, mire végez, és átkopog a szomszédba, Gábor már nem lesz ott. Kényszerítenie kellett magát, hogy az utcára érve ne rohanjon egyenesen haza, helyette a fotóstúdió ajtajához lépett. Bent nem látott mozgást, de azért bezörgetett. Egy darabig semmi sem történt, Mira már majdnem megfordult, hogy áldva a szerencséjét elinaljon, de aztán Gábor megjelent az üzletben, és az ajtóhoz ballagott.
Csak egy farmer volt rajta, a mellkasát borító sötét szőrszálakat vízcseppek pöttyözték, a haja is nedvesen lapult a fejére. Kétségtelenül éppen zuhanyozott, amikor Mira rátört. A lány némán bámulta, talán még a száját is eltátotta. Ki gondolta volna, hogy a pasas ilyen szexi félmeztelenül?
– Mira? Mit keresel itt? – dörmögte Gábor zavartan.
– Ó, bocs – kapta el gyorsan Mira a tekintetét a férfi bicepszéről, amit épp akkor szemrevételezett –, csak a főnököm szeretné tudni, hogy elvállalnád-e a ruhabolt fotózását? Egy újságba lennének a képek.
– Nem szoktam üzleteket fényképezni...
– Tudom, mondtam is neki, de erősködött, hogy azért kérdezzelek meg. Ha gondolod, szólok neki, hogy nem vállalod. Majd este keresek a neten másik fotóst, nem gond – hadarta Mira, hogy mielőbb szabaduljon a kínos helyzetből.
– Nem kell, megcsinálom a képeket – mondta Gábor a lány legnagyobb meglepetésére. – Gyere be, megbeszéljük.
Mira a férfi sötét szemébe nézett, de ez sem bizonyult veszélytelenebb terepnek, mint csupasz mellkasa, ezért inkább lesütötte a tekintetét. Így azonban megpillantotta Gábor meztelen lábát, ami hatalmas volt, a körmeit gondosan rövidre nyírta, a lábfejét pedig ugyanaz a sötét, kicsit göndör szőr borította, mint a mellkasát. Mira nagyot nyelt, hirtelen azt sem tudta, hová nézzen. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy bemenjen.
– Biztos nem gond? Nem akarok zavarni – mormolta.
– Nem zavarsz.
– Oké.
– Van egy könyvem a belső enteriőrök fotózásáról. Abban megmutathatod, mire gondoltatok.
Mira belépett a fotóstúdióba, és a férfi után ment a bolt hátsó részébe. Eddig azt hitte, itt csak Gábor műhelye van, ahol kinyomtatja, esetleg kicsit retusálja a képeket, de az egyik sarokból meredek lépcső vezetett fel az emeletre. A férfi azon indult el, Mira pedig szótlanul követte, és nagyon igyekezett, hogy közben ne stírölje Gábor fenekét. Hirtelen biztosra vette, ha a férfinak nem volt ideje felvenni pólót, akkor alsónadrág sincs a farmerja alatt. Ettől a felfedezéstől a szíve vad vágtába kezdett.
Fent egy komplett kis lakást rendeztek be. Egyik oldalon franciaággyal, felette dugig tömött könyvespolcokkal, az ablak alatt egy fotellel, a szemben lévő fal mentén apró konyhasarokkal.
– Te itt laksz? – kérdezte a lány döbbenten.
– Igen, ez a garzon is az üzlethez tartozott. Nem láttam értelmét, hogy külön lakást béreljek. Ez az a könyv – emelt le Gábor a legfelső polcról egy albumot, és Mirának nyújtotta. – Lapozd át, addig én rendesen felöltözök. – A fotel háttámláján heverő pólójáért nyúlt, majd eltűnt egy ajtó mögött, ami bizonyára a fürdőszobába vezetett.
Mira mélyen, reszketegen felsóhajtott, próbálta lecsillapítani zsibongó hormonjait. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy a bevetetlen ágyra üljön, inkább az egyik konyhaszékre ereszkedett le, és lerakta a könyvet maga elé az asztalra. Egészen belefeledkezett a képekbe, de amikor Gábor visszatért, és lehuppant mellé, a koncentrációja ismét szertefoszlott.
– Szóval, mire gondoltatok?
– Kellene egy kép kívülről, az utcafrontról, egy vagy kettő belülről. Valami ilyesmi – mutatott egy fotóra a könyvben, ami egy illatszerboltot ábrázolt ugyan, de Mira úgy gondolta, hasonló beállítást könnyen meg lehetne valósítani a ruhaboltban is.
– Oké, ehhez mit szólsz? – Gábor közelebb hajolt, és lapozott néhányat a könyvben. Üde, kicsit citrusos tusfürdő illatot árasztott, Mira önkéntelenül is hátrahőkölt. – Mi a baj? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva.
– Semmi. – Mira a képre nézett, amit Gábor mutatott neki. Anélkül, hogy felfogta volna, mit lát, határozottan bólintott. – Igen, azt hiszem, ez jó lesz másodiknak. De persze Éva szava a döntő. Az úgy jó neked, ha holnap átküldöm, hogy a részleteket megbeszéljétek? – kérdezte.
– Persze – nézett rá a férfi értetlenül. – Biztos minden oké?
– A lehető legokébb, de jobb, ha most megyek.
Mira felállt, közben arra gondolt, hogy szégyen a futás, de néha hasznos. Gábor azonban szintén felemelkedett az asztaltól, és elállta az útját nagy testével.
– Figyelj, Mira, ami a múltkorit illeti. Sajnálom, ha túl nyers voltam, de arról a... dologról tényleg nem mondhatok semmit.
– De miért? És miféle dologról? – csúszott ki a lány száján annak ellenére, hogy múltkor megfogadta, nem kérdez többet Gábortól.
– Ne faggass! Nem akarlak bajba keverni.
– Bajba? – Mira ijedten fürkészte a férfi tekintetét, és próbált olvasni belőle. – Atyaég, Gábor, én eddig azt hittem, összevesztél a csajoddal, vagy csináltál valami hülyeséget, és kirúgtak az újságtól, ahol dolgoztál, azért jöttél ide. De ugye ennél jóval komolyabb dologról van szó?
– Veszélyesebbről, és nem akarom, hogy belekeveredj. – Gábor váratlanul végigsimított Mira arcán, lapátkeze meglepően gyengéd volt. – Nem szeretném, hogy bajod essen – ismételte meg halkan.
Mira dübörgő szívvel lábujjhegyre ágaskodott, és meggondolatlanul a férfi szájához érintette az ajkát. Gábor azonnal mozdulatlanná merevedett. Mira már azt hitte, állati nagy hülyeséget csinált, a férfi el fog húzódni, de Gábor ehelyett dörmögött valamit az orra alatt, ami gyanúsan káromkodásra emlékeztetett, és elmélyítette a csókot.
Úgy csókolt, ahogy Mira elképzelte. Finomkodás nélkül, mohón, pont olyan alaposan, ahogy a fotóit készítette. Mirát egyetlen pillanat alatt elvarázsolta. Közelebb húzta magához a férfit, és felsóhajtott, amikor Gábor nagy, meleg tenyere a hátára simult.
Imádott flörtölni, de sosem volt az a típusú lány, aki könnyen ágyba bújt. Most azonban, amikor Gábor kigombolta a blúzát, majd lefejtette róla a vékony anyagot, eszébe sem jutott tiltakozni. Inkább merészen a férfi sliccéhez csúsztatta a kezét, és lehúzta a cipzárját.
– Mira! – nyögte Gábor.
Könnyedén az ölébe kapta a lányt, az ágyhoz vitte, és végigdőlt vele a rendezetlen takarón. Mira belenézett sötéten parázsló szemébe, és csak arra tudott gondolni, bármilyen veszély is leselkedik rá, ezért a férfiért megéri vállalni a kockázatot.

*

Gábor nem tudta, mire riadt fel. Arra, hogy Mira megmoccan mellette, vagy a zajra a földszintről. Mi a fene lehetett az a hang? Az álom egy szempillantás alatt kiment a szeméből. Felült, és nyugtalanul fülelni kezdett.
– Mi történt? – mormolta Mira a könyökére támaszkodva.
Gábor pillantása egy másodpercre telt mellére vándorolt. – Nem hallottál valamit lentről? – kérdezte fojtottan, és gyorsan kiverte a fejéből elképesztő szeretkezésük emlékét.
– De, arra ébredtem – lehelte a lány. – Mintha az ajtó nyikorgott volna.
– A francba! Tényleg az ajtó volt! – Gábor kiugrott az ágyból, és magára rántotta a farmerját. – Maradj itt! Ha pár perc múlva nem érek vissza, hívd a rendőrséget.
– Azt gondolod, hogy ez összefügg...? – Mira nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudták, mire gondol.
– Lehet. Ne mozdulj innen! – Gábor még egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki olyan jól mutatott az ágyában, aztán a lépcső felé indult.
Óvatosan lépdelt, hogy ne nyikorduljanak meg a súlya alatt a fokok, és ahogy egyre lejjebb ért, úgy lett a lenti neszezés egyre nyilvánvalóbb. Loccsanás hallatszott, átható benzinszag terjengett a levegőben. Gábor azonnal megértette, mi készül, és mélyről jövő indulat öntötte el. Igen, talán nincs oda ezért a fotóstúdióért, de nem fogja hagyni, hogy felgyújtsák! Azt főleg nem, hogy ők is benne égjenek Mirával!
Kicsapta az üzletbe vezető ajtót. A félhomály ellenére is nyomban kiszúrta a nagydarab, sötétruhás fazont, aki épp a kanapé fölé tartotta a kannát, a kiömlő benzinnel sötétre színezve a világos huzatot.
– Hagyd abba, te szemét! – mordult fel, és választ sem várva a férfi elé ugrott.
Ökle a gyújtogató gyomorszáján csattant, aki levegő után kapkodva görnyedt össze, a benzineskanna kiesett a kezéből. Gábor már azt hitte, ennyivel sikerült megállítania, de akkor a fickó váratlanul kiegyenesedett.
– Zámbori azt üzeni, hogy rohadj meg! – vicsorogta összeszorított fogakkal, és villámgyorsan meglendítette az öklét.
Gábor az arcát ért hatalmas ütéstől a falnak tántorodott, vakolatdarabokat verve a padlón gyülekező benzintócsákba, és csillagokat látott az állkapcsába nyilalló fájdalomtól. Aztán rémült sikoltás hallatszott. Gábor a bolt hátuljába vezető ajtóban észrevette Mirát.
– Tűnj innen, és hívd a tűzoltókat! – ordította a lánynak, de Mira nem mozdult, hanem tágra nyílt szemekkel bámult el mellette.
Gábor még épp időben fordult vissza, hogy lássa a felgyulladó öngyújtó narancsos lángját, és még a korábbinál is perzselőbb haragra gerjedt. Olyan erős haragra, ami egészen elsötétítette az elméjét. Gondolkozás nélkül vetette magát a másik férfira, és kicsavarta a kezéből az öngyújtót. Aztán behúzott neki egyet, még egyet, és egy újabbat, minden mérgét, minden frusztrációját beleadva az ütésekbe.
– Gábor, ne! Még megölöd!
Apró, női kéz fogta le a karját, és húzta el földön fekvő, eszméletlen ellenfelétől. Gábor lihegve hátrált, aztán hátát a falnak döntve a padlóra csúszott. Képtelen volt levenni a szemét a kanapé mellett heverő, mozdulatlan alakról.
– Ez meg mi a fene volt? – suttogta Mira mellé térdelve.
Gábor nem látta értelmét, hogy tovább titkolózzon. Hisz nem sok kellett hozzá, hogy a lány bent égjen a házban vele együtt. Joga van tudni, hogy miért.
– Zámbori András küldte rám ezt a fickót. Így akart bosszút állni rajtam – mondta rekedtes hangon.
– Zámbori András? Az az építési vállalkozó, akinek a cége az autópályákat újítja fel?
– Igen, még nyár elején kaptunk egy fülest az újságnál, hogy a pasas nem olyan patyolattiszta, mint amilyennek mutatni szeretné magát. Az egyik újságíró leleplező cikket készült írni róla, szüksége volt hozzá képekre. Én szegődtem Zámbori nyomába. Egyik este, amikor a háza körül őgyelegtem, láttam az ablakon keresztül, ahogy megveri és megerőszakolja a feleségét.
Gábor keze ökölbe szorult, a száját elöntötte ugyanaz az epe keserűségű íz, mint akkor este, a hatalmas, villaszerű épület előtt.
– Jézusom! – szisszent fel Mira, és a férfi érezte, ahogy keskeny ujjait a tenyerébe csúsztatja.
– Az a mocsok még arra se vette a fáradtságot, hogy behúzza a függönyt – köpte a szavakat –, és így tökéletesen éles képeket tudtam készíteni az egészről, aztán feljelentettem a rendőrségen. De a zsaruk totojáztak, és Zámbori valahogy megneszelte, mire készülnek. Jobbnak látta, ha elmenekül, amíg nem rendeződik a helyzet. A felesége, fene se tudja miért, de tagad mindent. Így, ha én visszavonom a feljelentésemet, akkor Zámbori megússza. Próbált is rávenni erre, először csak kenőpénzzel, aztán kevésbé finom eszközökkel. A zsaruk javasolták, hogy húzzam meg magam vidéken, amíg el nem kapják, de úgy tűnik, itt is rám talált. Látod – nézett a lány nagy, barna szemébe –, ezért nem akartam, hogy belekeveredj.
– Az a lényeg, hogy megmenekültünk – simított végig Gábor állán Mira, ami még mindig lüktetett a korábbi ütéstől.
– De következő alkalommal nem biztos, hogy ilyen szerencsénk lesz. Figyelj, Mira – fordította Gábor maga felé a lány arcát –, nem fogok megharagudni, ha azt mondod, hogy te ebből nem kérsz.
– Nem fogok hazudni – nézett a lány egyenesen a szemébe –, halálra rémültem az előbb. De eszemben sincs hagyni, hogy egy fehérgalléros gengszter véget vessen annak, ami közöttünk van.
– Biztos vagy benne?
– Igen, ha te is.
Mira szája mosolyra görbült, Gábor pedig az egész rohadt helyzet ellenére elvigyorodott, és magához ölelte a lányt. Kintről egyre hangosabban hallatszott a szirénaszó, ők pedig bent, a sötét, benzinszagú üzletben egymáshoz simulva csókolóztak, nem törődve se a belépő rendőrökkel, se azzal, ami ezután még rájuk vár.

ELŐRENDELHETŐ!
A GYILKOSSÁG A KRIMIFESZTIVÁLON már elérhető
a FairBooks Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel:
Vadregényes Skócia, ördögi bosszú, tiltott szerelem.
Olvasd el, hogyan folytatódik Lottie és Hunter története!  

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az elmúlt hónap legnépszerűbb bejegyzései